Szatmár-Németi, 1912 (16. évfolyam, 1-68. szám)
1912-02-21 / 15. szám
XVI. évfolyam. Szatmár, 1912. február 21. Szerda. 15. ez. FÜGGETLEN POLITIKAI LAP ELŐFIZETÉS! A R: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes «z/»m ár* Ifi fH!«Megjelen hetenklnt kétszer: vasárnap és szerdán. SZERKESZTŐSIG ES KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 1ü Tszlelon-száon 80. • ! . ■ i 5 : > j - ■ ■ . ■ • Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizate Elégedett nép, boldog nemzet. Ha figyelemmel szétnézünk ebben az országban, ha éber szemmel szemléljük, közviszonyainkat, azt kell tapasztalni, hogy többnyire elegedetlenséggel találkozunk nemzetünk egyes rétegei és osztályai, főleg a népelem körében. Jogos volna-e az elégedetlenség és a panasz ? Annyira rosszak és elfajultak lennének nálunk a közállapotok, hogy ezekkel szemben nem volna más orvosságunk, mint a panaszkodás vagy az országnak hűtlen elhagyása ? Nemzetünk története azt bizonyltja, hogy láttunk mi már a mostaniaknál sokkal nehezebb napokat is, de azért mégsem csüggedtünk, mégsem vesztettük el, sőt, — mint a pálma — saját terhűnk alatt erősödtünk. Miért várjuk tehát mástól, valami csodától, helyzetünk javítását, mikor egészen a mi hatalmunkban a mi kezünkben ? Fájó igazság, hogy mégsem állunk ott ahol allhatnánk és ahol állatiunk kellenne. Azért nem, mert a magyar ősi bűnei a széthúzás, a közönyösség és a könnyű élet után való erőszakos törekvés átokként nehezedik minden intézményünkre. Összetariani jóban rosszban, a haza védelmében és felvirágoztatásában, tenni és pedig önzetlenül, nemcsak magunkért hanem a közért, az emberiség boldogitásáért, kevesebbet élvezni és sokkal többet dolgozni, aki ezekre megtanítaná a magyart az lenne e honnak második megalapítója. Mivel az országútik mezőgazdasággal foglalkozó állam lévén, legnagyobb részben földmiveiő elemmel bir, nagyon természetes, hogy leginkább ennek a népnek sorsa érdekli mindazokat, kiket hazánk és nemzetünk jövője érdekel. Fz az osztály, — mint egy hires nemzetgazdász mondja — a nemzet fájának gyökere. A koruna virágai, levelei sőt ágai és maga a törzs is elhalhat, de ha a gyökérzet egészséges ezek ismét megifjudhatnak. Ám hol a gyökér nem sokat er, ott az egész fa is tönkre megy. Rendre takarékosságra kellene szoktatni a népet ez előmozdítja a társad dmi osztályok között a békességet. A közmondás ia azt tartja, hogy „rend a lelke mindennek“. Mert ahol rend nincs, ott nincs megelégedés, a rend ellenben a boldoguláshoz vezet. Csak hogy a rendszeretet nem születik ám az emberrel, mint a költői tehetség, erre őt nevelni kell. Nevelnünk kell a népet is, ha azt akarjuk, hogy időb n és munkában rendhez szokjék és ezáltal előre haladjon. Mert mi az oka a köznép hátramaradásának, különösen az anyagi téren ? Az, hogy nem akkor és nem úgy teljesiti kötelességét, amikor és ahogyan kellene. Megtörténik úgy is gyakran, hogy amit tavaszban kellene elvégeznie a nyárrá halasztja, amit pedig nyárban kellene lennie, azt őszre bizza, mig egyszer aztán megérkezik a kietlen tél, amikor takarítani többé nem lehet. Fs ha adósságot csinál, ha kölcsönt vesz fel ezzel sem bánik rendesen, igy aztán nem fogy a tartosás sőt ellenkezőleg : szaporodik a kamat, nyakába s .akad a pör a nyomorúság. A renden kivül takarékosságra is kell szoktatni a népet. Erre ugyan nem kellene nevelni a népet, ha az önzésben a fösvénységben állana a takarékosság, mert annyi bizonyos, hogy senki mohóbban nem kapna a pénz után és senki nem adja nehezebben ki, mint ő. Közcélokra éppen nem szeret áldozni. Idealizmust nem igen találunk nála. Mindent abból a szempontból néz és Ítél meg : van-e belőle anyagi haszon ? E két szélsőséy között van az arany középút: a józan takarékosság, melyre népünket szintén nevelnünk kell. Ha ezeket beolthatjuk a nép lelküle- tébe, akkor elősegítjük ezáltal a társadalmi osztályok között való békességet. A békesség az emberiség egyik legdrágáhb kincse Mert : „ahol a béke, ott az áldás, ahol az áldás, ott az Isten és ahol az Isten ott szükség nincsen !“------. ~ ■ -------------- ---------- -----------, A szatmármegyei árvíz. A pusztulás képe. — Saját tudósitónktól. — Szatmár, február 20. Még ólénk emlékezetébe van olvasóinknak az a rettenetes tűz katasztrófa, amely ezelőtt két évvel pusztított Ököritón, akkor a tűz, most pedig a víz, az akadályokat nem ösmerő hömpölygő piszkos áradat tett tönkre egy néhány falut Szat- mármegyében. Megtört a védőgát, szétnyílt a földtömkeleg a rohanó víz előtt. Utat törve magának, szilajul, jó kedvvel, mint egy rakoncátlan gyermek, nem ösmerve az általa okozó károk nagyságát pusztított mindenfelé. Panyola, Kér- semjén, Nábrád három község szenvedett legnagyobb kárt az árvíz által. A lakosság hajléktalanul maradt, a lábas jószágok elszabadultuk, menekült mindenki, aki csak tudott. A házakat alámosta a viz, a vályogból épített viskók, amelyeket egy egy ember hosszú fáradságos küzdelem árán építtetett fel, összedültek, tönkre léve a szegény földmives ember mindsn vagyonát. Egyetlen szárazheiy a templom emelkedik ki a ház romok közül. Oda vonul a nép az Istenbe vetett bizalmával, onnan küldi a fohászt az Úrhoz. „Uram ments meg a veszedelemtől !“ A templomban egy Jókai-íéle regéayhős Szarka Boldizsár református pap áll. Mint egy hős, kipirosodott arccal all a lesújtott nép előtt, erőt és hitet önt beléjük. És a nép fanatikusan hisz a papnak. Félistenként tiszteli, mert megérdemli. Ő volt az, aki a nagy fejetlenségben és megőrizte hidegvérét, nem vesztette el lelki egyensúlyát, hanem bátorított és vigasztalt, ott volt mindenütt, ahol Csak a szükség megkívánta. És most jön Forgács csendörhaduagy. A fiatal ambiciózus ember Adám, Papo.czi szatmári csendőröriuesterekkel az élén, utat tör magának a fejtorlaszok között s fáradságot nem ösmerve dolgoznak a veszedelembe jutottak érdekéért. Ou vannak mindenütt, ahol csak kell, ahol csak egy parányi szükség megkívánja a mentési munkaiatokat. ■ .Vlaga Forgács hadnagy több mint száz embert mentett meg a halaitól derék csendőreivel Adummal és Papolczival együtt, bajai élesüket tették kockára, akkor, amikor a dúíedezö házak bői a már-inar meghalni akorO embereket kimentették, A pusztulás legrettenetesebb kepe Panyo- lán iát iható. Jajgató emberek a romok között, gazdátlan, kóbor kutyák gazdájukat keresve. Siránkozó öregasszonyok hozzátartozójukat, kenyérkeresőjüket keresve. Itt egy vén asszony ül, szemeiből patakokban hull a köny, meg ő is segít a már méternyi magasságban levő szennyes vizet szaporítani. Sirasa keserves és megható Beszédjében alázatos. Félelme nincs, övéit keresi. Azt mondja mindenné az islenimádas fenséges képében rej- dik. Ott rejtőzik minden, ami szép, ami jó, ami az erkölcsi morállal össze nem ütközik. Másutt ilyenkor lopnak, rabolnak, csakhogy a szükségleteik kielegitésere szükséges élelmiszereket előteremtsék. De ők nem. Ők nem rabo'- n.k, nem lopnak, türnak türelmesen, erre tanította ősét a pap. Most jön egy kenyérrel megrakott szekér. Hivatalos emberek ülnek rajta, elükön az alispánnal. Megállnák a templom előtt. A templomban megkondul a vészharang. A nép ijed.en rebben szét, rohan a templomhoz. Meglátják a ke- nyértömeget. Az alispán feláll szól a néph-z, a nagy vására SZATMÁR) A MAGYTÓZSOE női, férfi és gyermek MT ruhákban *7p| legolcsóbb árban MELLETT SZEREZHETŐKBE
