Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-11-19 / 93. szám
2-ik oldal SZATÁM R-N ÉMET1 Szatmár, 1911 november 19. meket — annyit is soknak tart, hogy népesítse vele Amerika szolgahadát. Pedig ennek igazán nem kellene igy lenni. A magyar parasztot a föld helyes mivelésére kellene nemcsak tanítani, hanem szoktatni is, hogy elegendő jövedelmét úgy, mint szerette hajdan és el ne hagyja még a legszebben zengő dollárok kedvéért sem. A magyar paraszt elidegendése a rög- jétől példája annak az indolenciának, annak az élhetetlenségnek, mely minden más kereseti ágban is hasonlóképpen mutatkozván az általános jóllét egyre elszomorítóbb csökkenését idézi elő. Itt a vád épp oly helyén való, mint az intéző körök ellen. Önmagunkak kell első sorban törekednünk arra, hogy hiva- tászerü foglalkozásunkban íökéletesbül- jünk, a modern kultúra és technika minden eszközét, megragadjuk és nemcsak túlfeszített, de okos munka révén is oiy pozíciót teremtsünk magunknak, mely biztos ekzisztenciához és jóléthez vezet. Csakha mindenki teljesiti ezt a kötelességét, lehet várni, hogy vége fog sza- kaddi mai áldatlan helyzetünknek. Levél a szerkesztőhöz avagy Virág és művészet. Tisztelt szerkesztő Ur 1 Eredetileg én is, mint annyi másán cikket szándékoztam Írni, de mint annyi másán én is beláttam, bogy nem tudok és miután a helyi sajtóban és irodalomban számos elrettentő példáját láttam annak, hogy milyen csúnya az, ha valaki ir, mikor nem tud, illetve hogy éppen pont akkor ir, mikor éppen nem tud, szóval, hogy pecbe van — .visszatértem a nyájas olvasó tollához egyedül méltó műfajhoz, a s?erkesztőhöz intézett levélhez és nem Írtam meg azt a cikkemet, amelynek a »Virág és művészet« címet szántam. Hanem ahelyett irotn, mint következik. Én — tisztelt szerkesztő ur — követséggel legyen mondva: színházba járó ember vagyok a feleségem folytán, de az nem baj, én ezt már egészen megszoktam. Nálam az ép olyan termész*tes dolog, mint a csslédűgyet, vagy a drágaságot hallgatni. Nekem mindenképen mindegy, mert nékem úgyis hadgafni kel! és az egészen közömbös, hogy miOk'őber 24-én ki akart lépni szolgálatból és egy kis bérletet kezdeni. Azon a napon pedig, miután a családtól elbúcsúzott s átad’a könyveit, egyszerűen igy fog szólni a bárónkhoz : — Méltóságos báróné! Engedje meg, hogy Jönsson kisasszonynyal négyszem között beszélhessek néhány szót . . . S épp ily komolyan és nyugodtan meg fogja szerelmese kezét és igy szólt hozzá : — Lőtte, tudod, hogy szeretlek. Akarsz e az én kis feleségem lenni ? S eljött a nagy nap. Andersson miután mindenről elszámolt és elbúcsúzott a családjától merészen, de kissé dadogva igy szólt a bárónéhoz : — Méltóságos báróné ! Nem beszélhetnék Jonsson kisasszonnyal . . . szeretnék . , valamint ... hm . . . valamit. . . egyedül . . . A báróné mosolyogott: — Sajnálom, de Jönsson kisasszonyt tegnap délután elengedtem Nässjöbe, hogy beteg fivérét meglátogassa. — És . . . és . . . mikor jön vissza? — Nem tudom. Talán csak néhány nap múlva. Andersson kitamolyogott a szobából (.imént az állomásra, jegyet váltott s a kocsi sarkába húzódva, keservesen sirni kezdett, először tizén- jjegy éves kora ót«, miután anyja meghalt. { I í í í f í ( I i ' i j } i I í j I í ért hallgatok. Én kicsire nem nézek. Csak nagyra nézek, például azokra a virágszállitmányokra, amit a szatmári színművésznők kapnak a színpadon, miután ugylátszik a küldemény másutt nem kézbesíthető. Én, igen tisztelt szerkesztő ur, fiatal koromban sokfelé megfordultam, igy nevezetesen voltam Budapesten is, ahol különböző nagy nevű színésznőket láttam, akik szintén jól játszottak és mégsem kaptak franco franco ab színpad 10.000 kg. virágot minden este. Mint gondolkodó fő, hosszasan elmélyedtem ebben a kérdésben, de hosszú ideig eredmény telenül. De majd kisvártatva a véletlen segítségemre jött, amidőn is azt hallottam rebesgetni a városban, hogy ezeket a virágokat, nem hölgyek kül dik a művésznőknek. É* ekkor egy szörnyű gyanú fogamzott meg bennem, amely szerint valószínűnek tartom, hogy akkor férfiak küldik hát azokat a virágokat. Igen, léi fiák,’akik a művésznők pártjait fogdosoi óhajták. Én, igen tisztelt szerkesztő ur, ismerem a férfiakat. És tudom, hogy bár a művésznő a maga részéről semmi egyébnek nem veszi a kis sdományocskát, mint a művészet oltárára tett áldozatnak és elfogadja azt minden hátsó gondolat nélkül, — az illető férfinek a gondolatai részben hátsó természetűek. Én, igen tisztelt szerkeizlő ur, hiába, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ezeket a csokrokat férfiak küldik és már most mi fog történni, ha ez mégis kitalál szivárogni. Ma még nem tudja más csak én, aki foglalkoztam a kérdéssel. De régre, hosszabb idő és gon doikodás után a nagyközönség is felfedezheti ugyanezt és mi lesz akkor ? Művésznőink, akik hősié« kitartással birják nagyrabecsülésünket, egyszer csak abbahagyják és netu fogják tovább bírni a nagyrabecsülésünket. És miért ? kérdem én igen tisztéit szerkesztő ur. Egy csalóka látszatért, azért a puszta feltevésért, hogy egy-egy naiv férfi kedélynek a virág ártatlan képében megnyilvánuló hódolatát a rosszindulat, félremagyaráza. Én ismerem városom fiait, sőt. apáit is, b' r megvallom, hogy a fiuk apái! én sem ismerem pontosan. Én ismerem városom mtiélv.-zü férfi- közönségét, És tudom, hogy ezekben mindenkor megvan a készség, hogy a művésznőket müól- vezzék és már a könyökükön jön ki a műélvezet, sőt nemcsak a könyökükön. Épen ez az, ami ezt a hamis látszatot kelti, mintha a dramaturgiai szenvedély már már a személyeskedés, illetve a személyes kiválasztódás (modern tudományos szó) helytelenítendő tereire átcsapni bészülne. És miután igen t. szerkesztő ur, a »rossz« (mint fogalom) mindenkire rossz, mint Sokrates már engem megelőzve ezt ki is fejtette, az illető X. állomáson a 137-es vonat, amelyen Andersson utazóit, találkozott a 142-es személyvo nattal. Alig, hogy az egyik érkezét!, a másik már indult. Szűnt Isten ! A szemközti vonaton, a harmadosztályú női szakaszban — Lotte kék sálja ! A szerelmesek nem törődnek sem helylye*, sem körülménynyel. És Andresson kiugrott a vonat lépcsőjére, a kék sál felé hajolva, remegő, izgatott hangon kiáltá át: — Lotte, akarsz a feleségem lenni ? Lelte kissé szégyenkezve az utasok köz derültség miatt, mégis megérté, hogy ha e külö nős pillanatban meg nem ragadja, elszalasztja élete boldogságát. — És elpirulva rebegé : — Igen ! — Szállj ki azonnal ! — kiáltott vissza Andersson. — É- Lolle kiszált. Kéz a kézben, sietlek a váróterembe s ott egymás karjaiba borultak. De bájos lányka egyszerre megremegett szerelmese karjaiban s örömkönytől nedves sze* szómét rémülten felvetve, igy siköltött fel : — A bőröndöm ! De Andersson nem feleli. Mit bánta ő a világ összes bőröndjeit, mikor Lőtte végre a keblén pihent ! Alfréd of Hedonstjerna, mübarátok is, bár ismeretlenül,r de honfitársaik szemében kisebbítve lesznek, ^miután odáig a legsötétebb rosszindulat ssm megy el, hogy végső konzekvenciákat vonjon, És igy az illetők, legalább is az évad dere káig mint gimplik fognak tekintetbe Jöhetni, mi után értesülésem szerint ezen virágok pénzbe kerülnek. óhajtottam jelen soraimmal erre az áldatlan helyzetre az illetékes köröknek amúgy is facér figyelmét' felhívni és maradok nyájas olvasója. Effy saiah&BlitOff&tó. Trara, a posta, trara! Éjszaka alszik rendeletre A város „nem tehet egyebet“ Ne mondja senki, hogy nem humánus a kereskedelmi miniszter ur az ő sok-sok alkalmazottjával szemben. Nagyon ügyel a hivatalnokai egészségére. Bizonyítja a szatmári eset. A város kérte a minisztériumnál az éjszakai szolgálatot. Hogy, mint más nagyobbvárosban nálunk is nyitva legyen a posta egész éjjel expressz küldemények továbbítására, távi-átok fölvételére és sürgősebb telefonbeszélgetések közi velitésére. Van Szatmárnak akkora éjszakai forgalma, amely jogosulttá teszi azt az egy-két inspekcióét, kikből ez az egész úgynevezett éjjeli szolgálat kitelik, A miniszter azonban kételkedik a mi forgalmi képességünkben, hisz azért kereskedelmi miniszter, hogy épp a kereskedelmi életünkkel ne légyen tisztában, s a város xérését elutasitotía. A tendencia nyilvánvaló. A tisztviselőket kimélni kell. Nappal is sokat strapáinak szépé nyék, egy-egy három helyét tölti be ; igaz, hogy bosszantó rosszul — hát legalább éjjel hadd aludjanak a meggyötört expresszpostások, telef'on- nagysádok és távirdakisasszonyok. Hadd álmodjanak. Szép, tágas postahelyiségről, nyugodtan dolgozó hivatalnok-seregről, közönségről, amely sohasem morog, táncol, káromkodik, lo.porz.ekol a kis ablak előtt, vagy a teletónfülkében. A város, — mit tehetett egyebet, írja egy helybeli lap ebból az apropóból, tudomásul vette a miniszteri határoza'ot. Az a helyi újság nem úgy gondolta ugyan, ahogy mink, — aminthogy a hivatalos város ellen hivatalból nem működik a koponyájk úgy, ahogy kellene, — de a varos valóban nem tehetett egyebet, mert évtizedes prakszisa kizárólagosán a nem tehet egyebet gyakorlásai» tiénirozta a cselekvőképességét. Itt soha sem tehet egyebei a város, mert ennek a városnak a politikája nem lehet egyebet politika, tán a létföltétele is az ölbetetlkezüség a folytonos nekiindulás s a hopponmaradas. Kitünően jelképez: ezt a Szatmári a váró . ebnere: két bajnok áil jobbról balról suj'ásra emelt karddal. Itt mindig sújtani készülnek, nagy dolgok lehetnének keletkezőben, de csak kelet kezőben, mert a lendületig soha sem jut az ügy. Akik ismerik ezt a cimerélelet élő várost eleve tudják, hogy csak rjeszíget a két marcona vitéz, hogy rögvest lesújt a szabiya acélja. Ha ez a város eleven élnitudó, élniakaró miniszteri rendeletekre még meg nem hunyá- szodó város volna, bezzeg nem lagymatag tudó másulvevés lett volna ebből a fontos ügyből, hanem dacos sarkraállas és viharos ellenmondás. Hogy igenis van itt véna, van itt forgalom, van itt élet s az éjszakai postára olyan szükségünk van, mint a kenyérre meg a lélegzetvételére. Hogy mindenáron akarjuk, még ha arra kell kötelezni bennünket, hogy a fő ös költségeket pó toljuk. Úgyse soká nyúlnánk a zsebünkbe, ha nyúl >ánk is exérta pótlásért, ezt a városnak, ha ismeri a kereskedelmi forgalmunkat s az üzleti fürgeségünket, tudnia kell. De a város nem tudja, a város nem tud semmit, ez a nemteheiegyebel város nem ismeri önmagát, hogyan kívánnánk hát a távolélő minisztertől, hogy ismerjen bennünket ? !
