Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)

1910-08-04 / 65. szám

XIV. évfolyam

Szatmár, 1910. szeptember 4. Vasárnap.

A „SZATSSÁR-NEÍflETM IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

FŐSZERKESZTŐ:

FELELŐS SZEF.KESZTŐ :

egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. NegyedévreJ? kor.

THURNER ALBERT.

DUSZIK LAJOS.

Egyes szám ára !0 fillér.

SZERKESZTŐSÉ« ÉS KIADÓHIVATAL:

Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10.

= T«lefon.-sz:árn 80. ——

Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizete 11 k

A császár beszélt.

(D.) A világsajtót mostanában egy beszéd foglalkoztatja. A nagy Vilmos beszéde, mely a fegyveres erő dicsőítését zengte érces caesari hangon. Most neki-fegyverkezett a sajtó, hogy a harcias császárt lefegyverezze.

Ez a felséges beszéd pedig egyszerű kon- statálás volt: a tények leghidegebb s leglogi- kusabb leszögezése. Szembeállította a két felséget : a koronát és a népet. Csodálkozhatunk-e, hogy a nagy császár felséges monoklija a nép- felségét nem látta meg, hanem a saját felségét fölöttébb megnagyitotta.

Mi tagadás: a császárnak igaza van. Az a bizonyos logikai monokli, melyet minden uralkodó visel, önmagát és hatalmát saját külön nagyításban mutatja be. Sőt a császár beszédét általánosítani lehet. Olyan az, mint az uralkodói korona: minden fejre ráillik.

A kis Montenegró királylyá vedlett fejedelme is elmondhatja ugyanezt a beszédet most királylyá proklamálása ünnepén.

De ma már egy általános kérdés kezd kibontakozni az uralkodók és alattvalók jogviszonyát illetőleg s ez a kérdés fog elhatározódni a jövő nagy társadalmi és általános államéleti evolúciójában. E kérdés a fejedelmek hatalma és a népek önrendelkezési joga közötti nagy vitakérdés. Ma a felség jogok közé van

iktatva a hadüzenés és békekötés joga. Ez a két legsarkalatosabb s legkizárólagosabb felségjog. Pedig e jog gyakorlása az alattvalói kötelességek teljesítésében sorvadó nép millióinak életébe, vagyonába vág. Ez pedig annak kezében van, kinek ezzel szemben elenyészően csekély a felelőssége s következményeinek súlya az alattvalók millióinak vállain nyugszik.

Ezek kezében van az a markolat, melyre az önbizakodásnak egy-egy mámoros pillanatában olyan büszkén szoktak — történeti stilsze- rüséggel — ráütni az uralkodók.

De nem azt mondják ők : »a népem bizodalmából«, — mint amely kifejezés reálisabb s igy igazabb volna, vagy — »népem türelméből«, mely történetileg hűebb lenne, hanem — »Isten kegyelméből ...«

Szinte hajlandók volnánk valami istenes kegyeskedéssel megnyugodni e sablonos kifejezés fö'ött, ha keserű emlékek nem ráznának fel e megnyugovásból. Az abszolutizmus jelszava ez 1 A Napoleon-aera letűnése és letörése után a hajó — helyesebben: koronatörött uralkodók e jelszó alatt szövetkeztek s ezzel burkolták körül a keserű labdacsot — az abszolutizmust. A császár csak bű maradt őseihez s a koronák felfogásához. De egy haladás mégis mutatkozik a császár által kifejezett, de minden császár, király, cár és szultán által el- j eddig is vallott s ezentúl is követendő felfo- gásban s ez nem kevesebb, mint a népparlamentek hatalmának illuzorius volta. Isten és nép áll egymással szemben e felfogásban. Nem természetes-e, hogy a mindenhatóság kérdésében a császár az Istent helyezte felül.

S eddig jól is van ez igy. Csakhogy az istenség fogalma nemcsak koronként, de felfogásonként is különböző. A királyok felfogása az istenről igen természetes és egyszerű: egy primus inter pares (első az egyenlők között) az í ő istenük. A különbség csupán mennyiségi, a | mennyiben csak nagyobb területen uralkodik a Mindenható, de a kis mindenhatók épp olyan élet és halál urai, mint ő.

Hát ebből az önistenitésből ki fog jőzanodni a császár: a jövő meghozza a nagy önmegismerést.

Es meg fogja tanítani a nép, az a másik koronátlan felség, kinek hatalmát öregbiti az idők szelleme.

Ez a császári beszéd azonban speciálisan nekünk szól; mert ne higyjük, hogy a németek nagy császárja csak otthon, titkos, belsőtermei falának szokott beszélni. S ne higyjük, hogy népe orra alá akart egy kis borsot törni. Az ő népe boldog, hatalmas; az császárja hatalmára büszke, mert érzi, hogy e hatalom az ő hatalma, a császár csupán kezelője és kifejezője.

De a mi állami életünk jellemzése a császár beszéde, amennyiben parlamentünk, önrendelkezési jogunk valóban igen törpe és ha- , lovány a mindenható korona fénye mellett.

TARCá.

Legenda.

Irta: Tabóry Géza.

A legszebb leány megvallotta a titkot az elapadt piros patakról. A legény belesápadt, a szemetehérét sűrű rubinerecskék zománcották irtózatossá. Irtózatos volt maga az ütés is, a titkok nagy, tompa ütése és Utána a fehérizzásu, nehéz levegő hajtogatása. Tapogatózott a lócán, amelyen feküdt és előtte állott a leány. Sajnálta az embert és bánta, amit mondott. Az meg jó vastag,agyonsujtott, mellből jövő hangon kezdte:

— Mióta tudod ?

— Már nyolc napja várom.

— Már nyolc napja várod, — ismételte értelmetlenül — inkább csak azért, hogy mondjon valamit hogy hallja a maga hangját — a legény.

Nagy tehetetlenségében először átkozni, majd fojtogatni szerette volna a szeretőjét, a legszebb leányt. Jó paraszti agya levetette róla a sok-korcás szoknyát és meztelenségében megcsufitva látta a testét.

— Mit csinálsz már most? — lökte elé a szót.

— Én nem tudom, hogy mit csinálok.

— Nem is félsz tőle ?

— Félni, a2t nem!

Az ember szégyelte, hogy fél valamitől, amitől egy fehércseléd nem. Haragudott a szégyene miatt és összemarkolta a tenyerét. De nem, mégsem ütött, ezt m’ég nagyobb szégyennek tudta, mint a félést.

— Vénséghez kell menned, — mondta egy kis töprengés után. — Vénség majd segít.

A leány gondolkozott, küzdött, mert nem bánta, sőt örült a kincsének, a homokszem körül lassan fejlődő gyöngyrétegnek a bus tenger mélyén, a szive alatt. De a legény nem értette meg belőle a szépet, a magasztosát, a legény félt tőle, mint egy fekete szörnytől, melyet babonás, szélviharos éjjeleken magunk idézünk föl, hogy aztán ne bírjunk vele. Volt egy varázsszava, abba kétségbeesve fogódzott egyre hajtogatva .

— Vénség majd segít.

A legszebb leánynak a nagy szerelme ezalatt folyton fokozódott a félő szép legény iránt. Domború, nagy hegyek alján, jó mély fekvésű völgyben a holdas kis falu éjjelében ment lassan. Vénség, a javas- anyó kunyhója elé.

Vénség a házában ókulárés szemmel igazgatott egyet mást a polcon ideges, csontos kezével. A falu legutolsó háza. a legalacsonyabbik volt az övé ; csak egy konyha volt, verlföld padlózatu. Várni látszott valakit ; ez a bűn nyilatkozása volt benne, az örökösen váró, minden rosszra, mindig kész véteké. Vénség egy pók volt, pókhálós vackában, ahol a vékonylábu, kopott barna asztal is emlékeztet a pókok kaszás lábára, ahol rozzant székek remegtek az összerogyástól hosszu-hosszu idők óta. És egy gyertya lángolt az asztalon.

Szúrósan nézett a leány testén át a javasasszony savószin szeme, már tudta a titkot; mindig az éj hozta neki a legjobban siró, szégyenkező leány-betegeket. Mindig surranva jöttek a rossz ajtón át, mindig felvidultak, ha anyót egyedül lelték. Vénség óvatosan bánt velük, úgy tett, mintha osztoznék fájdalmukban, cirógatta őket és a betegek megbíztak benne.

A legszebb leány mégis félt s anyónak valóban nagy ravaszkodásra volt szüksége, hogy megbáíoritsa. Látni akarta a testét ruha és ing nélkül ; nem mintha erre nagy szükség lett volna, csakis némi ritka, ne- vezhetetlen gyönyörűségért, amely akkor nyilvánult, ha szikkadt ujjai a lüktető, vértől duzzadó meleg bőrön sikamolhatíak . . . Elfujta a gyertyát, hisz ismerte a leányok fényben szemérmes természetét, aztán maga is segített neki a vétkezésben. Künn ekkor teliholdas éj virrasztott szalmaszinü derengéssel a völgyek lelett s amit beküldött fényéből Vénség kunyhójába, — az ablakon át a szemben levő polcra terült, hol hasas köcsögök álltak sokféle színben. Kidülledő oldalukra