Szatmár-Németi, 1907 (11. évfolyam, 1-104. szám)

1907-01-27 / 8. szám

2-ik oldal.

seinek — mert hisz minden szabadságnak megvannak visszásságai — más orvoslását, mint azt, hogy elsősorban meg kell teremtenünk az úgynevezett sajtókamarákat, a sajtónak legteljesebb autonómiájával. Legyen szabad azt mondanom, hogy akármilyen kicsiny tényezője vagyok a közéletnek, nekem jogom van ezt követelni, Jogom van azért, mert én a gondolathoz való jogot még fontosabbnak tartom, mint a kenyérhez való jogot. Emődy t. képviselőtársam azt mondotta, hogy kenyér nélkül nem lehet megélni. De én azt hiszem, hogy kenyér nélkül még valahogy csak meg lehet élni, mert a kenyeret pótolni lehet egyéb silány táplálékkal, (Úgy van! Zaj. Felkiáltások: Kalácscsal! Derültség) de a melyik állam gondolat- nélkül való, az az állam feltétlenül meghalt, elsülyedt, elpusztult. (Úgy van \)

Igen fontosnak tartom továbbá t. ház, hogy szigorítanunk és gyorsítanunk kell a megtorlási eljárást a sajtóvétségekben. Ha az elkövetett vétségnek nyo- i máhan jár a büntetés, ha az illető tudja, hogy, ha ! könnyelműen rágalmaz meg intézményeket, embereket és a legdrágább jószágot a világon, a becsületet, akkor nem hetekig, hónapokig tartó dicsőségben lesz része, hanem a vétség nyomában jár a büntetés, akkor megtaláltuk a leghatalmasabb, az egyedüli fegyvert, amelylyel a sajtószabadság kinövései ellen küz- denünk szabad.

Az egyesülésnek és gyülekezésnek joga, t. ház, azon szabadságok közé tartozik, amelyet törvényben biztosítani nem mertünk. Ezt a nagy jogot, az alkotmánynak ezt a nagy biztosítékát a jognak területéről átutaltuk, mondhatnám áttoloncoltuk a hatalom országába. Célszerűségi okokból tettük ezt. De kérdem, hogy, a mi megfelel a ma célszerűségnek, megfelel-e a holnap céljának is? S nem az-e a politikai célszerűség, hogy ma megérezzük a holnapnak kívánalmait, hogy ma hebocsássuk azt, a ki csak kopogtat ajtónkon, mert a bebocsájtásnak feltételeit még meg határozhatjuk, s ne várjuk be azt, mig dörömbölve töri ránk az ajtót ? És bizonyos-e az, hogy a politikai napnak ép úgy megvannak a maga meghatározott óraszámai, mint a csillagászati napnak? S tudjuk-e mindannyian, hogy a politikai kalendáriumban is a mára holnap a következik, s nem követ- kezhetik-e utána a tegnap?

És vannak bizonyos kérdések a melyeket megoldani nem tudtunk. Ezek a kérdések a jogi életnek mindennapi, szinte aprólékos szükségletei, a melyek azonban mellőzhetlenek, mert elkerülhetlenek és el- kerülhetlenek, mert szükségesek. Mindig csak azt gondoltuk, hogy elég a jogot megalkotni, de arra nem gondoltunk, hogy a jogot fejleszteni, módosítani, az élet igényeihez alkalmazni, szögleteit letördelni, érdességeit lecsiszolni kell, az élStnek és jognak felületeit akként kell illeszteni egymáshoz, hogy ne csak az élet töltse be a jognak hézagait, hanem a jog is betöltse az életnek hézagait. Örvendek, hogy az igazságügyminiszter ur ezzel a közkeletű felfogással szakított a maga reformtervezetének bejelentése alkalmával. Mert az, amit az előző kormányok tettek, hasonlatos annak az exotikus fejedelemnek eljárásához, aki elhatározta, hogy birodalmát országutakkal látja el, s mikor megvalósította, élete alkonyán azt látta, hogy munkáját elölről kezdheti, mert az uj utakat mind megépítette ugyan, de arra nem gondolt, hogy r már j megépített utakat tatarozni és jókarban tartani is I kell.

T. ház 1 1878-ban alkottuk meg a büntetőtőr- j vényt. Nagy, hatalmas tudásra valló munka, de nem j az élet műhelyében és nem az életnek készült., ha- j nem a könyvtárszobában a foliánosok között. Nincs ; jog, amelynek kapcsolata az élettel szorosabb volna, mint a büntetőjogé s nincs törvény, a mely anti- ! szociáliáabb volna, mint a büntetőtörvény.

Simonyl-Semadam Sándor: Ez igaz!

Kelemen Samu: Ez a törvény kérlelheílen szi- • gorral üldözi a pillanatnyi megfeledkezést, eltévelye- j dést, azt a szinte vétlen elbukást, a mely a nyomasztó ! szükségnek vagy az indulat fellobbanásának eredménye, | s a melyhen méltóztassék elhinni, nincs sem akarat, I sem szándék; ellenben kezeink közül kisiklani, nem egyszer diadalmaskodni engedjük a gonosz célzatot, a tervszerű kiszámítást, a ravasz fondorlatot. Ez a törvény csak bűntettet ismer, a melyet a paragrafusok mérőkészüléke alá gyömöszöl, de nem ismeri az embert a maga szenvedéseivel, indulataival, nyomorával és emberi gyarlóságaival. Á törvény elszakítja az embert környezetétől, életviszonyaitól, kiemeli a tár- j sadalomból, szinte kiszivattyúzza a körülötte levő le- j vegőt, hogy ekként »eseteket« alkosson. Ezeket az »eseteket« azután föltüzdeli a klassikus objektivizmus 1 gombostűjére és fő- és alfajok, fejezetek, bekezdések, j kikezdések szerint szortírozza és raktározza. így igyek- j szik a törvény automatává tenni a bírót, a kinek az j egyik oldalon bedobja az esetet, hogy a másik oldalán kijöjjön a büntetés. A mi e közé a két művelet közé esik, az alig egyéb, mint matematikai tornászat, a minimumok és maximumok számlétráján, kivonások, szorzások, osztások, kamatszámítások és nem tudom miknek a segitségével.

Pedig t. ház, a bűn szociális baj, És ha ez az igazság nem volna magától értetődő, két adat világítja ezt meg legjobban. Az egyik az, hogy a bűntettesek közül 92 8 százalék teljesen vagyontalan, 5 5 százalék némileg vagyonos és csak P7 százaléknak van vagyona. A másik az a mindnyájunk előtt ismert adat, hogy a legtöbb bűncselekményt decemberben és januárban követik el, a legkevesebbet júniusban és júliusban. Nem a tömegrosszaság okozza tehát a bűnt, hanem a tömegnyomor és még sem szó- , ciális eszközökkel, hanem csak fegyházzal küzdünk ellene. (Úgy van! Úgy van!) j

Vissza kell hát adni a törvényt a maga hivatásának, a bírót a maga rendeltetésének. Minden törvénynek alkalmazása — és erre helyesen mutatott rá

S Z A T M A R-N É M E T I.

Simonyi Semadam Sándor t. képviselőtársam — egy hazugságon alapszik. Ezt a hazugságot a jogi életben fikciónak nevezzük. E hazugság abban áll, hogy a törvényt mindenki ismeri. Amíg a törvény megfelel természetes jogi érzékűnknek, addig ebből a hazugságból nem fakadhat igazságtalanság; de ha a jog eltávolodik az élettől, ha a törvény a maga mesterkéltségében, túlmegy a közönséges életfelfogásokon, akkor ez irtóztaté veszeeslmeknek forrásává lehet.

Egyszerűsítenünk kell tehát a büntetőtörvénykönyvet. A büntetendő cselekményeknek csak nagy csoportjait kell felállítani, a melyek között szabadon mozoghat és igazodhatik e. a biró. Meg kell szüntetni a temérdek kategorizálást, a mely a legkiválóbb bírót és küiönösképen ezt az elmének arra a játékára csábítja, a mely tudományos minősítés szőrszálhasogatásában merül ki és megfeledkezik az emberről. Olyan ezeknek a bíráknak az eljárása, mint azé a mütő orvosé, aki örvendő arccal jelenti be a családnak, hogy az operáció fényesen sikerült, ámbár a beteg mellesleg belehalt. És el kell törülnünk a minimumokat, azokat a tiz, öl és két esztendős, azokat a hathónapos legkisebb büntetési tételeket; fel kell oldozni a bírói lelkiismeretet ezek alól a szégyenkötelékek alól. Egy kis nemzet törvényhozása, a hollandiai büntetőtörvénykönvv már példát ád erre. Ott minden bűncselekmény legkisebb büntetési tétele egy nap.

A mig azonban a büntetőtörvénykönyvnek ilyen gyökeres reformjára kerülhetne a sor, meg kell valósítanunk a legsürgősebb intézkedéseket. Ezek a legsürgősebb intézkedések teljesen abban a keretben mozognak, a melyet az igazságügyminiszter ur a közvélemény és nemcsak a jogászi, hanem az egész közvélemény egységes megnyilatkozása gyanánt helyesen fogott fel és mutatott itt be a t. Háznak.

A lopásról és a hatóság elleni erőszakról van szó elsősorhan. Hiszen t. ház, a büntetőtörvénykönyvnek van e*y 92. §-a, mely a bírót azzal a kivételes joggal ruházza fel, hogy szorosan megvont határok közt élhet a rendkívüli enyhítés jogával. Nyilvánvaló, hogy ezt a törvényhozó különös, kivételes jog gyanánt kívánta megállapítani. És mégis a hatóság elleni erőszak bűntettének 93 százalékában alkalmazza a bíróság ezt a paragrafust. A lopások eseteiben az igen t. igazságügyminiszter ur maga mutatott reá arra, hogy a kegyelmezési jog gyakorlásával kellett helyrehozni a törvénynek embertelen szigorát, pedig a ke- ' gyelmezési jognak rendszerré való tétele ennek a jog- | nak lényeges rendeltetésétől vaió megfosztása.

Mindez t. Ház nem egyéb, mint a bírói lelkiismeretnek fellázadása a törvény ellen, a melynek rácsait nem egyszer tehetetlenül verdesi. És meg kell valósítanunk Deák Ferenc nagy reformeszméjét, a dorgálás intézményének behozatalát abban a most már modern alakjában, a melyre az igazságügyminiszter ur reá mutatott, t. i. a feltételes elitélés intézményének behozatalával. Igaz, hogy ennek a reformnak sok az ellenese bitói és ügyészi körökben. Hiába t. ház, áll a francia közmondás: Vieux et savants on n’aiment pas les nouveautés, — a kik öregek és tudósok, nem igen kedvelik az újítást.

De ha az élet a szenvedések iskolája, akkor kell hogy a jog a vigasztalásnak iskolája is legyen és a törvénynek nemcsak az a hivatása, hogy öklével a szerencsétlen embernek arcába üssön, hanem az is, hogy oltalmazni, megvédeni, felemelni és mint mindea emberi intézmény, megbocsátani is tudjon, (helyeslés)

T. Ház! Az az ankét, a melyet az igazságügy- miniszter ebben a kérdésben megtartott, nagyban és egészben ezekre az eredményekre is vezetett és én csak annak a kívánságomnak és annak a bizodalmámnak is adok kifejezést, hogy ez a mostani bün- tefőtörvénykönvvi novellám javaslat nem fog elődei sorsára jutni, nem fogjuk reá alkalmazhatni annak a közmondásnak a travesztáját, hogy az ut az igazságügyi javaslatok temetőjéhez ankétekkel és bizottság >kkal van kikövezve. (Derültség.)

T. Ház ! A büntetőtörvénykönyvnek anyagi formalizmusát még merevebbé teszi, szinte betetőzi a büntető eljárásnak formalizmusa. Egy gazda éjjel el- . küldi cselédjét a szomszédos város gyógyszertárába ! beteg gyermeke számára gyógyszerért. Hogy a cseléd • gyorsabban járjon, lovat is ad alája, de figyelmezteti, hogy úgy vigyázzon a lóra, mint a szeme fényére, mert az állat egy kicsit makrancos. Az ut felén a ló megcsökönyösödik és nem megy tovább. A cseléd elhozhatná a gyógyszertárból az orvosságot, de nem mozdulhat a makrancos ló miatt, mert igy parancsolja neki a gazda.

T. Ház ! Ez a mai bűnvádi perrendtartás. A biró el tudná hozni a gyógyszert, megtalálná az orvosságot a betegség számára, de nem mozdulhat a makrancos paragrafus miatt, mert igy parancsolja azt neki a törvény.

A jognak ez a merev, társadalomellenes irányzata végigvonul összes igazságügyi alkotásainkon. En csak nagy vonásokban rögzítem meg ezt, inkább egyes eseteknek példaszerű felsorolásával, a melyek bevilágítanak a törvénynek szociális fogyatékosságaiba.

1875 ben alkottuk meg a kereskedelmi törvényt; azóta nem is nyúltunk hozzá. Ennek a törvénynek van egy szerencsétlen paragrafusa, a melyet a német kereskedelmi törvényből vettünk, a melyet ott már azóta kikiküszöböltek és a melyre egyik illusztris képviselőtársam, Nagy Ferenc, nem egy alkalommal mutatott reá szakegyesületekben, srakértekezésekben. Ez a paragrefus akként intézkedik, hogy ha valamely ügylet, csak az egyik fél részére kereskedelmi ügylet is, annak egészére a kereskedelmi törvény szabályai alkalmaztatnak. Ez a vékony karcolás a jogrenden és a társadalmi egyenlőségen nagy bajok forrásává vált.

A közönség megrendeli a maga áruját az ügy nőknél, a ki jogosítva van a megrendelést átvenni. A megrendelés köti a megrendelőt, de nem köti a kereskedőt. Ha az áru megérkezik, a megrendelő köteles

Szatmár, 1907. január 27.

azt haladéktalanul megvizsgálni, annak hiányairól azonnal meggyőződni és az árut nyomban rendelkezésre bocsátani. A rendelkezésre bocsátásában részletezni kell a háyokat, és ha a rendelkezésre bocsátó fél egyszer élt a törvényben biztosított háromféle jog között való választással, akkor e magatartásának sziklájához örökre hozzá van láncolva. Ez az intézkedés helyes a kereskedőknek egymás közötti viszonyaiban, de nem helyes a kereskedő viszonyában a nagyközönséghez, a kereskedő viszonyaiban a kereskedelem tekintetében jogtudatlanokoz. (Helyeslés) És mi ennek a szociális eredménye ? Az, hogy egyfelől vagyoni romlás áll elő, másfelől pedig elhinti a törvény az elégedetlenségnek, a bizalmatlanságnak magvait olyan gazdasági tényezők és osztályok közé, amelyek épen a köznek érdekében harmonikus együttműködésre vannak hivatva.

T. Ház! Felemlítették sokan, maga az igazságügyminiszter ur is, mily visszaélések tapasztalhatók a biztosítások dolgában. Mi ennek a szociális eredménye ? Az, hogy megrendül a biztosítás intézménye iránt való hit épen azokban a körökben, a hol ez intézmény szükségességéről való meggyőződést fel kellett kelteni. De itt van a kereskedelmi jog terén egy sajátlagos viszony, az alkalmazottaknak viszonya főnökükhöz.

A törvény fakultativ jogot ad a felmondás tekintetében, a törvény megengedi azt a megállapodást, hogy a főnök nem tartozik felmondani, nem tartozik időt adni az alkalmazottaknak. A törvénynek ezen a veszedelmén csakis az alkalmazottaknak társadalmi szervezkedése tudott segíteni. így jön létre azután egy társadalmi jogrendnek a képződése szemben a törvényes jogrenddel. Mert a mit a társadalom elitéi, helytelenít és kizsákmányolásnak tart, azt a törvény jogosnak, megengedettnek, — tehát tisztességesnek is — tartja. Viszont a kereskedő sincsen megelégedve az alkalmazottak ellen ezeknek erkölcsi hűtlensége esetében. A kereskedő legféltettebb titkai, vevőköre, árumintái mind ki vannak szolgáltatva a kereskedelmi alkalmazott hűtlenségének, de legalább is in- diszkréciójának.

S végül itt van, t. Ház, a kereskedelmi élet nagy problémája, a fizetésképtelenség. Mindnyájan valljuk, hogy ha a kereskedő abba a helyzetbe jutott, hogy fizetése tekintetében megakadt, ámbár kétszer-három- szor akkora vagyona is lehet, mint tartozásainak összege, a törvénynek gyámolitani kell azt a törekvését, hogy a kereskedő kibontakozzék ebből a helyzetből és eleget tegyen kötelezettségeinek a társadalommal, a családdal és az erkölcsi jogrenddel szemben úgy, hogy legalább megvédhesse megélhetésének, fennállhatásának erkölcsi alapfeltételeit, becsületes nevét és hitelét. És mit tesz a törvény ? Egyenesen belekergeti, belehajszolja őt a tömeggondnok kezeibe. A mit a társadalom szükségesnek, tisztességesnek, feltétlenül megkövetelendőnek tart, annak ellenkezőjét követeli meg a törvény, a mikor őt az anyagi és erkölcsi megsemmisülés örvényébe egyenesen beletaszitja.

Másrészről itt van, t. Ház, a kereskedelmi törvénynek hírhedt 20. §-a, a mely nemcsak lehetővé teszi az üzletnek csalárd átruházását, a hitelezők kijátszását, hanem ennek egyenesen tápot ad.

Mi hát a szociális tanítás az ilyen törvényben ? Az, t. Ház, hogy becsületesnek lenni nem érdemes, mert a becsület csak koldustarismya, a melybe még az elismerés erkölcsi morzsái sem férnek bele, ellenben a ki tulteszi magát az erkölcs és a becsület követelményein, az előtt nyitva áll az anyagi boldogulás útja. (Elég szomorút balfelöl)

Csak két kirívó esetre akarok még rámutatni. Az egyik inkább a társadalom közömbösségét példázza a mindennapi élet káros jelenségeivel szemben. Itt van az óvadéksikkasztásoknak úgyszólván mindennapos esete, midőn a legszegényebb néposztályhoz tartozó embernek összegyűjtött, összekuporgatott tilé- reit szedik el vagy szélhámosok, a kik egyenesen erre pályáznak, vagy pedig olyan gyengébb gazdasági és társadalmi exisztenciák, a kik a maguk hiányzó üzleti forgó'őkéjét az ilyen szegény emberek óvadékával akarják pótolni. A mi ilyenkor a hírlapokban megjelenik, az egy-egy rövidke rendőri hir, de arra nézve a kivel az megtörtént, egy életre szóló csapás. Pedig milyen könnyű volna itt az orvoslás; talán nem is kellene egyebet kimondani, csak azt, hogy az ilyen szerződések megkötése c>ak a hatóságok előtt történhetik. és hogy az ilyen óvadékpénzeket hatósági letétbe kell helyezni.

Ámde akkor, a midőn a társadalom évtizedeken át közömbösen halad el az ilyen jelenségek mellett, akkor mesterségesen teremti meg a társadalmi dec- lassékat, azokat, a kik kezeiket kétségbe esetten tördelve fakadnak ki a fennálló társadalmi rend ellen.

És itt van, t. Ház, a végrehajtási törvény határtalan ridegsége az embeii let, az emberi megélhetés nehézségeivel szemben.

Egyik leghelyesebb intézkedés az, a melyet az igazságügyminiszter ur bejelentett akkor, a midőn a végrehajtási törvény módosítását helyezte kilátásba. Az ut azonban a homestead behozatalával nincs he lyesen megválasztva.

A homestead intézménye iránt igen sok rokon- szenv van az országban, de a homestead, azt a célt, a melyet eléje tűztek, létező alakjában megvalósítani nem képes. A homesteadról téves nézetek vannak elterjedve a közvéleményben, nálunk is, egyebütt is, a melyek a homestead jogi természetének félreértéséből fakadnak. Azt hiszik, hogy a homestead a földet akarja megoltalmazni, pedig a homestead a családot akarja megvédeni, a családfőnek pazarlása, költekezése ellen. Ez az intézmény bevált és feltétlenül helyesnek bizonyult a délamerikai államokban, a hol a férj és a nő közt való teljes vagyonközösség esete forog fenn. A mi jogunk azonban ismeri a nők külön vagyonának jogi intézményeit; nálunk sokkal egysze-