Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-11-19 / 93. szám
FÜGGETLEN POLITIKAI LAP ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 fillér. Megjelen hetenkint kétszer: vasárnap és szerdán. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR TANÓDY ENDRE. SZERKESZTŐSÉ« ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 :v : Tel «Ion-szám 80. • _ Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban flzetu Hogy hazánk nem a jólét hona, azt keservesen érzi lakosságának több, mint kilenc tizedrésze. Valami nagy hiba leledzik a sorsát intéző gépezetben, ami talán párosul a természet időleges mostohasá- gaval is. Bárha mezeink most is nevelik az »é!et«-et, folyóinkban, tavainkban ezrével lubickolnak a halak, erdeinkben csattangoinak a vadak és kincses ércerek szelik át hegyeinket. Lehet, hogy szükebb lett a természet mértéke, lehet, hogy szaporodott az élvező, (bár a legutóbbi nép- számlálás nem igen igazolta ezt) bizonyos csak annyi, hogy a legtöbb magyar élete ténfergéssé alacsonyodott le. Ez gondolkodóba, keservesen kínos gondokba ejtő. Azon töri a fejét mindenki, hogyan lehetne segíteni a bajon, mely amint egy.: növekszik, annál elviselhetetlenebbe válik. S a nagy jajszó, mely milliók kebléből egetverő kiáltásként tör ki, rettenetes vadat emel azok ellen, kiket a baj okozóinak tartunk. Vádoljuk az intéző köröket, hogy nem tudnak okos, életrevaló, praktikus intézkedésekkel és rendelkezésekkel a milliókat kielégítő helyzetet teremleni. Az elkeseredett szivnek jól esik, ha bajáért mást vádolhat. Hát biz szent igaz, hogy a baj feliil| ről jön. Az égből is, meg valamivel ala- I csonyabbról. Ezt előre kell bocsátani, ne- I hogy a mértékadó körök felelősségét el- í ejtsük. S De azután mégis be kell látnunk, hogy j sok, igen sok bajnak első sorban magunk I vagyunk okozói. Szerelünk hivalkodni a I haladással, melyet a Kultúra mesgyéjén í bejártunk. Ezeretjük állatni magunkat azzal az indokolatlan megnyugvással, hogy részünkről megtettünk, megteszünk mindent, ami boldogulásunkhoz vezethetne, ha hatalmunkon kivül eső erők nem gátolnának. A nagy drágaságért okozzuk az élelmiszeruzsorásokat, kiket megfékezni a törvény nem elég erős. iparunk tespedé- seért vádoljuk a magyar közönség nemtörődömségé!, a meg nem felelő törvényeket. A kereskedelem fejle'lenségéért a vámterület közösségét, nemkülönben a hazai vevőközönség közömbösségét és a törvényeket. Mezőgazdaságunk bajaiéit pedig szintén csak a helytelen politikát okoljuk. Hogy ezekben a vádakban nagy igazság rejlik, az épp oly bizonyos, mint amilyen helytelen az az okoskodás, hogy önmagunk teljesen hibátlanok vagyunk a bajok keletkezésében. Elmulasztunk mi biz rengeteg sokat, amivel helyzetünkön javíthatnánk. A kultúra sok intőt, figyel- meztőt, útbaigazítást harsog a fülünkbe, de mi alig halljuk, alig hederitünk reá. Csak kereseti forrásaink leg iökelőbb- jére: a mezőgazdaságra mutatunk. Azért mondjuk, hogy ez a legelőkelőbb, mert hazánk, minden becsületes igyekvés, törekvés dacára, hogy az ipart és kereskedelmet nagyra növeljük, mégis csak megmaradt agrár államnak. Fő jövedelmi forrásunk, amit a föld ad. Egy idejében beálló eső több kincset hoz nekünk, mint. a leghatásosabb iparpártolási mozgalom. S mit látunk mezőgazdaságunkban ? A vető- és csépelőgépek gyakoribb alkalmazása képviseli itt csaknem kizárólag a fennen magasztalt kulturhaladást. Okszerű gazdálkodás nem jut érvényre hazánk földmivelésenek két harmadrészében. Az ezerholdas földes urak, a latifundiumok dúsgazdag birtokosai ismerik és alkalmazzák is a modern gazdálkodás összes raf- finált újításait. A szegény telkes gazda, a kapa-kaszás paraszt pedig gúnyára a kultúrának, csak oly primitiven miveli kicsi földjét, hogy ami istenadta áldást ki tud belőle szorítani, abból az esztendőnek esak egy részén tengődhet el. Ő is kénytelen Agráriától elpártolni és Imdustria hívének szegődni — a nagy vizeken túl. A haza vérveszlesét aztán persze, visszatükrözteti a népszámlálás. Magyar anya nem szül egynél-keüőnél több gyérTÁECá. Szerelem. A legény ifjú volt és szép és ámbár kanosai, kékszemü és Karlsson báró birtokán, mint intéző volt alkalmazva. A leány is ifjú volt és vidám, a haja szőke volt, az arca rózsás s a báróné házi kisasz- szonya volt. A fiút Andersson Karinak, a leányt Jöns- sori Lőttének hívták. Természetesen egymásba szerettek, de nem volt alkalmuk a szerelmüket meg is vallani egymásnak. S Lotte, mikor a szép piros pecsenyéket forgatta a rácson, néha azt hitte, a saját vérző kis szivét nyársalja fel. Pedig Andersson is elkövette azt, amit lehetett. De persze nem tehetett róla, hogy az asztalnál, — az egyetlen helynél, ahol találkoztak, — kancsal kék szemeinek szerelmes pillan tásai, amelyeket Lőttének szánt, hol a bárónét, hol a nevelőnőt érték, éppen mert kancsal volt. Da a lábai, oh, azok már erősen álltak he- j lyükön. Hatvan kilométert is gyalogolt egy jártában, s egy napon a bullion s a hal között e nevezetes lábakat előre nyujtá, hogy az asztal alatt gyöngéden, nagyon gyöngéden megérinthesse a szemközt ülő Lotte lábujjhegyeit. — Ah ! ördögbe is ! — Tartsa a lábait nyugodtan, mám ! — sziszgett föl kínosan a báró. Ah ! még ebben sem volt szerencséje. Andersson imádta a lovakat a üres óráiban az istálló ajtajában állt és gyönyörködött a kedves állatokbBn. Lotte ilyenkor gyorsan kötényébe szedte a megmaradt kenyérdarabkákat és ő is lesietett, hogy együtt etessék a csikókat. — Most vagy soha ! gondolá ilyenkor Andersson, midőn közeledni látta a kék ruhácskát. De mindig épp a végzeies pillanatban, hol egy istállóiiu bukkant elő, hol a báró, vagy a báróné hangja csendült föl. Ilyenkor a szerelmesek arca elborult és Ámor könnyes szemekkel menekült a nyerges- kamarába. így múltak a hetek, midőn egy verőfényes vasárnap reggelén, az egész ház templomba készült, kivéve Lőttet, ki hirtelen heves fogfájást kapott és Anderssont, ki otthon akart maradni, hogy a napszámosgyermekek ne dézsmálhassák meg a cseresnyefákat. Délelőtt tiz órakor a parkban a tóparton találkoztak s Anderesson szive ismét ezt dobogta : — Most vagy soha ! Hogy reszketett szegény fiú ! Hogy dobogott a szive szegény kis lánynak, — Ó Jönsson kisasszony, milyen régen várok erre az édes alkalomra, hogy megmondhassam önnek, mennyire sze . .. — Reményiem, nem zavarom önöket ! — hangzott fel mögöttük a nevelőnő savanykás hangja. — Ön . . . ön nem ment a templomba, kisasszony ! — Nem . . . nekem is a fogam fáj! No, jó mulatságot! — s tovább lejtett, De ekkor már Lotte is tovatűnt . . . És elmúlt az augusztus, el a holdsugaras szeptember is. Andersson nagy lépésre határozta magát. A téli újdonságok női, férfi és gyermek ruhákban • lira S Z A T M Á R$ A NAGYTŐZSDE > legolcsóbb árba ELLETT SZEREZHETŐK BE Kit vádoljunk?
