Szatmár-Németi, 1908 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1908-02-16 / 14. szám
FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKÁI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. uapvkzér : Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. HAVAS MIKLÓS. SZERKESZTŐ: Ferency János. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. :----- . Teleíon-Bzám 80.3= Mi ndennemű dijak Szatniáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Szinmüvészetünk. A centralisatió soha, semmiféle intézménynél sem bizonyult célszerűnek s mindenkor káros következményekkel járt annak fejlődhe- tése, virágzása s előrehaladása tekintetében. S dacára annak, hogy ezt a körülményt nem egy nemzetgazdász, sociálpolitikus világosan, megcáfolhatatlanul bebizonyította, eleddig semminemű intézkedéssel nem találkoztunk, mely a vidéki színészetnek decentralisátióját, annak a fővárosi színházaktól való elkülönítését célozta volna. A mióta színészetünk van, mely a maga lábán is tudni már járni, azóta s ez már egynéhány évtized, — csupán s egyedül a fővárosi színházak repertoárját követi szolgalelkü- leg, lett légyen az a vidéki, romlatlan közönség ínyére, vagy sem. Szinügyi bizottsága majd minden szinkerületnek avagy városnak van, de bizony annak nagyon is szűkre szabott korlátok között kell mozognia, mert minden legkisebb megszorítás, mely egy-egy darabnak elő- adhatása tekintetében, mintegy előzetes birálat- képen hatni akar, maga után vonja a sajtó, legalább a fővárosi sajtó feljajdulását s ilyenkor se szeri, se száma ama jelzőknek, a melyek a vidéki szinügyi bizottságok korlátolt gondolkozás módját akarják ostorozni. De ime, ezzel ellentétben jő egy miniszteri leirat, Apponyi Albert gróf vallás- és köz- oktatásügyi miniszter rendelete, mely segiteni óhajt amaz anomáliákon, hogy a vidéki színészet a fővárosi, nagyrészt pornográf szinmü- irodalom áldozatául essék. A leirat meghagyja a színigazgatóknak, különösen azoknak, kik állami segélyben óhajtanak részesülni, hogy erkölcstelen s pornográf színdarabokat repertoárjukból annál is inkább hagyjanak ki, mert csupán s egyedül ez esetben számíthatnak az állami segélyre. Van azonban a miniszteri rendeletnek egy másik, még inkább megszívlelendő pontja. Ez arról szól, hogy a vidéki szinidirektorok igyekezzenek magukat a fővárosi színházak repertoárjától szeparálni s próbálkozzanak eredeti, tehát fővárosi színházakban még elő nem adott darabokkal s igy a centralisztikus káros hatástól menekülni. Természetesen, e pontnál a miniszter eredeti, magyar darabokra gondolt s nem a fővárosi színházakban, érthető okokból elő nem adott külföldi termékekre. Hogy ennek a rendeletnek megszivlelése mennyire üdvös volna szinidirektorainkra s közönségünkre egyaránt, annak bővebb magyarázatába bocsájtkoznunk, azt hisszük, merőben felesleges. Csak egyetlen körülményre kell rámutatnunk s ez az, hogy a vidéki direktorok már anyagi helyzetükből kifolyólag sem tudnak egyes fővárosi színházakban pazar pompával kiállított s éppen ezért nagy hatású, színdarabot ily kiállítással hozni, miért is nem egyszer fordul elő az az eset, hogy nagy sikert aratott darabok vidéki előadásai megbuknak s a közönség tetszését megnyerni nem tudják. De elsősorban, a mi a legfontosabb ebben a kérdésben, elkerülik a direktorok, a színészeket sem véve ki, a kellemetlen összehasonlításokat, melyek okvetlenül fel kell, hogy merüljenek, egy-egy fővárosban előadott színmű és ugyanannak vidéki előadása alkalmából. Az előadás, a kiállítás, mind-mind kihívják, szinte önkéntelenül a bíráló kritikáját, az esetben, ha ugya- annak a műnek tökéletes előadását is látta s a kisebb eszközökkel dolgozó vidéki direktorok produkcióit szemléli. Eredeti, tehát a vidéki társulat által először szinrehozott müveknél ez nem történhetik. Itt úgy a direktoroknak, mint az alakitó művészeknek, önállót, eredetit kell alkotniok s tehetségük minden korláttól mentesítve szabadon csaponghat. Úgy a művészek, mint a közönség, melynek sorait nagyobb részt a fővárosi színházakban sokszor megfordult egyének töltik be, teljesen átengedhetik magukat a művészetnek, mely csak akkor fejlődhetik igazán, akkor felelhet meg hivatásának, ha minden korláttól mentesítve van. Viszont az sem kívánható, hogy vidéki közönségünk kezdő magyar színműíróink szárny- próbálgatásainak legyen szemtanúja. Nem, akTAR C A. ____ Az energia. — Igaza van, önuralom, erély és akarat a férfi legszebb erénye — dünnyögte magában Simon Jóska, a kishivatalnok, amikor rendes szokása szerint pont tiz órakor jóéjt mondott a kávéház ajtajának. Es rendes szokása szerint fülig sülyeszté fejét kabátja olcsó prém-gallérjába. És rendes szokása szerint balkarjára akasztotta vastag kompós-fejü botját . . . Volta- képen minden mozdulata a megrögzött szokásosság volt most is, csak a testtartása lett valamivel feszesebb s a járása erélyesebb. Léptei máskor lapos, meg- megcsosszanó lépések voltak. Most rugalmasan, szaporán, szinte ritmusosankopogtak a keményre fagyott, villogó aszfalton. Kávéházi életében ma este némi változás történt. Kedvenc újságjait ugyan végigolvasta mind, de már a szokásos három parti ötvenest nem volt alkalma megjátszani. Még dákót se vett a kezébe egész este. Rendes karambol partnere nem jött el, ő pedig sokkal kényelmesebb ember volt, semhogy holmi fél-ismerőst játékra fölszólítson. Hazament volna, de nem akart az asszonnyal kikezdeni. Az ő kis feleségével. . . Ó, az asszonynép oly különös. Elég egy csöpp változtatás a férj szokásaiban, egy parányi eltérés a megszokottól s az asszony furcsábbnál-furcsább magyarázatokkal képes előállani. Az embernek pedig nincs mindig kedve kétes kimenetelű polémiákba bocsátkozni. Simon Jóska egy kevés töprenkedés után, odaült az egyik kártyaasztalhoz — kibicnek. Amolyan csöndes, jobban mondva : néma kibicnek. Mert a kártyához nem értett, Értelmetlenül, bárgyún hallgatta mindig a különös műszavakat s rendszerint olyatén véleménye volt, bogy a kártyajáték igen nehéz tudomány, körülbelül olyan, mint egy idegen nyelv megtanulása. És sohasem érzett magában hajlandóságot, hogy kártyázni megtanuljon. Most. sem a játék menetét figyelte, hanem azt bámulta egyre: ki milyen hévvel perditi a kártyát az asztal márványlapjára. Azt hitte: a kártyák csapkodásában rejlik a játékszenvedély hőmérője. Valakiben annál nagyobb a kártyaszenvedély, minél erősebben csapja a blattot az asztalra. Ám ez a teória tévesnek bizonyult. Az a játékos, aki közvetlenül Simon Jóska mellett ült s aki véletlenül a legdühösebben csapkodta a kártyalapokat, az egyik játszma után megnézte az óráját és fölállott. Azután bocsánatot kért a társaitól . . . korán kell feküdnie, a múlt éjjel keveset aludt, stb.- ... és távozott. Ez tehát már nem lehet valami szenvedélyes kártyás. Simon Jóskának egy kis pechje volt. A legközelebb ülő kibicnek őt állapították meg s neki kellett volna az elárvult játékosi széket elfoglalnia. De ő szégyelte bevallani, hogy nem tud kártyázni. Inkább azt hazudta, hogy már évek óta nem játszik, természetesen : elvből. Nem barátja tudniillik semmiféle szerencsejátéknak. De rögtön megbánta a hazudást. Kezdte magát furcsán érezni. Mint, aki templomban egy csomó áj- tatos hivő előtt ócsárolja és káromolja az Istent, ügy vette észre, hogy az egész asztal szörnyüködik a szavain. A játékosok és kibicek egyaránt megrökönyödve vették tudomásul a kijelentését. Gúnyos lenéző mosolyok telepedtek az arcokra és Simon Jóska csípős megjegyzéseket olvasott le mindegyikről: — Hm! Elvből nem kártyázik! . . — C! c! c! Micsoda egyéniség! . . — Csak adja a bankot! . . . És szörnyű zavarban, röstelkedve ült Simon Jóska a székén. Korholta magát az ostobasága miatt. S szinte azon a ponton állott már, hogy töredelmes vallomást tesz . . . Ó, dehogy nem barátja ő a kárA legolcsóbb bevásárlási ♦♦ ♦♦ 9T forrás posztó- és gyapjúszövetekben. WESXSZ EMAHPEL “i pos*«<s-a*iete Női kosztüm különlegességek nagyválasztékban ! zz ♦♦ pl' Szalmái*, a Pannónia mslieii ♦♦ ♦♦
