Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1909-08-04 / 62. szám
XIII. évfolyam Szatmár, 1909. Augusztus 4. Szerda JJUJ ES 48-as POLITIKÁI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI H I T E L SZÚ V ET K EZ E T“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám ára 10 fillér. UAPVKZÉH; I)r. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉRVISKl.rt. FELELŐS SZERKESZTŐ: j SZERKESZTŐI Dr. HAVAS MIKLÓS, j FERENCY JÁNOS. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. - TeleJon-azárn 80. —:— Midemiemű dijak Szatmáron, a klidihlvatalbaa fizetendők. A spanyolok és magyarok. Néhány nap óta puskaropogás, ágyudörgés, halottak hörgése, otthomuaradottak fájdalmas siráma rettegteli a spanyol földet. Lázadás tört ki a mórok között s ezt a lázadást akarják fegyveres erővel elnyomni, letörni, megsemmisíteni. Szinte azt képzelnők, hogy a hevesvérű spanyolok a háború kitörését örömujjongással fogadják, hogy harci kedvtől, fegyverlármától hangos országuk. S ime éppen ellenkezőleg, a háború kitörését az általános sztrájk s a lakosok fellázadása a felsőség iránt, követte. Hogyan, a nemzetgazdasági érdekből megindult katonai rendszabályozás lázadást teremtett ? A spanyolok, a büszke, hevesvérű spanyolok közt ? ! Hát lehetséges az, hogy a mikor nemzeti büszkeségről, önérzetről esik szó, mikor az oly annyira gyűlölt mórok fészkelődéseinek akarnak egyszer s mindenkorra véget vetni, akkor a spanyol lakosság sztrájkkal, a katonai engedelmesség megtagadásával, forradalommal válaszol ? ! Szinte hihetetlenül hangzik s mégis igy történt. S hogyan is volt minálunk ? ! Emlékezzünk csak vissza a közelmúlt eseményeire?! Külügyminiszterünk, valószínűleg német biztatásra, (hiszen az ő érdekükben állott), úgy találta, hogy Boszniát és Hercegovinát harminc esztendős okkupálás után annektálni kell. Vagyis, hogy a helyzet egyáltalában nem fog változni, éppen csak a diplomáciai műszók szótárából előkapart annexiót teszik az okkupálás helyébe s ez a kis változás majd hogy háborúba nem sodorta a monarchiát, talán egész Európát. S vájjon a háborús izgalmak idején, mikor már minden úgy látszott, hogy azt elkerülni egyenlő a lehetetlenséggel, vájjon hallottunk csak egyetlen egy olyan hangot, mely a katonákat a háború ellen biztatta volna, vagy történt egyetlen olyan elhatározó lépés, mely a nekünk teljesen érdektelen hadjárat kárára eshetett volna? Pedig nékünk semmi közünk sem volt s nincs manapság sem a bosnyákokhoz. Hacsak az nem, hogy magyar vér árán történt az okkupálás. A mi nemzeti önérzetünket egyetlen bosnyák nemzetiségű állampolgár sem sértette meg. Államérdekeink sem szólották az annexió mellett, anyagi érdekről meg éppen szó sem eshetett. S mégis. A vitéz magyarok szinte tüzlángot fújtak a nagy harci készségtől, melylyel a szerbek ellen vonulni szándékoztak s még csak a szocialisták sem emelték fel tiltakozó szavukat a hiába ontandó munkásvér érdekében, noha ezek sokkalta jobban szervezettek nálunk, mint Spanyolországban. Egyetlen egy napi általános sztrájkot sem mondottak ki, habár sokkal kisebb dolgokban megpróbálkoztak vele. S mégis a spanyolokat nevezik tüzesvérüek- nek s nem a magyart. Mi magyarok büszkék vagyunk kultúránkra, mely természetszerűleg magában involválja a lehiggadlságot is. S mi lehiggadl, kullurnép, vakon rohantunk volna a véres mezőkre, százával-ezrével áldoztuk volna fel a jó magyar polgárokat, valamely ügyetlen külügyminiszter baklövéséért. Nem igy a spanyolok, kiket szerintünk az »őrült« gúnynévvel illetnek. Azok őrületükben nem rohannak a mórok ellen, noha még érdekük is mellette szól. Ők gondolkoznak s azt mondják, hogy az amerikai háború éppen elegendő volt részükre s most nem háborúra, hanem békés pihenésre s békében való munkálkodásra van szükségük. A spanyolok tehát józanul gondolkoznak még akkor is, mikor már a béke sorsát Mars hadisten régen eldöntötte, mikor a puskaropogás, az ágyudörgés s a halottak szörnyű hörgése fölemlíti meg a levegőt. A mi öreg póttartalékosaink, mint áldozati báránykák, minden gondolkozás nélkül mentek a vágóhidra s nem kérlek segitséget sem a polgároktól, sem a szocialistáktól, noha talán éppen megérdemelték volna. A spanyolok bezzeg máskép csinálják. TÁRCA. Régi emlék. — Iria Borgida Sándor. — A Károlyi-kert gesztenyefáinak rezgő levelei rejtelmes dolgokról suttoglak az estiszellöben s a topolyai zenekar kissé tulhizott prímása kezébe vette tamburáját, néhány pillanatra az ég végtelen azúrjára függesztette szemét, mintha az egy óriási kottalap volna, a csillagok miliárdjai meg hangjegyek rajta; majd embereihez fordult és halkan, andalítóan, előbb pengették, aztán dalolták is: „A hogy én szeretlek, toll azt le nem írja . . .“ Az öreg Nádai Ernő, aki harmadmagával a kert félreeső zugában csöndesen iddogált, pár percig réve- tegen bámult maga elé s megilletődve hallgatta a szivet bizsergető, édes-bus nótát és miután reszkető kezeivel végigsimitotta barázdás homlokát s a szokásos két könycseppet is kimorzsolta szemeiből, megil- letődött, reszketeg hangon beszélni kezdett: — Rajtam a sor, hogy fiatalkori szerelmemről beszéljek nektek; im hallgassatok hát. A franciak örök igazságot rejtettek e közmondásba : „On revient toujours a ses premieres amours . . .“ Magamról tudom, mert bármerre járjak is, bármennyi részem is legyen a szép szemekben való gyönyörködésben, bizonyos időközönként ellenállhatatlan, leküzdhetetlen vágy fog el, látni, legalább látni a kicsi anyucimat, mint a hogy hívtam valamikor öt, aki a legelső igazi szerelmem volt. Hogy mért nem lettünk hát egymásé, kérditek ? Hát a nagy, a hatalmas, a könyörtelen végzet úgy akarta, hogy egy napon rájöjjek a Gabriella bűt lenségére,- hogy en szemeimmel lássam, mennyi valótlan dologra esküdött; aztán jött ráadásul egy csomó intrika, mint egy nagy, sötét szájú sirgödör, ez aztán magába temette a harminc hónapig tartó, mélységesnek látszó szerelmet, minden illúziójával együtt . .. Csakhogy szerelmem, mint valami hazajáró lélek, a sötét éjfélek óráján: időközönként kilép sírjából, felkeres, reám nehezedik, hajt, üz és nincs menekvésem, amíg fel nem keresem a kis Gabit s nehány szót nem váltok vele . . . Aztán — aztán pár hónapra megint helyreáll nyugalmam. * Fiatal voltam még, az élet nagy utjának alig, hogy a küszöbére tettem a lábam . . . Egyszer csak mitől, mitől nem, beteggé estem s orvosom a tátrai levegőt ajánlotta. Csomagoltam s elmentem a kijelölt helyre. Megérkezésemkor, legnagyobb meglepetésemre, Gabit a szüleivel ott találtam: atyja volt beteg s ő az édes anyjával elkísérte. Nagyon jól ismertük egymást már rég időktől fogva s a találkozásnak kölcsönösen örültünk. Gabit eddig mindig jelentéktelen portékának tartottam ; csillogó szemű, jó arcú bakfis volt ugyan, de ha tátrai találkozásunk előtt mondta volna valaki, hogy e kis portéka még ragyogó nap, majd pedig sötét felhő lesz az életem egén, hát azt. a valakit egyszerűen kinevettem volna. Csakhamar nagyon jó pajtások lettünk. Bejártunk, bebarangoltunk erdőket, ligeteket; felkapaszkodtunk minden megmászható hegytetőre •• gyönyörködtünk a felkelő, a leszálló napban. Valósággal megszerettem öt; úgy, ahogy egy igazi, nélkülözhetetlen, jó barátot szoktunk szeretni ; barátot, mondom, mert jó darabig sohsem jutott eszembe a nőt keresni benne, már annál kevésbbé sem, mert az anyja kvázi a gondjaimra bízta; lévén ő a férje, a Gabi atyja, ápolásával elfoglalva. Egyszer, hosszas barangolás után, kis pihenőt tartandó, egy domboldali tisztás felé tartottunk ; odaérve mondhatatlan édes kép tárult szemeink elé. A nyugoti ég peremén a lehajló nap óriási korongja izott vörösben és a köröskörül elterülő hatalmas fenyőerdők egymásra boruló lombkoronáit szinte bíborba vonta . . . ügy nézett ki a zöldes- és lilás- vörösbe öltöztetett táj, mintha valami édes, szelíd aurora borealis ereszkedett volna rája . . . Valahonnan, messziről, valami kövérhátu hegyilegelőről, kecs1 ■ ■ 0 Uj czipő 1 Tn“;. “ií; GRÜNFELD SÁMUEL jj P Uj czipő ♦ áruház! ♦ i o xi p ő ~ ék :r* vt lx á x íi I ♦ áruház! ♦ 1 Deák-tér 9« szám Zilc&tt* a dr. Lengyel Márton ur házában. A ä
