Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-09-27 / 78. szám
+ * FÜGGETLEN POLITIKÁI LAP ELŐFIZETÉSI ÁR: Égé äz evee 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes ssám ara lö fillér. Megjelen hetenkint kétszer: vasárnap éj szerdán. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR TANÓDY ENDRE. SZERKFSZjéSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10 —----Títlclon-szárn 80. —- __ Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők itt halnod kell Józan ember szívből undorodik mindenféle frázistól. Attól is, amely tejjel- mézzel folyó Kánaánnak mondja ezt az országot és attól is, amely a haza szere- tetre inti. Szeretni kell ezt a földet mindenképp, ha áld vagy ver a sors keze. Hol itt a tej és hol itt a méz ? És hol van az a ritka ember, akit áld a sors keze. Hisz olyan Ínség, olyan nétszükesz- tendő van ebben az országban állandóan hogy itt nem élni kell, éhenhalni mindenkinek. Évek óta tűrjük csendes megadással, hogy a legszükségesebb, mindennapi élelmiszerek : a hu-, a tej, a vaj, a főzelékek, sőt legutóbb a burgonya ára is oly mértékben emelkednek, amely sehogy sincsen arányban a fogyasztók özönség kereseti viszonyaival. Keressük, kutatjuk ennek a drágaságnak okát és nem tudjuk eltalálni. Nagyrézben a közvetítő kereskedelmet okozzák az élelmiszerek megdrágulásáért és a kik ezt állítják igazuk is van. Mert tagadhatatlan tény, hogy a termelő közönség már annyira hozzá van szokva ahoz, hogy a fogyasztóval egyáltalán ne érintkezzék, hogy ezen változtatni volna a legfőbb feladat. A közvetítő kereskedelem pár év óta j olyan arányban kezd működni, a melyet megengedni nem volna szabad. Százával járják a városi kereskedő ügynökei a : falvakat, a kik azután összevásárolnak | mindenféle élelmiszert a marhától kezdve i a tojásig és gyümölcsig, úgy, hogy a í városok népe a heti, sőt még az országos vásárokon is csak igen kis mértékben vásárolhat valamit a terlmelőtől. hanem az összes piaci kereskedelmet már a közvetítő kereskedés tartja kezei közölt. A termelőre nézve természete.-, hogy ! kényelmesebb, ha anélkül, hogy be kel- j lene jönnie a városba lakóhelyén a i- ■ hatja el portékáját, pláne olyan áron, amilyent a városban kapna, ha portékáját oda ! vinné. Mert az is tény, hogy ezek az ügy- | nökök olyan áron vásárolják össze az élel- ; miszereket, amilyen áron adják, mert ez reájuk nézve mindegy, ők a maguk szük- j séges nyereségét hozzáütik a vételárhoz és j igy adják tovább, jól tudván azt, hogy annak a szegény fogyasztónak meg kell adni azt az árat, amelyet tőle kérnek, mert élni csak kell, az életnek az első feltétele pedig a táplálkozás. Hogy ez igy van, mindenki tudja. Hiszen csak kisértse meg valaki kimenni a falukba és ott vásárolni a termelőktől. Biztosítjuk, kogy alig kapja meg olcsóbban min*, például a mi piacunkon, mert a falusi gazda egykedvűen vállat vonva, kijelenti, hogy nem adja portékáját olcsóbban s ha nem tetszik majd megveszi, az, vagy ez a kereskedő. Ha azután a kisebb város népe mégis csak megsokalja a folyton fokozódó drágulást és szükségleteit nem szerzi be kellő mértékben és inkább kész nélkülözni a közvetítő 'kereskedelemre nézve ez sem baj, mert egyszerűen összepakkoija áruit és vis$szi a fővárosba, vagy Bécsbe és ott eladja kétszeres áron, mert hiszen a nagy városok mindinkább szaporodó népességének szükséglete — úgyszólván — kielé- gilhetlen s megvesz mindent olyen áron, amilyen áron adják. A közvetítő kereskedelem kapzsisága pedig mérhetetlen. Minden legcsekélyebb ok elegendő arra, hogy az élelmiszerek ára emelkedjék, sőt gyakran minden ok nélkül is kész az áremelés. Hogy azután ez az áremelkedés arányban áll-e a fo gyaszlóközönség kereseti viszonyaival — ki törődik ezzel ? A kinek nincsen elég pénze, ne egyék húst; ott van a Tisza- Kálmán hires krumplija. Igen ám, csakhogy a krumpli is maholnap fényüzési cikk lesz s akkor azután miből éljen meg a szegény ember ? A közvetítő kereskedelem visszaéléseinek ideje volna már gátat vetni. Hiszen egyáltalán nincs elfogadható ok arra, Úti levél. Az ottakringi csatatér. Wien, 1911. szept 22. Hogy miért csak most? — kérdi. Keresztül utaztam Gi'vácson, Abonyon, sőt Alagon is. S mire ideértem tökéletesen megfeledkeztem a megbízásáról. Rémségesen elvoltam foglalva. Minden öt percben megálltam, össze és vissza szidtam magamat, a dajkámat, hogy hogyan lehetett ilyen szamárságot elkövetni, Wien felé jönni. Látott már maga olyan helyet, ahol szívesen látják az embert, udvariasak és előzékenyek a csőmöriésig, plüss fotel’be csücsültetik és a vendég, mikor kiteszi a iábát az ajtón, boldogságában berohan az első postahivatalba, hogy öt koronát küldjön a „tévedt gyermekek otthonának.“ Így érzem én magam Wienben. Holnap reggel — istennek há'a, tovább utazhatom, hogy azonban a lelkiismeretem tisztasága is velem jöhessen, kimenten a délután folyamán Oltakringbe. Két német asszony ide bámul. Brrr, be ocs- mányak. Én nem tudom, mit csinálnak ezek az osztrák mamák, hogy elfelejtenek szép leányt a világra hozni. Zsúfolásig tele van ez a kávéház» ahol ülök és azt hiszi látok közöttük egyet is szépet. Egyetlen egy szép leányt láttam eddig, azt, aki mellettem ült a Burg színházban — az is magyar volt. Legalább valamije volna eredeti és sohasem látott, ennek a Wiennek. Találnék valami szokást, házat, hotelt — hallt, típust, amelyre rámondhatnám : na ez Wien, ez fotográfiája ezeknek a vegyes felvágott kinézésű embereknek, ez esszenciája annak a sok mindennek ami bennük van és még sincs bennük. Olyan ez a Wien és a wieniek, mint az Elektra muzsikája. Ha vacsora után hallgatom, csúnya muzsika — ha vacsora előtt, szép muzsika és ha sem éhesen, sem jóllakottan, kisül, hogy sem nem szép, sem nem csúnya, sőt nem is muzsika. Egy darab massza, lágy, ingatag, bur- leszk, komikus, tragikus . . . (mindegy akár milyenek a jelzőim, stilszerünek stílszerűek). A Graben sem nem tér, sem nem utca, a Ring sem nem elegáns, sem nem közönséges. Olyan gerinctelen, alapnélküli és látszaltalan minden. Az Oltakiing ?! f Kacagni kell, Az Ottakring volt ezelőtt három nappal a drágaság forradalom csatatere? Hát vér folyt itt, ember élet vére avagy valami bowle, himber szörp vagy pirosra festett cukros viz? Amint a reáliskola előtt állok, ahol javarészében folyt le a „forradalom“ és bámulom azt a két négyzetcemiméternyi vakolat folytonosságot, odajön a rendőr és pocakjával, hivatalos hangjával tudtomra adja, hogy szíveskedjem in kább az órámat nézni, szerettem volna . . . szerettem volna az arcába röhögni. — Óh, Karthágónak 1872. számú Mariusa, nem sül ki a szemed, nem szégyeled a kardot az oldalodon? Baktere vagy egy két négy centi- méternyi vakolat hiánynak és két betört gázlámpa üvegnek. Hát nálatok a has-forradalom abból áll, hogy gummipuskáztok ablaküvegre és leütitek a magától is potyogó vakolatot. — Jó, hogy mint g női, férfi és gyermek ruhákban A Rí NAGYTOZSDE B legolcsóbb árban I! ELLETT SZEREZHETŐK & E. T Ä R C A.
