Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)

1911-12-31 / 104. szám

2-ik oldal S Z AT M Á H N É M E T I Szatmár, 1911. deember 31 Azonban mi egyre hajszoljuk, egyre kergetjük a boldogságot, szüntelen keres­sük és nem tudjuk elfogni, nem tudjuk megtalálni, mert egyre követ bennünket és mi előttünk kutatjuk. A boldogság alapja a megelégedettség, mely a legszebb, de legnehezebb erények egyiké. A mai ideges, gyorsan élő kor nem akarja ezt megérteni. Mindenki többre vágyik, többet akar, mert látja, hogy an­nak vagy annál több van, holott a kicsi­nyes ember nem tudja azt megérteni, hogy az a kinek több van, aki gazdag, aki va­gyonos, még nem feltétlen boldog. A boldogsághoz nem elegendő pénz, sok pénz. De sok szegény gazdag van a világon, aki beteg, aki életunt, aki szeren­csétlen. Mert hát a pénz még nem boldo­gít, csakhogy ezt a különben ép testű és érzékű ember, aki pénz szűkében szenved nem tudja megérteni, holott örülhet, hogy a pénztől eltekintve mindene megadatott. Megelégedettséget tanuljunk az uj esztendőben, ha az elmúltban elégedetle­nek voltunk, ha kedvtelenüi végeztük mun­kánkat, végezzük örömmel, ha nem hit­tünk és reméltünk munkánk eredményé­ben, higyjünk és reméljünk, de ne vá’junk valami különösebb csodát, kizárólag ön­magunkra támaszkodjunk és boldogak le­szünk. így a nemzet is boldog lesz, ha fiai egymást megértve, egymást tisztelve és becsülve, egy utón haladnak nem pedig széjjel húznak, egymásra féltékenykedve, egymást irigyelve, teperik, gyűrik, le­nyomják. A történelem nem egy példával szol­gálhat, hogy mire vezetett egy nemzetnél a marakodás, gyülölkédés, testvérháboru. Ettől óvjon meg bennünket úgy a jövő, mint az utána következő végtelenségig ujuló esztendőkben a magyarok 1st' ne ! Addig is boldog uj esztendőt e nem­zetnek és minden igaz, hü fiának ! KRÓNIKA. Ma este van az általános jókedv, a derű, a mu'atás estéje s a iehérszakállu Sailvisz'er apó hangos vidámságainak közepette evez ál vélünk az ó e*ztendőből az újba. Az idén ugyan három napoa karácsony sulyosodott az ünneplői kissé elszokott társadalomra, a túlterhelt gyomrok azonban kezdenek rendbe jönni s a nép, az is­tenadta újabb kátzenjammerekre áhítozik. Nem akarunk morált prédikálni: hogy mire való az a rengeteg ünnepnap, mulatóeste, erő­szakos fülöncsipése a konvenciónális alkalmak nak — belátjuk, hogy a rosszabb gyomor, a ha­marabb csömörültség még nem jogcím az erény- csőszséghez. E helyütt pusztán egy régi kaiamitás jut eszünkbe, a mi Pannoniabeli Szilveszlerestélyeink szokott ür.neproniója : a kabaré. A kabaré, ami van, de nincs, ami ha nem volna, kevésbé lenne baj, mint igv, hogy valóban létező valami. Korántsem szándékunk, hogy közkedvelt és népszerű színészeink közkedvelt népszerűségét megtépásszuk. Mi is közkedveljük őket, úgyis mint szórakoztató népséget, de főképp mint olyan egyéneket, akikről váliveregetve vagy böcs- mölőleg, dicsérőn, vagy fitymálva, de legalább lebet olykor beszélni ebben a városban. A vá­ros urai, az adminisztrátorok gondoskodnak róla, hogy semmi se történjen, ami az ő személyük iránt provokáljon valamelyes vitatkozást. Színészeink, ezek a kisebb és nagyobb ka­barémesterek föltétlenül megérdemelnék tőlünk, hogy szilveszteresti üzletüket ezzel az antirek- lámcikkecskével ne rontsuk. Mert amit itt mon­dani fogunk, mindenki kitünően tudja, de csak akkor veszi szivére, — ha más fedezi föl. Az akusztika miatt történik ez a pár sor, emiatt az előkelő idegen szó miatt, melyet már oly sokszor énekelt meg a helyi sajtó, hogy a legsötétebb Németiben is tisztában vannak ezzel a fogalommal. Aki már volt a Pannóniában Szilveszter­kor, vagy más kabarászó alkaomkor, tudja mi­lyen bosszúság az színészre, közönségre egyaránt, hogy csak a gesztusok meg a pózok érvénye­sülnek, de hangot a legelsősorbanülök sem ké­pesek elfogni. Válogathatja akárki akármennyi ízléssel a számokat, mit ér vele a közönség, ha pantómimiát kap ott, ahol főképp élőszóval, melódiával és hangok csengésével akar hatni a színjátszás művészete. Nem ajánlunk semmilyen megoldást az akusztika helyrehozatalára, csak emléke­zel ebe akarjuk vésni a közönségnek, hogy jövőre két ev múlva s még soká aktuális lesz a Pan­nónián rk ez a szépséghibája: helyesebbsn fo­gyatkozása; mindaddig, útig előadásokat fognak tartani, ezen az egyébképpen elsőrangú összejö- veteli helyen s mindaddig, inig a város mostani admin sztrációjára fogiuk bízni ennek a kérdés nek a megoldását. Ami tán egyébként az ő dolguk volna. A „Nagykároly“. Szegény újság, nem tu­dott megnőni. Hat évi becsületes, jobb sorsra érdemes hírlapi élet után most egyszerre havi mellékletté zsugorodik. A Szatmái megyei Köz­löny havi melléklete lesz ez az újság, amely pedig eddigi működése, iránya, szelleme, bátor­sága, vénája, irnitudása révén joggal rászolgált volna, hogy majdan riválisunk első napilapja le­gyen. Dohát Nagykároly város ugylátszik ezidő- szerint még hetilappal se bir el olyan igazi sajtó. Orgánumot, mint amilyen a Nagykároly volt. Hát kénytelen lesz azután havonta egyszer meg mondani az őzzinteségeit s az igazságait. Hiúság vására. Uj igazság, hogy kopnak a régi igazságok. Az öreg axiómákat totyogós vé­nek fecsegésének deklarálja a korszellem, amely sokszor tévesen újszerű sarktételeket szeg^ztst a topánjára. A költők s az irók uj ezópuszi meséket spekulálnak ki, direkt hogy Ezópusz moráljait lecáfolják s a mértékletességről szóló sarkigazságot is horáciuszi marhaságnak minő­sitik a mai kor fiai, kik az arany középutból, csak az aranyat tartják maguknak, a középutat a marháknak engedik át. De hitelesen megállapítható, akár régi, akár uj valamely igazság, megmondani megsem lehet annak a veszélye nélkül, hogy be ne fakasszák a kopanyánkat. A „szólj igazat s betörik a fe­jed“ raiísem veszített az értékéből, ma is épp úgy érvényben van, akar ezerkilencszáz esztendő­vel ennekelőtte. Az ember csak altkor tudja meg, hogy va­lóban igazat mondott, ha föississzen valaki akit érintett az igazmondás, ha káromkodik, siránkozik, szitkokat szór és kő után kapkod. Igen gyakori dolog, ha megírunk valamit, ha valakinek a gyorsfotográfiáját átadjuk a mi szükkörü olvasóközönségünknek, ha valakiről megmondjuk, hogy nem az a nsgy férfiú mint amiiy8nnek képzelte magát, hanem sötét, felfújt, tekiutélyhajhasz, üres, vagy éppen bebizonyítjuk, hogy rosszindulatú — legott megindul a hajsza ellenünk. Ránk telefonálnak, hatósági embereket küldenek a nyakunkra : ki irta ezt vagy amazt. A sok öntömjénezéstől eldugult orrú, hiú vénem- * i ezek felvidítanak, bár falaik szövetkárpitja enyhe, nyugodt. Szemünknek épp úgy, mint szivünknek, megvannak gyűlöletei és vonzalmai, amelyeket gyak:au nem tudat velünk, csal lopva, titokban kényszerít kedélyünkre. A bútorok, a falak, egy berendezés összhangja és stílusa az első szem- pitlan'asban hatnak intellektuális természetünkre, valamint az erdők, a tenger, a hegyek levegője módosítja fizikai természetünket. Leültem egy díványra, melyet a vánkosok egészen betakartuk s rögtön úgy éreztem mintha a selyembe foglalt, pehelylyet bélelt kiesi párnák átölelnének, marasztanánsk és becéznének, mintha testem alakja és helye előre ki lettek volna mérve s kedves bútoron. Aztán körülnéztem. 8 mami ragyogó nem volt a -zobában • mindenütt szép, szerény hol­mik, egyszerű és ritka bútorok, keleti szőnyegek és függönyök melyeken meglátszott, hogy nem a Louvre-áruházból valók, hanem egy háremből és szemben velem egy női arckép. Egy közép­nagyságú arckép : a fej, a test felső része és a kezek : a jobb kézben egy könyv. A fiatal nőt a festő kalap nélkül ábrázolta, a haját sima szala­gok szorították le. Arcza kissé szomorúan mo­solygott. Lehet, hogy mert feje födetlen volt vagy talán, mert egész lénye a terméazeteS'ég benyomását keltette, de soha női arckép nem tetszett nekem, hogy annyira otthonában van mint ez a nő. ebben a lakásban Majdnem mindazok a nők, akiknek a képéi láttam, muto­gat ák magukat, amit világosan elárul a válasz­tékos gonddal elrendezett öltözék, a művészileg fésült haj, az arcz kifejezése, melyről le lehet olvasni, hogy be van állítva a festőnek, akinek modellt ül, azután mindazoknak, akik nézni fog ják, végül az is, hogynem mindennapi pongyo­lában, keresetlen, hanyag test tar lássak festetik le magukat. Az egyik áll, méltóságban, szépsége tel­jességében, bizonyos fensöbbséges arczkifejezés- sel, amelyet a hétköznapi életben aligha eről­tetnek magukra hosszabb ideig. A másik negé­desen mosolyog, a vászon mozdulatlanságában : és valamennyin van egy semmiség, egy ékszer, egy virág, egy redő a ruhán vagy az ajkon, amelyen meglátszik, hogy a festő keze müve, a hatás kedvéért. Akár kalap, akár csipke ven a fejükön, akár dísztelen a hajuk, tüstént sze­münkbe öt!ik valami, ami nem egészen termé­szetes. Micsoda ? Nem tudjuk, mert nem ismer­tük őket, csak érezzük. Olyanoknak tűnnek föl, mint akik látogatóban vannak, olyan társaság­ban, ahol tetszeni akarnak, ahol a legelőnyösebb oldalról óhajtják magákat bemutatni : nyilván­valóan betanulták a testtartást, mely vagy sze­rény, vagy büszke. Mit mondjak erről ? Othon volt és egyedül. Igen, egyedül volt mert úgy mosolygott, mint aki a magányban mosolyog, miközben valami édes bus dologra gondol s nem ahogyan az mo­solyog, aki tudja, hogy nézik. Annyira egyedül volt s annyira otthon, hogy ürességet teremtett abban a nagy lakásban, abszolút ürességet. Egyetlen volt ez a tekintet is. Egész egye­nesen nézett rám, simogatva és mereven, anél­kül, hogy látna engem. Valahány arckép, mind tudja, hogy nézik s mind felel a szemeivel, olyan j szemekkel, melyek látnak, melyek gondolkoznak, | melyek követnek, anélkül, hogy elhagynának i bennünket, attól a perctől kezdve hogy belépünk | a lakásba, melyen laknak, addig a percig rnig eltávozunk Ez n«o> látott enpem, nem látóit semmit jóllehet tekintetét rám szegezte, egész egyenesen. Eszembe jutott Baudelaire meglepő verse: »S kőt. szemed, mely vonzó, mint egy arc­kép szemei.« Valóban vonzottak e szemek, ellenállha­tatlanul, különös módon felzakialtak, uj és ha­talmas érzéshullámokat keltettek bennem ezek a festett szemek, amelyek éltek egykor vagv talán éltek akkor is, mikor néztem őket. Oh ! minő végtelen báj, ellágyitó, mint a suhanó szellő, csá­bító, mint az ibolya, rózsa és kék színekben haldokló alkonyi ég és Kissé mélabus mint az éjszaka, mely mögötte bujkál, áradt ki e sötét keretből s kifürkészhetetlen szemekből. Ezek a néhány ecsetvonással teremtőd szemek magukba rejtették annak a titkát, mi látszik lenni és nem létezik, annak, mit sugározhat ki egy asszonyi tekintet, annak, mi fakasztja a szerel­met az ember szivében. Az ajtó kinyilt, Milia ur lépett be. Mente­gette mágát, hogy megkésve érkezett. Én meg azért, hogy kelleténél előbb jöttem. — Ha nem találja indiszkrótnek kérdőse- j met, szabadna tudnom, ki ez a nő ? — Édesanyám, — felelte — ki egész fia­talon halt meg. És ekkor megértettem, honnan eredt en­nek az embernek megmagyarázhatatlan varázsa.

Next

/
Thumbnails
Contents