Szatmár-Németi, 1904 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-13 / 36. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

A

„SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐI EGYESÜLET“ ÉS A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szám ára 20 fillér.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Hám János-utca 10. szám, a törvényszék közelében. Bárdóly Ferdinánd ur házában, Boros Adolf könyvnyomdája. Mindennemű dijak Szatniáron, a kiadóhivatalban fizetendők.

HIRDETÉSEK:

készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltetnek. Kéziratok nem adatnak vissza.

—= Telefon-szám 80. . . ;=

madik, sőt a negyedik egyetem ügye is, de üres Ígéreteknél s frázisos biztatásoknál nem kaptunk eddig egyebet. A tudós világ pedig zúgolódik s ebben bizonyos kicsinylését látja a tudomány tekintélyének.

Mi azonban azt hiszszük, hogy minél jobban szaporodnak a népiskolák s minél magasabb színvonalra emeltetnek fel a kultúra eme tényezői, annál rövidebb idő alatt megtörténhetik az uj egyetem felállítása is.

Gróf Tisza István miniszterelnök a nagyszalontai ev. ref. egyházmegye legközelebbi (aug. 31.) gyűlésén, más igen fontos kérdéssel kapcsolatosan, czélzást tett a 3-ik egyetem ügyére nézve is. Némi reményt nyújtott nekünk ott arra nézve, Hogy ez az uj egyetem a kálvinisták metropolisában Debreczemben fog fel- állittatni.

Természetesen nem tudhatjuk beválik-e ez a reménység s testté lesz-e az ige; de az tény, hogy helyes itányba h lad a kormány akkor, mikor figyelmet eme nemes czélra irányítja. Ha van felekezet a világon, amely érdemeket szerzett magának erre, úgy kétségtelenül mi volnánk az. A magyar állam eszmének századokon át mivoltunk a leghívebb és legbiztosabb védelmezői. Midőn tehát kultúránkat fejleszti, midőn itt is segélyünkre jő, csak önmagát erősiti.

A magyar közoktatási kormány is, midőn erősiti az ábéczés kultúrát, ezzel előkészíti útját a felsőbb s magasabb oktatás alapjának is.

Elismerés illeti ezért az illetékes tényezőket.

dr. Márk Ferencz.

A magyar nemzeti kultúra fundamentuma.

Magyarországon általános a panasz, hogy a közélet számos épülete romlik, bomladozik, vagy reménytelenül vár félig kiépített helyzetében. Van azonban egy erős és hatalmas hajlék, amelyen folyton dolgoznak a szorgos munkások és az épület folyton erősödik és szemmel láthatólag nagyobbodik.

A magyar ábécés-kultura hatalmas épülete ez!

Az államnak semmiféle tpás intézménye nem vetekedhetik ma már az ejemi kis-iskolák hatalmas s az egész országot meghódított bámulatos hálózatával. Csak a millenium óta is: ezer uj állami népiskola, államsegélyek, korpótlékok, népiskolai könyvtárak . . . Majd nemzetiségek haragos felzúdulása és a magyarság megerősödése . . . Ne.m teljes ugyan még ma a munka; ne erősebb már is bármely más kultur-törekttésünknél. Jelen népoktatásunk, ha még most nem az, de rövid időn belül okvetlen nyugati lesz.

Sok minden dolgainkban az a szomorú ' törvényesség érvényesül, hogy a mi haladásunk rendszerint csak évtizedek múlva s elkésve követi a faklyavivő nemzetekét. Most pedig szakértő, tanult és intelligens emberek állítják, hogy a franczia népoktatás nem éri el a miénket, pedig a franczia tudományosság magasan felette áll a magyar kultúrának. Ha igy haladunk előre,, az abécés kultúra alapján majd felépül felsőbb, egyetemi oktatásunk erős és hatalmas épülete is.

Az a kérdés már most, melyikre van égetőbb szükségünk? Az elemi népiskolák erősödésre, vagy pedig az exact tudományok felvi- rágozására. A legtermészetesebb gondolkodás szerint az erős nemzeti népoktatás olyan hatalmas előny, mely sokszor pótolja a felsőbb képzettség gyöngeségeit. Nagyon figyelemreméltó okok azonban arra hívják lel figyelmöket, hogy nem szüklátkörüek azok, akik a tudós kultúrának tulajdonítsanak nagyobb jelentőséget. Kétségtelen, hogy p. o. külfölden egyetlenegy magyar tudós neve jobban világol és 100 népiskolánál többet használ Tiirnevünknek. Nemzeti önállóságunkat jobban erősiti kijeié. Alkalmas arra, hogy a tudományos világ figyelmét reánk irányítsák és minket is elismerjenek külföldön kultur-nemzetek. Ez már aztán a haladásnak színesebb, világosabb s tetszősebb, mondhatni arisztokratikus formája.

Mi ezzel ellentétben első sorban inkább az az abéczés kultúrának örvendezünk. Itt ugyan nem találkozunk mindjárt szellemi kiválóságokkal, de millió és millióhoz jutunk közelebb a szó, betű erejével és növekszünk, izmosodunk befele. Majdha ilyen óriási méretekben haladunk előre, lehetetlen, hogy itt is észre ne vegyenek bennünket.

Kétségtelen igazság, hogy nálunk most két véglet Küzd egymással: az elemi népiskola és az egyetem. A népiskolai intézmény hatalmasan fejlődik ; anyagilag erkölcsileg egyaránt növekszik. Itt és ott va'óságos fejedelmi paloták állanak fen a kultúra eme nemének számára. S egyre több-több épült s jobb eszközökkel terjeszti a betűt. Az egyetem ellenben évek óta stagnál. Hányszor felszínre került már a harT Á R C Z A.

A jó barátok.

Irta: Vértesy Gyula.

Újhelyi Balázs és Dobos Zoltán testi-lelki jóbarátok voltak még nőtlen korukból. Ez a barátság tovább tartott, mikor már Újhelyi meghazasodott, akkor is. Dobos Zoltán úgyszólván mindennapos vendég volt Ujhelyiéknél. Ha nem vacsoráit ott, hát legalább félórára, vagy egy órára bement beszélgetni. El sem tudtak volna lenni egymás nélkül. A kis menyecske, Ujhelyiné néha már duzzogott:

— Azt hiszem, hogy te jobban szereted a barátodat, mint engem.

Újhelyi Balázs mosolyogva csóválta a fejét:

— No, no, édesem, csak nem akarsz összeve- szitni bennünket?

Dehogy akarta a kis Ujhelyiné. A világért sem akarta. Tudta, hogy ez a két ember úgy nőtt fel együtt, mint két fa, melyeknek egymásba fonódtak gyökerei, úgy, hogy kés nélkül el sem lehetne választani s nagyon megsinylenék, ha valaki szétválasztaná.

Annak azonban megörült, mikor hallotta, hogy Dobos Zoltán is megházasodik:

— Jól teszi. Látom, hogy derék ember, a ki példát vett rólunk.

Még jobban megörült, mikor megtudta, hogy kit akar elvenni Zoltán. Palasty Eduát Somfalváról.

— Eduát? Hát miért nem mondta már regen?

Még tapsolt is örömében. Dobos Zoltán meglepetve tekintett reá:

— Hát ismeri?

— Hogyne? Hiszen együtt voltunk a zárdában,

Egerben, ő egy osztálylyal lentebb járt, de mindig velünk szeretett lenni, a nagyobb lányokkal. Olyan furcsa szokása volt, hogy nyújtogatta a nyakát, de gyönyörű nyaka volt. Úgy hittuk: a hattyu-nyaku Édua. Megvan e még az a szokása? Mondja meg, ha kimegy Somfaivára, hogy tisztelletem.

Dobos Zoltán megmondta. De Palásthy Édua csak a szép hattyunyakát nyújtogatta:

— Ujhelyiné? Ujhelyiné?

Dobos Zoltán megmondta a leánykori nevét.

— Ah. úgy? Emlékszem már.

Azzal vége volt, többet se nem mondott, se nem kérdezett felőle Palásthy Édua.

Zoltánnak rosszul esett ez a hetyke közönyösség. De hát persze ilyen ez a leánykori barátság. Kijönnek a nevelő-intézetből s elfelejtik egymást.

Leczkéztetni azonban csak nem fogja a menyasszonyát. Igaz, hogy egy kicsit ráférne erre az elkényeztetett büszke leányra, de hiszen majd megváltozik. A szive jó, arról bizonyos Zoltán.

Ujhelyinét könnyű volt kielégíteni azzal, hogy Édua is tisztelteti. A kis menyecske már terveket csinált, milyen nagyszerű életük lesz, ha majd Zoltán nőül veszi Éduát. Minden nap együtt lesznek :

— Egyik nap nálunk, másik nap maguknál, Zoltán.

Olyan barátságot még nem látott a világ, a milyen belső barátságban fognak ők élni.

— Úgy örülnék már, ha meg volna a lakodalom.

Kissé kellemetlenül lepte meg Ujhelyinét, —

hogy a lakodalomra nem hitták meg őket; de aztán megfontolta, hogy hiszen ő tulajdonkép nem ismerős Palásthyékkal, csak Éduával, hát hogy is hihatták volna meg?

Az ura is úgy vélekedett. Micsoda jogon hitták volna meg őket? Zoltán megmondta, hogy csak a rokonok lesznek ott s a család egy-két régi barátja. De

ha majd hazahozta a menyasszonyát, legelőször Uj- helyiéket fogják meglátogatni.

Elmúlt egy hét, két hét, a harmadik hét is, Dobos Zoltán már többször eljött Ujhelyiékhez, de a feleségét meg nem hozta el. Mindig volt valami mentsége: most a feje fáj, most a foga fáj, most kissé influenzás, meghűlt valahol.

Ujhelyiné sopánkodott, sajnálkozott: ejnye, szegény Edua! Még orvosságot is ajánlott neki, a mi csalhatatlanul használ a fejfájás ellen.

De mikor hallotta, hogy Edua már több helyen tett látogatást Zoltánnal a városban, már volt az al- ispánéknál, a törvényszéki elnökéknél, a járásbiróék- nál, Juhász őrnagyéknál, akkor a kis Ujhelyiné ingerülten fordult az urához:

Na hiszen, gyönyörű barátod van neked. Még most sem hozta el hozzánk a feleségét, pedig már mindenfelé viziteltek.

Újhelyi Balázs csendes, egykedvű ember volt, a ki nem egyhamar zökkent ki a rendes kerékvágásból. Most is csak a vállát vonogatta.

— Hát majd elhozza.

De az asszony nem nyugodott meg annyival:

— Majd, majd? Hát mi vagyunk az utolsók? Nem érzed te, hogy ez sértés?

Újhelyi Balázs ugyan nem érezte, de addig ösztökélte a felesége, hogy végre maga is bosszankodni kezdett.

— Hozd már el a feleségedet, — mondta Dobos Zoltánnak, a mint az utczán találkozott vele; — baj lesz, Janka már nagyon haragszik.

Arra Dobos Zoltán megint rákezdte a mentegetőzést. Már többször készültek, de mindig közbejött valami akadály, legközelebb azonban okvetetlen eljönnek.

— Mikor?

Dobos Zoltán csak úgy találomra rámondta;