Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-11-05 / 89. szám
i v < 2-ik oldal SZATMÁ R-N fi M E T 1 Szatmár, 1911 november 5. gadni, bár egyik oldalon sincs sok ragadni való. Mindenki, aki különösen a legutolsó politikai fordulat óta, visszakerült a vicinális hatalom csenevész ugorkafájára, egyezik abban a gondolatsorvaszió konzerva- lizmúsbaa, amely a nemesedek vés és a nemváltoztatás legfőbb hitelveivel üdvözölt és óhajt is üdvözölni. És valljuk meg aztán, kevesebb kárörömmel mint a fentieket, de annál őszintébb és mélyebb szomorúsággal, hogy ennek az oroszosán gondolkodó, uralkodni látszó pártnak nincsen is ellenpártja. Ami felvilágosultabb, európaibb, fiatalabb és becsületesebb világlátás, egy kicsit jobb Ízlés, egy kicsit több szabadság és ra dikálizmus és egy kicsit több fejlődő készség akadna, az idegenül érdeklődés nélkü széjjelszórtan és megadással agonizálja végig azt az élő halait vagy maghalt életet, amit dicsőfőnökeink hivatalos fel és negyedhivatalos, de min iannyian egészen hivatatlan tündöklő vezércsillagaink ren deznek városunk falai között Még kísérlet sem történik ennek az uralomnak a megrendszabályozására és valahogy igazolni látszunk azt a régi tételt a mikrokoszmoszról, amely kicsinyített részét adja a nagy mindenség szerkezetének. Tudniillik ezt a mai kis világunkat is roppant kis bölcsességgel kormányozzák és ne méltóztassanak megpróbálni a jövőben még kisebbel kormányozni, mert — nem lehet. VÁROS. A vasúti bizottság pénteken dr. Vajay Károly polgármester elnöklete alatt tartót ülésében a közúti Szamos-hid megerősítési terveit tárgyalta s három változat közül azt fogadta el, mely szerint a vasúti forgalom a közúti forgalomtól el- különitletik s a keskenyvágányu vasút részére uj nyílás építtetik. Ezzel kapcsolatban a közúti hid deszkaburkolatának aszfalt-makadámmal való kicserélését és a hid kellő megerősítését is javasolta a bizottság. * A midőn a halmii—bikszádi konkurrens vasút tervezéséről van szó, a mely a szatmár— bikszád vasút forgalmának egy részét más irányba vezeti, a város közönsége nem nézheti tétlenül ezt a közgazdasági érdekeit érzékényen érintő mozgalmat. Dr. Vajay Károly polgármester előterjesztésére a vasúti bizottság javaslatot tett a közgyűlésnek, hogy a kereskedelmi miniszterhez intézzen sürgős felterjesztést a város érdekeinek hathatós mekvédése iránt. * Dr. Vajay Károly polgármester előterjesztést tett a városi tanácsnak a megkezdett Verbőcy- utcai rendezési munkálatok sürgős folytatása iránt. A tanács meg is tette a szükséges intézkedéseket az útban levő kerítések eltávolítására és az aszfalt gyalográró elkészi ésérr. * A földmivelésügyi miniszter Nyikita János mezőgazdasági cselédnek, ki mint pásztor huszonöt év óta van Szatmár város szolgálatában, 100 korona jutalmat engedélyezett és díszoklevéllel tüntette ki. * A vörheny terjedésének megakadályozására tett intézkedések, úgy látszik, eredménnyel jártak, mivel sem a Pázmány konviktusban, sem a tanítók házában 13 nap óta újabb megbetegedés nem fordult eló. Dr. Jégt r Kálmán tiszti főorvos javaslatára a polgármester meg is adta az engedélyt, hogy a két nevelő intézet növendékei — az intézetben elrendelt fertőtlenités végrehajtása után — az iskolát látogathassák. ■ r-i Ó azok a téli esték írja Bikszádh Gereben Ezt is muszály leközölni. (226-ik folyt.) És habár egyszerű ember vagyok, szerény és igénytelen, tudós és dicső továbbá : faltövében járó, mégis folyton-folyvást jő, a postán jő, hozzák a zsinóros emberek az anzikeokat és levelezőket, hogy folytassam, következtessem folytatásait zamatos, tőrőlmetszett, az Élet zamatos tőjéről metszett tárcáimnak és beszélyeimnek. Azt szajkózzák és csácsogják némeyl gonosz nyelvek. Magyar nyelvek. Német nyelvek. Zagyva, barbár nyelvek, elvek, hogy ezeket Én Írom Magamnak. Na, mondok, ez nem igaz. Nem biz a. Mer’ miér’ ? Mer’ azér’ mer’ nem tudok én ilyet - olyat. Ilyet-olyat, meg amolyat Írni. De valamint születtem 1871-ben (esetleg előbb. Vagy utóbb. Mert előbb utóbb úgyis csak születni kell.) sok mindent elhallgatok. Csak éppen ■ azt nem, ami Csekélységemre vonatkozik. Tehát azt sem, hogy a fene egye meg azt, aki dicsekszik. Mer’ sose találja el szarva közt a tőgyit. Következésképpen — logika nélkül nem mü az irásmü — meg kell mondanom, hogy holnap kedd lesz. Ha lesz. Ha nem lesz — hát nem lesz. Lesz más. De ezidő szerint csak egy nagy iró szuszog hazámban, És ez az égy ón volnék. A többi : Jókai, Mikszáth Gáspár, Ady Li- pót — subick. Ifiur, engem utánoz az mind. De Én nagy vagyok. És olyan mint az itatós. Melynek sávján megtörik az iszlő-foszló napsugár. Hej, A drága, jó magyar napsugár. Beh sokat tudnék én rólad Írni. Tudok is. Fogok is. Egy kérdés merül lelkem tükrében. Mér’ is nem faragnak még éltemben szobrot nekem. Éltemben, álltomban, ültömben. Hisz ha meg halok nem lesz aki kérje. Mér’ is nem mintáznak meg élve. Midőn az irodalmi szakosztályban elnökösködöm és levegő után kapkodok. Ó jaj megfolyt ez az átkozott köhögés! ó bár tudnám mi az alany. Az állítmány. A melléknévi igenév. Bár tudnám, hogy hol született Kölcsey és hogyan, miképpen, mi módon lettem én iró és elnök. S bár tudnám, hogy mi a Lysoform. Az a baj, hogy nem tudják azt, amit én. Hogy én vagyok a legszerényebb, a legnagyobb iró. író. Irróó. Értsék meg : irrróóó. Jelenleg Tollsztolylyal versenyzek, ki a zemplénmegyei Monokon született, Krisztus u'án 606-ban. Szerény nevemet hatszáz magyar katolikus prepa borostyénozza. Ezek tudom minden pénzüket glóriára költenék ; hogy megkoszorúzhassák klasszikus fejemet. És igy bátran felmerül a kérdés : mi is történt 1848 március 15-én. Majd elmondom. Keményen, dörgedelmesen. Vezércikkben. Vezércikkben bezércikkbtn. Isten tudja milyen cikkben. Ez akkor ötlött ilyen precízen eszembe, midőn fáztam a temetőkben. Gráczba, Lembergbe. Meg tudomisén Hogy hol. kiszemelni óhajtrán magamnak egy díszsírhelyet, ahol nemes Alakom tovább költi meséit. Dajkameséit. Leakaríak most fordítani a világ minden nyelvére. De én nem engedtem. Honfiúi szempontból. Paraszti hnn utódok és szittya unokák-bunokák kivágták könyvemből a nagy döt, A félelmetest. A legöregebb mássalhangzót. „Téli estéim" pedig ? Ó azok a Téli esték. Álomra becézgetik, — simogatják, cirógatják, ciró- gatják-mirógatják a múlandó halandót. Mert minden múlandó. Még a hollandó is. Csak az álom nem mullandó. Mert Én vagyok az álom. (Nem tévesztendő össze ama farancia király mondatával.) Az örök álom. Én meg a Téli esték. Nem azér’ mondom, hanem mégis alaposan elbánok azon irányzattal, minek következtében ön fiatal ember ki mer kötni Velem. Tudja, hogy tárcáim és beszélyeim után kipvekapva-köpve-kapnak mind ama Bernátök, kik közül az egyik kutya a másik nem eb. Hanem a ménkű révén Iett|hires-neves. De ön fiatalember alattomos dicséreteivel szeretné megakadályozni azt, hogy engem csodáljon a jó magyar magát ölömében. Sohasem látott olyan bájos teremtési, mint az a kis pásztorleány, ki legelőre hajtotta a bárányait. Szőke volt elanyira, hogy a haja megaranyozta a napot inkább, mintsem hogy etlől kapott volna arany szint. Kissé alacsony volt a homloka, rózsás, mint a nyíló rózsák, szemei csillogók, mint a hajnal fénye s a szája olyan szűkén mosolygott, hogy dalra nyílva is alig engedett öt-hat apró gyöngyöt látni. A király azonbgn, bár egészen el volt bűvölve; elfordult e látványtól, kezeivel födte el lehunyt szemhéjait s egészen elszégyenelve magát, hogy pillanatra is elfordult a kedves halottól, visszatért a képhez, letérdelt és sirt fájdalmában, gyönyörében. Rá sem emlékezett többé, hogy a pásztorleány haladt el az ablaka előtt dalolva : — Oh, te okvetleuül bizonyos vagy benne, — sóhajtotta — hogy gyászos szivem tied örökké, miután nincs nő, aki reád hasonlítson. S hogy valakit királynévá tegyek, valamely tükör bői a te képednek kellene élve kíragyogni! Másnap aztán, amint a halott arcképét csodálta, kínos meglepedés érte. Elgondolta magában; „Ez aztán különös! Azt kell hinnem, hogy ez a terem nedves: a levegője károsan hal a festményekre. Mert utóvégre határozottan emlékszem rá, hogy az én királyném haja nem volt olyan sötöt, mint a milyennek most látom : bizonnyal nem volt olyan ébenfekete. Benaposo- dott itt- ott emlékszem rá, a hajnal és nem az est színével, Elkérte ecsetjét, palettáját és és gyorsan kijavította az arcképét, melyet a nedves levegő elrontott. No, lám, mondta, ime itt van o köny- nyü aranyhaj, melyet olyan őrülten szerettem és szeretni fogok mindig 1 És keserű örömmel telve, megújította térden állva a kedves modellhez most már hasonló kép előtt örök küség esküjét. De ugyan minő gonosz tündér űzött játékot vele ! három nap múlva kénytelen volt beismerni hogy az arckép még más észrevehető hátrányos elváltozást is szenvedett. Mit jelentsen ez ? A királynénak jó emlékező tehetsége volt, hála Istennek 1 Bizonyos volt. benne, hogy a királynénak keskeny homloka volt, piruló és üde, mint a nyíló csipke rózsa. Egy pár ecsetvonással alább húzta az aranyos hajzatot, rőzsásá változtatta a homlokot s végtelen gyöngédség fogta el a szivét a kijavított festmény láttára. Másnap még rosszabbul állott a dologi Világos volt, hogy az arckép szeme és szája valamely titokzatos akarat, vagy véletlen következtében elváltozol. — Az imáddofnak sohasem voltak olyan szomorú szemei, sem ilyen nyilí szája, mely csaknem valamennyi fogát látni engedi. A fiatal király roppant haragra lobbant ez ostoba arckép ellen, mely annyi kedves emléknek elentmondott. Ha keze ügyébe akadt volna az utálatos varázsló, kinek ez az átalakulás tulajdoniiható volt, — mert itt bizonyára vtlami varázslat mehetett végbe borzasztó módon megbosszulta volna magát rajta. Kevés hijja volt hogy le nem vette a falról és szét nem taposta a hazug képet! De mégis lacsillapult a gondolata, hogy hiszen lehet a bajon segíteni. Munkához látott: festett a saját emlékezete után és pár órával később, egy fiatal nő volt a vásznon kék szemekkel, mint a távoli hajnal, olyan piciny szájjal, hogy ha virág lett volna, alig fért volna bele két-három harmatcsepp. És fájdalmas elragadtással nézte a királynét. Ez ő ! oh, valóban Ő! — sóhajtott. Úgy, hogy semmi ellenvetést nem tett, mikor a kamarása — kinek szokása volt kulcslyukon bekandikálni — azt tanácsolta neki. vegyen nőül egy kis kedves pásztor leányt, aki minden áldott reggel elhalad a palota elölt hangosan dalolva, mert hajszálnyira hasonlít — egy kicsit szebb talán — a királyné arcképéhez.
