Szatmár-Németi, 1903 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-03 / 44.szám
VII. év. Szatmár, 1903, november 3. 44. szám A „SZATMARVARMEGYEI KÖZSÉGI ES 9 ES SZÉPIRODALMI HETILAP. ‘ ÉS A „SZAT^R-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE leniig minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész; évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre i kor. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). HIRDETÉSEK: készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltetnek. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadőhivataihan fizetendők Telefon-szám 80. A társadalom feladata. Társadalmi viszonyaink fejlődésénél alakuló egyesületek, körök rendszerint a kis emberek zsebére nehezednek minden városban, sőt már falvakban is. Mi pedig azt hisszük, hogy ez igy rendén van. A mai anyagias korban misem természetesebb, mint az emberek nagyságát a vagyon nagysága szerint mérelegelni. Kis emberek: az állami tisztviselők, kisgazdák stb.; nagy emberek: a gazdag grófok, bárók, bankárok és nagybirtokosok stb. Egjwejy^yárosban azonban nincsen annyi grótyhmkéj; /j>0&y. együtt alakítsák meg a tár- sad&mt^iéíéi^^Aszükséges egyesületet, kört (kásái}ó|), ;(Bjeo^mtennyire ez a különválás nem ki\ferart®^é^ptijiJigy az ilyen egyesületek tagsági '^^[^^^jiVánatosak az amúgy is gyenge fizete^írf^jtVlSelökre s alaposan megadóztatott kisgazdákra nézve, kiknek jövedelmük a szerény megélhetésre is éppen csak telik. A humánus és szórakoztató egyesületek tagsági dijai nálunk (t. i. inkább nálunk) nem humánus és nem szórakoztatók, valamik, mert nem a fölöslegünket áldozzuk reájuk, ilyennel nem rendelkezünk, hanem szükségletünket csonkítjuk meg általuk, ez pedig egy cseppet sem szórakoztató, sőt bosszantó. Mivel ez tiszta igazság: nem tanácsos a mai korban a tisztviselők, kereskedők, kisgazdák czérna-vékony jövedelmét újabb egyesület szervezésének még emlegetésevei sem veszélyeztetni, azon könnyen megérthető magyarázatnál fogva, nehogy önmagunk bőrének épségét veszélyeztessük a nagy nyilvánosság előtt, Végtére kívánatos ama körülménynyel ma már tisztában lennünk, mig abból „brutális világossággal“ ki nem ábrándít valaki bennünket, hogy az egyesületek sok szervezése s a tagsági dijak kegyetlen kivetése és még kegyetlenebb behajtása legszerényebbül kifejezve : nem divatos ... És a jótékonycz^lu kéregetés ? . . . A szép nemhez tartozó „kére- getők“ helyesebben „volt kéregetők“ akik rossz nyelvek szerint leghívebb követői a legimfámi- sabb divatnak is, a kéregetést nem találják humánusnak, kevésbbé divatosnak és legke- vésbbé szórakoztatónak, inkább brutális világossággal imfámisnak. A gyakorlati életből merített tapasztalatok intenek a társadalom további megterhelésétől való tartózkodásra.’ Pedig a magyar társadalomra igen nagy föladat-? vár. Magyarországnak minden népiskolája még ma sem magyár; sőt a törvény világos rendelkezése daczára: felette nagy számmal vannak olyan felekezeti színezettel idegen nemzeti érdeket szolgáló népiskolák, melyekben a magyar nyelvet nem tanítják, a magyar érzést pedig nemcsak, hogy nem ápolják, de — sajnos — ellene törnek. Ezzel a szomorúan igaz állapottal szemben szervezett és csigalassúsággal szervezendő állami népiskolák ugyancsak nagy feladatra vállalkoznak. Azonban a sikerhez megfelelő mennyiségű és minőségű eszköz is kell. Az állami iskolák számát a szükség aránya szerint kell emelni halogatás nélkül, semminemű áldozattól vissza nem riadva; de csak úgy, ha a bennök alkalmazott tanítók nemcsak államiak, hanem legelső sorban és elengedhetlenül magyarok lesznek ; mert gyermeket magyarnak csak magyar ember nevelhet. Az oláh, vagy némel tanító még a magyar gyermeket is oláhnak, vagy németnek neveli; erre pedig a magyar állam iskolát ne szervezzen. A magyar társadalomnak szent kötelessége teljes súlyával oda hatni, hogy a magyar neveléssel magyar nyelv tanításával eredményesen nem foglalkozó népiskolák helyett — hazánk jövőjének biztosítása czéljából — állami iskolák szerveztessenek magyar érzésű tanítók alkalmazásával, e haza minden olyan községében, ahol a vérrel szerzett föld idegen terhet hordoz és táplál a magyar kultúra kellő felkarolásának hiánya miatt. Egyesüljön a szent czél érdekében a nagy magyar társadalom szilárd kitartással, hogy utódainkra a maihoz hasonló feladat ne háruljon; emelkedjék hazafiui érzésünk oly magasra, mint amilyen mélységes szivünkben a fájdalom e haza zaklatott sorsa miatt; ha ez meg lesz, ha a magyar társadalom nagy köteleségének tudatára ébred és eme nagy egyesületébe a magyar mágnások, bankárok, nagybirtokosok alapitó tagsági díjjal lépnek be tagoknak s a magyar haza többi magyar lakosai pedig szent lelkesedésükkel támogatják a magyar kultuszminisztérium hazát mentő, boldogító törekvéseit, akkor olyan egyesület alakul e hazában e hazáért, aminőt ember fia még nem látott és amely ellenállhatatlan erővel teremti meg az egységes nemzeti magyar hazát. Ezerféle egyesületünk van, csak az hiányzik, amire e megpróbáltatásokkal kinzott hazának a legnagyobb szüksége van: édes fiainak összetartó, nagy elhatározással alakítandó olyan egyesülete, melyben az édes anyának: a hazának anyagi javakkal megáldott gazdag fiai tagsági díjjal pénzT A R C Z Á. Halottak napján. (Gilsu Hermann.) Legyen ma jóillatu rezedával És őszi rózsával tele az asztal S beszéljünk együtt újra szerelemről, Mint egykoron tavaszszal! Ó, hadd szorítsam meg kezed titokban, Ha meglátják is, mit törődöm azzal, Csak egyszer vesd reám szemed szelíden, Mint egykoron, tavaszszal. Ma minden hant ragyog s virággal ékes, Ez egy nap, lásd, a holtaknál marasztal; Jöjj hát szivemre s légy az enyém újra, Mint egykoron, tavaszszal! Németből: Szabados Ede. Szomor i képek. i. Félistenek a sárban. Nem tndom, más is úgy érez-e, mint én ? De nekem úgy fáj, de oly nagyon fáj, ha szabadságharczunk eszményi hősei közül egy-egy elzüllött alakot látok. Fájdalom I van köztük nem egy ilyen is. Mi tette őket elzüllötté ? A lélek ölte-e meg nálok a testet, vagy a test a lelket ? Ki tudja? Oh, ha én igen gazdag ember volnék ! — akkor nem volna rongyos honvéd e hazában. Úgy szánom őket. Egyszer kérdeztem egy öreg elzüllött honvédet, ki a szabadságharczban főhadnagy volt, hogy: miért iszik oly sokat ? Ö azt felelte: „Mert sokat kell felednem.“ —- És ivott sokat, sokat. Egyszer aztán holt részegen összeesett. Sáros lett az arcza. Az én szemem pedig könnyes. És én mégis úgy tiszteltem, úgy szerettem ezt a sáros, ezt a rongyos alakot. Rongyos ruhája alatt egy kócz madzagra akasztva, lógott keblén az ezüst vitézségi érem. — Ezt nem itta be soha. Úgy szerettem volna sáros arczát, szurtos kezét megcsókolni. Nem bánom, nevessen ki naivságomért, akinek szive van hozzá. * A mi házunknak is, (mint legtöbb falusi úri laknak) volt két öreg kolduló honvédje. Az egyik közlegény volt, a másik őrnagy. A közlegény bánki illetőségű. Résztvett a móri csatában is a többek között. A Hunkár család viseltetett rá gondot, de azért évenkint kétszer-háromszor eljött hozzánk is, Páltelekreí Én mint kis gyermek, kértem, hogy meséljen. Ő mesélt is, sokat s én hallgattam isteni félelemmel. Egyszer aztán elmaradt tőlünk végkép a mi öreg közvitézünk. Nem tudtam, hova lett. Most vagy két éve hallottam, hogy ittas állapotban valami korcsmái verekedésbe keveredett, hol agyonszurták. Mégis csak harczban múlt ki szegény. Habár dicstelen harczban. Az őrnagyra már világosan emlékszem. — Mintha csak most is látnám. Előttem áll tisztes, ezüst-fehér szakállával, hosszú ősz bajuszával, eipusztithatlan szervezetet gyanittató, ro- bustus termetével. Kapott aranyzsinóros, őrnagyi attil- lát s hozzá télen-nyáton íehér vászon-nadrágot viselt, így „equipirozva“ (Az „epuipirung“ 1848 előtt 800 uspue 1000 forintba került a lovasságnál, mely összeget a szülőnek vagy gyámnak biztosítani kellett, mielőtt az illetőt hadnagygyá nevezték ki.) szokott hozzánk is ellátogatni majd minden évben. Én iskoláimat végzendő elkerültem a szülői háztól s igy vagy 10—12 évig nem találkoztam őrnagyunkkal, mígnem egyszer 10 évvel ezelőtt a lovászpatorai vendéglőben láttam meg ismét őt. Ekkor már teljesen el volt zülve. Ruhája egyik helyen rongyos, a másik helyen iromba öltésekkel „folt hátán folttal foltozva.“ Szemeiből „kirit“ az első stádiumban levő delu- rium tremens. Bambán nézett rám. Nem ismert meg. Megmondtam neki, hogy ki vagyok. Nemsokára aztán mégis csak kezdett emlékezni rám. Tán nem is rám emlékezett, csak a házunkru hol ezelőtt többször töltött pár nyugalmas napot. Behívtam az öreget magammal az ebédlőbe. Hozattam egy üveg jó rizlinget. Kínáltam, hogy igyék. O keserűen mosolyogva kért, hogy hozatnék az ő számára valamelyes jó erős gugyit. Nem tettem meg. FERENCZ JÓZSEF KESERUVIZ & ® szetes nashajtoszer.
