Szatmár-Németi, 1907 (11. évfolyam, 1-104. szám)
1907-03-17 / 22. szám
FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. t MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. I —UJJ]—J-----J.............. ......—------------*----^-----:—-------------------— EL ŐFIZETÉS IÁ R: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. UAPVKZKH: Dr. KELEMEN SAMU ORSZ. KÉPVISELŐ. FELELŐS SZERKESZTŐ: i SZERKESZTŐ: Dr. HAVAS MIKLÓS. | FERENCY JÁNOS. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. Telefon-szám 80.------Mi ndennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. Agráriusok és merkantilisták. Az agráriusok és a merkantilisták perlekednek. A mit az egyik jónak lát, rosszalja a másik! Nincsenek sohasem egy akaraton és a válópör közöttük nyilt témát képez. Az egyetértés, az érdekeknek összeegyeztetése nincsen szótárukban és a boldogulást nem a közös megegyezésre alapítják. Az a fölötte kedves felfogás, mintha e két hatalmas, lényegében uralkodó gazdasági tényező egymás nélkül tudna boldogulni és a nemzet jólétét és felvirágzását biztosilani — fájdalom, úgy tapasztaljuk — az agrárizmus részéről szent meggyőződést képez immár és lépten- nyomon felmondja a barátságot a kereskedelemnek. Magának előjogokat vindikál és követeli, hogy a merkantilizmus az agrárizmus alárendeltjének tekintessék. Magát a kormányt is iparkodnak ezen szellem vezéremberei olyan tervek létesítésének megnyerni, melyek a kereskedelem határozott hátrányára szolgálnak, de emellett nem biztositanak előnyt a termelésnek sem. Egyéni felfogás, egyéni kombináció a szövetkezeti eszme tuitengéseként akar érvényesülni anélkül, hogy a jövő és a következmények kellő módon megfontolás tárgyát képeznék. Csak az érem egyik oldalát látják, vagy talán csak akarják látni, mig a másik oldalát — az okozatot — meg sem figyelik, meg sem fontolják, mert félnek, hogy a fontolgatás, a körülmények és következmények egybevetése elhomályosítja az érem első oldalára vésett »magasztos eszméket.« Mert nem tudok, nem akarok olyan korlátolt lálókört, annyira primitiv kombináló képességet, vagy az éleslátás teljes hiányát feltételezni olyan egyéneknél, akik tapasztalatokkal gazdagon, ismeretekkel bőven, a gazdasági éz politikai életben elég nagy pályát futottak be, hogy be ne látnák az általuk hirdetett eszméknek elfajulását és ne tapasztalnák, hogy a nemzet gazdasági életének fejlődésében ez milyen gátló szerepet játszik. Sohasem jutott eszembe a szövetkezésben rejlő hatalmas erőnek jogos, de céltudatos fel- használását helyfeleniteni, de természetes csak addig, mig a szövetkezés maga nem sérti nemzeti érzületünket, nem szolgál felekezeti célokat, nem egyes emberek boldogulásának, vagy urhatnámságának eszköze, hanem a szövetkezeti eszme magasztos hivttását teljesiti, a kis erők egybeláncolásával azok ellenálló — egymást segitő képességét fejleszti létjogosultságukat szilárdabbá, megélhetésüket, s boldogulásukat lehetővé teszi. De mit látunk, ha szétnézünk a szövetkezetek között ? A keresztény ruhaszövetkezet megbukik és a büntető törvénykönyvvel jut összeütközésbe, a kölcsönös bistositó szövetkezet felszámol és ezer meg ezer kisgazdát juttat koldusbotra. A vidéken működő különböző cimü és jellegű szövetkezetekről nem akarok szólni, mert minden, amit elmondanék, kevés volna azoknak az állapotoknak ecsetelésére, a melyeket ezek — és ezen intézmények vezetői teremtenek. A vak és bűnös osztálygyülölet a vezér- programm — és ebből minden fakadhat, csak hazafiasság és a nemzet boldogulására irányuló törekvés nem. Ez nem agrárizmus! Ez nem a termelés erejének és értékének emelésére alkalmas törekvés és nem a mezőgazdaság érdekeinek is- tápolása, — az antimerkantilizmus! A tiszta, őszinte és hazafias agrártörekvé- sek jogosságát, helyességét, sőt a szükségét elismerjük, mi több, kívánjuk is, de haladjanak ezek a kereskedelem jogos törekvéseivel karöltve, egymást kiegészítve, támogatva és találják meg az utat és módot arra, hogy az érdé kék összeegyeztetésével erős fundamentumra építsék édes hazánk gazdasági életének fejlődését. „Déryné ij/asszony“-t, Here zegh Ferencnek, a legnagyobb modern szinmüirónak legújabb müvét mutatták be szombaton. E darabbal az illusztris szerző bizonyára nem is akart valami szenzációs színpadi sikert aratni, hanem csupán egy kedves estét szerezni úgy a nézőközönségnek, mint a darab előadóinak. Mert valóban kedves és a magyarnak mindig kellemes TÁRCA. Két puha, piciny, fehér kacsót, mely tapsolt-tapsolt szüntelenül. És néztém és néztema két kis kacsót, mely egyre tapsolt. És hinni kezdem hogy a virágok mind az enyémek, az én kertemben nőttek, fejlődtek; én ápolgat- tam. Én öntöztem meg saját lelkemnek meleg vérével, És néztem, néztem a két kis kezet, mely tapsolt egyre. És elbizakodtam és dölyfös lettem. Mentem azután saját tarlómra és hoztam onnan éretlen, fonyadt, daltalan nótát, fanyar meséket; gizes- gazos dudvát: panaszos jaj-szót, büszke szivekhez sehogy sem illő gyáva sirámot. S a tömeg tapsolt, tapsolt tovább is. Nem látszott észrevenni a csalást. Én ám zavartan, égő szemekkel, az arcomon a láznak csókrózsáival bámultam közéje, a tömeg közé. Kerestem, kutattam százszor, ezerszer a két kis — lángolón fehér kacsót. Végül megálltam. Lélekzetem elállt; a lélek bennem megremegett. A két kis lündöklő fehér kezet láttam ölbetéve mozdulatlanul. És dacos volt és bágyadt. Csüggeteg. néma és szemrehányóan hallgatag. . . A halálhoz. Te rémes szörnyeteg, kegyetlen rém, egy kis számadásom lészen véled. 1 No hiába kacagsz és vigyorogsz rám, mutatván csúnya, sárga fogad. És számon kerlek. Jogom van hozzá. Megtehetem. Emlékszel-é, hogy egyszer bementem ikertestvéred: a zsarnok Élet féltve őrizett paradicsomában. Egy meredek bércnek zord, dacos csúcsán pompában égő, szikrázó rózsát látott még szemem. Akkor eltökéltem, bármi nagy áron megmászom a bércet, mert érezni akartam ama virágnak pompás 1 illatát. Értsd meg te szörnyeteg: illatát csupán. És megindultam' És másztam és kúsztam, mentem, haladtam egyre feljebb, feljebb. Nem féltem, az Örvényt, — fekete szolgád, — mely feneved száját tátotta rám És küzdve küzdtem és viaskodtam sötét seregeddel, — ezer akadálylyal és a legnagyobbat: a Fáradságot, legyűrtem játszva. S a mikor már majdnem elértem az ormot, akkor jöttél te kaján irigységgel, gyilkos kárörömmel s letörted a rózsát s a sárba tiportad. Emlékszel-é erre ? ó látom, látom a sátáni mosolyt, mely rut ábrá- zaiod még jobban eltorzítja és gúnyosan mondja: Ó tehetetlen porszülötte, te! Ó tudom én, tudom: tehetetlen vagyok, de érzem, eljön még a leszámolás. Költemények prózában. Irta: Szírt Bűnhődés. Mentem a rétre, mások tarlójára szedni virágot. Szedtem egy csomó elfojtott sóhajt: szemérmes szűz fehér szirommal. Egy csomó csengő ezüst kacajt s egy csomó susogó mese-kalászt. Egy marékkai az izzó vágyból —: tüzes tündöklő piros rózsát. S mentem, futottam lihegő mellel tétova szemmel, hogy ki se lásson. S mentem, futottam piacra vélük. A város zűrös piacára. Jött hozzám a tömeg hymnuszszal, dallal, éljennel, tapssal. S csengő aranynyal mindkét kezében. S a legislegfénylőbb, logislegcsengöbb sárga aranyat: a dicsőséget nyomta markomba, virágot kérvén cserébe értté. Izzott az arany s égeté a markom. Szerettem volna kikiáltani: eme virágok nem az enyémek, lopott jószág ez s én tolvaj vagyok. De nem volt erőm, de gyáva voltam, mert a tömeg közt két kezet láttam.
