Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-08-04 / 65. szám
2-:k oldal SZATM ÁR-NÉMETI. Szalmát-. 1910. szeptember 4. Minderre kitaniíott bennünket a legújabb nagy politikai kijózanodás ! A világbéke nagy gondolata is uj világításban jelent meg a caesari beszédben. Mit prédikáltok ti, békeapostolok ? . .. Lefegyverezés, tömérdek költség, még több munkaerő felszabadulása, általános emberi célok elérhetése utópia csupán! Egyedüli biztosíték a Dread- nought-ok, a legújabb tipusu ágyuk, golyószó- rők rettentő tőkeemésztő hatalma. — A béke csirái a szuronyok ! Te pedig, szegény, sorvadó magyar nép, ki eldicsekedhelel, hogy a te császárodnak, a nagy német császár a szövetségessé, fizess boldogan, büszkén, mert a te millióid tulajdonképpen békefogyasztási adóköltségek. Elfogy a pénzed, elfogy a béke is. Hja, újabb időben nemcsak a húsra, sóra, borra vetettek ki adót, hanem a békére is! Neked pedig szükséges a béke. Fizess érte ! Megnyíltak a kapuk. Az idő kényszerít — tempus ürgét. A szeptemberi idő, igy elseje táján szintén kényszerit — valami sajátszerü reciprocitással — Írni azokról a sokat emlegetett, sokszor bezárt és kinyitott iskolakapukról. Junius végén annyi jobb sorsra érdemes elmélkedéssel pecsételtük le a bezárt iskolakapukat. Eltűnődtünk : mennyi friss ifjú lélek felhalmozott ismeret- anyaga ömlött át ezeken a kapukon a nagy tengerbe, melyet elvont névvel életnek kereszteltünk el. Mennyi eleven erő vonult fel uj csatavonalban a nagy tülekedésbe, melyet egy nagy filozófus bellum ominum contra omnes-nek (mindenek harca mindenek ellen) nevezett el. A statisztika mérlegelt. Megállapította, hogy az 1910. évében a tanuló ifjúság milyen hányada rohanta meg az ős, nemzeti átoknak nevezhető fiskális pályát s mennyi tizedrész percent fanyalodott az ipari-, kereskedelmi-, vegyészi-, technikusi pályára. Nagy tanulságok voltak eredményei e statisztikai számvetésnek. Megdöbbentünk. Gondolkoztunk. Hallottunk már intő szózatokat magas tanintézetek élén álló u. n. tanférfiaktöl, melyekkel elhessegetni akarták a szárnyra kelt ifjurajokat a megszállani szándékolt favoritpályáktól. Mindennek semmi nyoma. A vakáció nem alkalmas elmélkedésre s legkevésbé elhatározásra. A kánikula ellankasztó hatalma ráterpeszkedett a sok önturakodásban verejtékező (?) atyai és gyermeki lélekre s most a megszokott nyomokon indul meg ismét az uj tanév s vele a magyar ifjúság. Ezt a megszokott és elég mélyre vágott nyomokat beföldelni nincs erőnk. A tömeg tehetetlenségénél fogva gördül lefelé. De, hogy a tanév elején szokásos elmélkedéssel méltassuk a nagy kapunyitást, félve szólalunk meg a mi speciális tan-, helyesebben nevelésügyünk beteges állapotáról. Midőn igy szeptember elsején, a »beiratkozáskor« azt a nagy heti-, vagy országos vásárt sejtető idegenforgalmat látjuk megtorlódni az iskolaajtók előtt, amint a kisirt szemű mamák, a borús ábrázatu apák s hasonlóan borús arculatú gyermekeikkel jönnek- mennek, önkéntelenül kérdezzük : mi az oka e nagy népvándorlásnak? A kulturaszomj ?. . . A műveltség általános vágya ?... Nem ! Keserű — mint általában az igazság — ítéletünk más okát sejteti e szeptember elseji iskolába zarándoklásnak. Egy nagy, egyetemes kényszer eselekszi ezt. Ne tessék a szentesített népnevelésügyi törvényeink kényszerére gondolni csupán. Ezt értjük az elemi iskoláknál. Azok előtt tolongó nagyok és kicsinyek érzik ezt a kulturakény- szert. A hatéves gyermek már kötelesség előtt áll. Kis ábécés könyve és palatáblája már szerszámok kezében. Az apa, midőn kövér erszényéből a havi kosztot lefizeti, az újabban teljesen ingyenes népoktatás kényszeradóját rója le. Ezt értjük. De, hogy ez a kényszer, ez a kulturakényszer az elemi iskolán túl is, sőt ott igazán erős kényszerként folytatódjék, bár értjük, de állást foglalunk ellene. Az iskola a társadalomé. A jövő társadalom képe ott van kicsinyben az iskola padsoraiban. Ez mind igaz. De, hogy egyes társadalmi osztályok szinte kisajátítják — kényszerkulturára — az iskolát speciálisan a gimnáziumot, ez mind tény, szintén igaz, de mint ilyen, eléggé kárhozatos. Az u. n. úri emberek kényszer nevelő helye lett a gimnázium, melybe okvetlenül .‘járnia kell az urfi- nak, akár akar, akár sem. Elbuktatják, kiutasítják s a vége — érettségi bizonyítvány. Innen az ut egyenes. Tovább a tb. aljegyzőségtől a tb. főszolgabiróságig, sőt — az államtudományi doktorátusig ! Mi ez?... Nem paedagógiai kényszer? Annál erősebb, mennél nagyobb a rokonság, összeköttetés. Ez annak a nagy iskolaadónak forrása, mely a birtokosok, ügyvédek, tanítók, lelkészek kevésbé kövér erszényeit még jobban megsoványitja. Ez a minálunk ismeretes speciális társadalmi osztálynak — az u. n. szellemi proletáriátusnak a zülője. Ez a mi nemzeti iparunk, kereskedelmünk kerékkötője. Ez a mi vármegyei közigazgatásunk államosítása felé biztosan elvezető ösvény ! ... Mig vannak tb. vármegyei hivatalok és mig ki nem merül a hivatalfeltalálás zsenije, addig a gimnázium ajtaja előtt szorongani és tolongani fognak a megreparált bizonyitványu urfiak. Addig ne beszéljünk az ipari és kereskedelmi pályák nálunk amúgy is nagyon mostoha viszonyainak jobb jövőjéről. Mit ábrándozunk mi önálló bankról, önálló vámterületről, mig egy nagy kényszer, az úrhatnám kényszere megbénítja ifjúságunkat s a gyakorlati, produktiv pályákat még mindig »nemes emberhez nem illőnek« tartjuk? Majd ha a mágnások fiai gyárosok s a szolga- birák fiai lakatosok, asztalosok lesznek, majd ha a reál-, kereskedelmi- és felső ipariskolák túlsúlyban lesznek a gimnáziumok felett, akkor ezeknek a praktikus, szabad ifjúsága fogja nem kivívni, — ez a jogászoknak sem sikerült, — de megteremteni az önálló vámterületet s velük az életre való Magyar- országot ! Szikla. En virrasztók Én virrasztók a mécses mellett És toliam serceg a papíron. Szivem a fájdalomtól reszket És dalba sírom. A párom, asszonyom már alszik, Bársony pillái lecsukódtak. Agyamban még a gond viharzik: — Mi lesz holnap ? . . . A reggel uj csatára ébreszt, Kenyér kell, só, fa, minden áron. ó, drága hitvesem, ne érezd Csatározásom. Békén álmodjad át az éjét, Ne tudd, az élet mily hazug És mi az ára a kenyérnek. Aludj, aludj . . , Peterdi Andor I ! R S E. Szeptemberi ének. A szürke, a hájas, a savószemü Kánikula néne gondolt végre egy okosat, letörölte kövér arcáról az unalom ráncait s a bőbeszédűség é nysáv vetődött, újból átfestve kék, sárga és zöld mázukat. Közben a leány ruhái suttogtak, amint vetkezett s Vénség tompított szava furcsán kisérte zajukat. Majd odavonta a fiatal testet a teljes holdvilágba s a fény szalagok a köcsögök hasáról a leány domdorodó tomporára szöktek, azt fényezték kékre, a mellét világították jobban, a hasán remegtek rövid ütemekben a lélekzelvétele után. Áruig igy állott a fénnyel árnyékkal kifokozott szépségében, hátulról két sovány kéz nyúlt előre s végighúzódott az ágyéka tájékán. Hétszer nyolcszor simították végig Vénség ujjai, mig beteltek vele. A hangja is más volt, ahogy kérdezte: — Az utat tudod e jól, tudod-e jól a dagadó forráshoz ? — Tudom, — De nagyon jól kel! tudnod, hogy éjjel is megtaláld. — Meg fogom lelni. — Éjjel kell menned, hogy éjfélre ott légy. Tudod, előtte a rét a lejtőn tele van lila virággal. Éjfélkor a lila virágból szedjél tizenkét szálat. Csak abból, amelyiknek a felsőrésze olyan, mint egy sisak. Én mennék, de már vén vagyok és félek. De meg jobb is, ha magad téped. Hajnalra lehozod nekem; a többit én tudom. Azt mondd meg csak, melyik éjjel akarsz ? — Még ma elmehetek. A legszebb leány magára szedte a ruháját s azonmód, hajadonfővel indult a lila-virágos rét útjára. Övig növő füvek kaszálatlanul lepték be a lejtőt, az erdőn is túl levőt, mely sürü, nehezen járható volt és jó magasan állott a falu fölött. A hangtalan réten sző kén haladt a leány, hogy keresse a sisakos fejű virágokat és eközben mind közelebb érkezett a helyhez, ahonnan időszakos szünetelések után szétporzó hűvös kiszakadással feltör a dagadó forrás. Most el volt apadva, a nagy csöndesség is innen származott. De éjfél előtt mindennap föl szokott fakadni s másnap estéig ontja a vizét. ... A szőke leány kezében együtt volt a halálos csokor és előrenyujtotta, hogy jobban láthassa mind a tizenkét szálat. Egy éjjeli lepke, egy nagyon sötét szinü, világos foltokkal alig kipontozott csúf, kövér, halálfejü lepke, zúgott körbe-körbe a csokor fölött. Ó, nagyon szomorú volt, hogy egy szegény kis láthatatlanul jelen volt valakire most rászálljon a hernyótestü halál és vérszemfedős koporsójára lila koszorúk nehezedjenek. S a holdvilág, a holdvilág, ez a rejtélyes mosolygó, mért nem könyörült ? Mért sütött oly tisztán az alvó falura, ahol egy legény mégnem aludott . . . Ó, már lehetett éjfél, mert tompa nesz jött a föld alól, a nagy nyilas száján s e nyílás síkos ajakán ott állt a leány. Valamire emlékeztették a törtető vizek, ami bűn nélkül nem történhetett. Mielőtt még a forrás megeredt volna, szétnézett a pompás, tiszta hegyoldalon, nézett a falura, nézett az égre és könnyesen, bokrétá- san s egy képzelt édes fantommal eltűnt a rétről, eltűnt a rétek alá . . . A következő hajnalban szomorú csodálkozással édredtek a völgy lakói, a patak medre szárazabb volt a júliusban kicseperedett talajnál. Malmok lomha forgása, kéjes dörzsölődése két nagy malomkőnek nem indult e napon. Melegtestü fiuk nem fürödhettek gyönyörrel a vizben s izzadó lovak nagy tekintete nem esett vágyódva a hullámok barázdáira. Minden gyönyör reszketéssé vált, a patak elapadt, meghalt az öröm. Zür-zavarában ki gondolt volna a legszebb leányra, ki lila virágjaival megmérgezte a forrást? Két álló napig váratott magára s ekkor mindenkinek örömére végre előtörtetett. Éjfélkor történt ez is. A legelső, aki ivott a vizéből, egy bűnös leány volt, rokona vérben és bűnben annak, aki lila csokorra, mérgezte a vizet. És csodák csodája, ez a leány, vagy inkább asszony, a viz által föloldatott elmúlt gyönyöre büntetése alól. Leány volt ismét és újra vétkezett. Azóta minden évben egyszer, a legszebb leány eltűnésének éjfélén, két napra kiszáradt a forrás. Harmadnapra a faluból fölmennek a szerelem sápadt betegei, valahányat! vannak a leányok közül — fölmennek a füves hegyoldalra, a forrás elé. Itt letérdelve várják az első hullámokat, hogy ihassák. Lenn ezalatt, a faluban, duhaj legények megszelídülnek és lehajtott fejjel, mindegyik egyedül, mindegyik némán — várakozik. A holdas domboldal sóhajoktól népes, melyek ide-oda szállnak szerelmes legények, szerelmes leányok között. A dombtetőről a völgy ölére és vissza onnan. Nesztelen imákkal telik a rét. Már minden virágszirmot egy sóhaj nehezít, minden holdsugáron egy vétkes ima közelíti az eget. Hirtelen a hegytető kezdő lankáján vad zuhogás csapja ki a nehéz, fehér, porzó habokat, ekkor lehajolnak és megnyúlt ajkakkal mohón szürcsölik az élet gyilkos italát a leányok. Hajnalra ismét diadalmas erejében fut a dagadó forrás csillogó vize. ,egjobb iskolai fiú- és gyermek öltönyök legnagyobb —.......~ választékban egyedül ---8§ ssásít© Mór és Társa cégnél Szafmár, a színházzal szemben. ♦♦♦»♦♦♦♦♦♦
