Szatmár-Németi, 1903 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1903-12-01 / 48.szám

■VII. év.

Szatmar, 1903. deczember 8.

49. szám.

SmilAR-METI.

TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP.

A „SZATMÁRVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐI EGYEÜSLET“ ÉS A „SüATMÁR-NÉIVIETI-l IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Megjelenil^ minden kedden.

ELŐFIZETÉSI AR:

Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre I kor. Egyes szán: ára 20 fillér.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

Eötvös-utcza, a „Korona“ szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában AVeinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a Kiadóhivatalban fizetendők

HIRDETÉSEK:

készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek Kéziratok nem adatnak vissza.

.--------------- Telefon-szám 80. :------:-----—A. társadalom feladata.

Jegyezzük meg jól e szavakat:

«Üssétek az urat és a zsidót«! . . . Édes atyámfiai, szépen haladunk. Régebben a szállóige »üsd a zsidót« volt. Most egy nagyot léptünk előre s nemcsak a zsidót, de az urakat is agyon kell vágni, ideszámítva a vagyonos osztályt, hogy a világon más ne legyen csak . . . csavargó! Mondhatom Szatmárnémeti szab. kir. váro-t példátlanul álló országos hirüvé tették az ablakbetyárok, kik a 48-as szent eszmék beszennyezésére vállalkoztak és a városra is hosszú ideig le nem törölhető szégyenbélyeget nyomtak.

Nem először hangoztatjuk, hogy a nép vezetése az arra hivatottak -kezéből kisiklott. Ne beszéljünk r í rói, hogy csak a papok és tanítók hivatottak a feladatra: feleljenek meg annak! Nekünk ősi szokásunk a követelődzés; de ennél többet tenni nem igen szoktunk. Miként hat a pap arra a megmérgezett lelkű emberre, aki a templomot soha föl nem keresi, az Isten nevét szidalmaiban említi és a lopást, gonosz cselekedeteket mindennapi kenyerének tekinti? Vngy mit iehet a tanító a tanköteleskort meghaladott, szabadságot mohón élvező, félszeg gondolkozásu síhederrel, kinek lelkét a rossz társaságok magukhoz hódítják; de nincs hatalom, mely intézkednék az iskolai nevelés eredményének biztosítása és tovább építése érdekében kellő sikerrel, törvényes utón? Ilyen feladatra nem elég a pap és a tanitó. A társadalomnak kell szervezkednie úgy, hogy az emberiség élete minden rétegen tartalmasabb és kellemesebb legyen és ember a saját embertársában prédát, vagy ellenséget ne lásson.

Mainapság külön szerveznek egyesületet az iparosok, hol saját érdekeik védelmére törekednek ; külön egyesületet alkotnak a föld- birtokosok, külön a munkások, külön a hivatalnokok, külön mindenki, hogy saját érdekeit minden csoport megvédhesse. Nagy hangon hirdetik a lapok egyik-másik egyesület eredményes és hasznos működését. És ezen eredmények nem egyebek, mint az emberiség egy külön csoportjának saját érdekeiben elért és másokon behajtott kézzelfogható haszna. Ezek a külön érdekeket szolgáló, embereket embertál saitól külön választó »egyesületek« az embert az állatvilághoz hasonlóan osztják ragadozók, növényevők, rágcsálók, fészekrakók, hosszúkor- miiek, tüiekedők stb. stb. csoportjaira, mintha bizony az embernek legszebb feladata önérdekének kielégítése volna mindenek felett. A sok egyesületnek egyik merész vad hajtása a szó- czialisták szervezkedese, min csodálkoznunk nem is lehet; és tövise «üssétek az urakat és zsidókat» jeligés »egyesület«, a hosszukörmüek és tüiekedők egyesülete,' kik mindannyiszor egyesülnek —- ha meggyökeresedhetnek — a hányszor csak jeligéjük megtestesítésére alkalom kínálkozik.

Igen, mindenki a saját érdekei szempontjából szervezkedik, a csavargók is jelét adták annak, hogy az ő érdekük az urak és zsidók ütése, pusztítása, szóval a vagyonosabb osztály elleni merénylet keresztülhajtása és erre rögtönözve egyesültek itt saját módjuk szerint, hogy megmutassák: mire képesek. Szatmáron meg is mutatták.

Kai; pót emelünk a humánus és kulturális czélokat szolgáló egyesületek működése előtt;

de egyes csoportok külön önérdekét istápoló olyan egyesületnek nemes missiója legalább is kétséges, mely a közérdek ellen irányul ; mert ennek végeredménye jóra nem vezet. Elfajultá teszi az élet harczát; egymás ellen vezeti a különböző érdekekhez tartozó embercsoportokat ; az egyesek életküzdelmét lehetetlenné teszi.

Már megemlékeztünk e helyen a «Magyar hazafiak egyesületé»-nek szervezéséről, hogy a vármegyék nagyjai köré csoportosult hazafiak egyesült erővel hoznák meg ezáltal a tőlük telhető áldozatot a haza oltárára, mely egyesületben gróf és földművelő, gyáros és napszámos, biró és dijnok, mérnök és csismadia, ur és szolga tagtársnak érezze magát, mint a közös anyának, a hazának egyenlően édes gyermeke, mint ember és magyar, mely testvériesülést jelentő szavak átérzése gróf és napszámos, ur és szolga Közt a gőg nevezet alatt ismert fél- szegség falát megtisztult társadalmi rend teljes erejével döntené le az ellenséges érzelmekkel terhelt alsóbb osztályt az őt megillető emberi méltóságra emelvén; mert ma az, hogy mindnyájan emberek és magyarok vagyunk, bennünket egygyé nem olvaszt; a magyar testvéri szeretet lelkünket nem hevíti ; embertársunkban nem azt látjuk, hogy az is hazánknak egy fia, miként mi; hanem: hogy csizmadia, tanár, szolga, hivatalnok, kereskedő vagy napszámos. Az egyesületek is e szerint választanak el bennünket érdekcsoportokra, minélfogva az emberben nem az embertársat, hanem kizárólag a foglalkozást látjuk és saját érdekeink szemelőttartásával becsüljük, vagy nem becsüljük azt. A foglalkozás nélküliekkel pedig egyszerűen nem számolunk. Ezeket a csendőrökre,

T Á R C Z A.

Harmatos mezőben.

Harmatos mezőben Elmerengve járok, Uiamra hajolnak A tarka virágok.

Harmatos mezőben Leheverek némán ;

A sugaras égbolt Mosolyogva néz rám.

Körülettem a lepkék Vigan kergetőznek : Bólingat a lombja A közel erdőnek.

Mosolyog a tájék Mosolyog az ég is : — Velők mosolyogni Mért nem tudok én is ? ..

Krüzselyi Erzsiké

A íérfisziv.

Milyen csodás a férfivisziv :

A sors játszik, labdáz vele,

Üti, paskolja, verdesi,

De edzi csak . . . nem hal bele.

Milyen csodás a férfisziv:

Durván néni bántják, lökdösik,

Lágy bársony ujj érinti csak S egy női kézben — széttörik . . .

Bodnár István.

A kályhában pattogott a tűz, fénye megvilágitá a nagymajna fekete csipke fej kötőjét, a simára fésült ezüst hajat s a hajdan oly szép szelíd vonásokat.

Melléje kuporodtam egy alacsony zsámolyra s fejein az ölébe hajtám.

Vájjon miről ábrándozik most? — kérdem magamban. Eszembe jutott Béla bácsi kívül ma — sok év múlva — oly megható találkozásuk volt. Csak nézték egymást hosszan szótlanul. Szemeikben már nem az ifjúság perzselő napsugara, csak az alkony holdja, az emlékezés szelíd világa derengett.

Nagymama — szólék "— mikor látta utoljára Béla bácsit|?

Meglepett mozdulatot'telt, talán épp arról gondolkozott. Hisz az ily csendes, méla alkony sötét leplével eltakarja a jelent s elénk varázsolja a múlt színes képeit.

— Én is voltam valaha 16 éves, — szólt egy mélyet sóhajtva. — Ez a szürke haj arany fényben játszót és Béla bácsi, az akkor szép délezeg ifjú úgy mondta, hogy szemeim az ég színét derűjét és boldogságát hordozzák s hogy a virág fakadásához hasonlít mosolyom, melyek nyomában szerelem gödrikék támadtak.

Arczomon a pir állandó volt s szivemben naphosszat dal fakadt.

Az ima.

Ne gyújts még lámpát leányom — szólt nagymama az öblös karosszékből — úgy szeretem az alkonyt, — mindig is szerettem.

Hej, de vége is lett mindennek azon a napon, midőn az én büszke nagyúri apám kijelentette, hogy nem lehetek azé kit szeretek, mert az csak egy szegény jelentéktelen nevű ifjú. Mintha az olyan szerelem, minő a mienk volt nem pótolhatná a gazdagságot s mintha lenne a világon szebb, rangosabb cziin a „boldog asszonyánál ...

Ismered a lammermoori menyasszony történetét ? Engem is ármánnyal, erőszakkal adtak férjhez egy gazdag idős emberhez. De ér. nem halkam meg csak a boldogságomat temettem el örökre. Egy év múlva angyalt küldött vigasztalásul az ég a te jó apád volt — s ez némileg kibékített a sorsommal. De szerelmemet nem tudtam feledni.

Ne ítélj el ezért leányom, a természet törvénye akarta Így, azon törvény, mely épugy kormányozza a sziveket, miként a csillagok járását.

Mindig szerettem az alkonyt. — Bántott a derű, a napfény, mely a boldogság szimbóluma.

Egy ily alkonyaikor szobámban ábrándoztam;!,., Szivem minden dobbanása, lelkem minden vágya, gondolata ő hozzá szállt, mert búcsúztam tőle. Igen," bucs’uztam az ábrándjaimtól, melyekkel megszegőin kötelességeimet búcsúztam a múlttól, hogy növekedő fiacskám mellett a jelen s a jövőnek éljek.

A szobában sötét volt, egyedül valék fájdalmammal, a midőn a szőnyeg ajtó kinyílt s egy magas férfi alak közeledék felém.

Arczát nem láthatám, de szivem heves dobogása elárulta, hogy ő az, ő az kit a lelkem épp ölelt s kinek kitárt karjaitól most mégis menekülni akartam.

Nem volt erőm futni vagy kiáltani s a következő pillanatban már a keblén aléltam el.

— Eljöttem — suttogá szakadozottan, mig le- hellete égette arcomat, — hogy elvigyelek, mert nélküled pokol az élei s mert te is szeretsz még; oh,