Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1902-10-07 / 41. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMARVARMEGYEI KÖZSÉG) ES KÖRJEGYZŐI EGYESÜLET“ ES A „SZATMAR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 4 kor. Félévre 2 kor. Negyedévre i kor. Egyes szám ára 20 fillér. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: HIRDETÉSEK: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, készpénzfizetés és jutányos árak mellett közöltéinek. Antal Kristóf úr házáb“~. , Veinberger-nyomda). Kéziratok nem adatnak vissza. Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. — ....— ■ - Telefon-szám 80. A szatmárnémeti ev. ref. főgimnázium tegnap d. e. tartott gyászünnepélyén elmondta Mátray Lajos ev. ref. fögimnáziumi tanár, lapunk felelős szerkesztője. Tiszteli Közönség ! Alig múlt néhány napja, hogy városunk, de az egész ország zászló-diszbe öltözött és e helyről is egy öröm-ünnepély lelkes szózata hangzott el, hiszen az egész ország, mint egy szív, egy lélek szentelt öröm-ünnepet Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulóján. Tiszta, 'nemes honfiúi érzésből fakadt ismertetésekben, szónoklatokban tündöklőit a halhatatlan alak és a mi lelkünk is a honfiúi büszkeségtől lángolt, szemeinkben szent tűz égett, hogy a világtörténelem e nagy embere, Kossuth Lajos, miénk, a magyar nemzeté az ezer éves magyar hazáé ! Még zsong szivetekben az öröm-ünnep érzete, még lángol szemeitekben a szent lelkesedés tüze, midőn e helyre lépve, gyászba kell vonnom a még kün felejtett lobogókat, a szivekben zsongó szent érzelmeket pedig a fájdalom sötét leplébe kell burkolnom. A ragyogó bölcsőtől a sötét koporsóhoz kell járulnunk... tisztelt közönség! Hiszen: ma ötvenhárom éve, hogy a tizenhárom magyar honvéd tábornok vértanúi halála szenteltté tette az aradi Golgothát! Mindenütt e hazában megszólal ma a hálaérzettel telt kegyelet, a hősök, a mártírok iránt, a kik 1849 okt. 6-án halálukkal pecsételték meg azt az emberfeletti nagy küzdelmet, melynek későbbi nyomdokain mai kedvező társadalmi és politikai viszonyaink keletkeztek. Intézetünk tanárkara és ifjúsága is, hódolva az általános nemzeti kegyeletnek, évről-évre egy begy ül e helyen, hogy tiszta honfiúi érzelmének szivnemesitő és a múltak magasztos emlékeit hűen megőrző, égbeható lángjával áldozzon a nagy nemzeti tragédiának, melynek legszomo- rubb sorai 1849. okt. 6-án, Aradon mentek vérfagyasztó teljesedésbe. Ötvenhárom év gyászleple takargatja már azt az erőszakos, véres múltat!... Ötvenharmadszor szaggatja fel ma a kegyeletteljes emlékezet a sebeket, melyek fájni fognak a nemzetnek, amig lesz egy honfiúi szív, mely igazán, magyarán dobbanni tud! Nem a bosszú, sem valamely más egyéb ádáz indulat zudul az aradi gyász-nap emlékén szivünkbe: a kegyelet szent érzete nem engedi azt, hogy ne fájlon, ne zokogjon kitörő lélekkel e napon minden honfiúi kebel! Ez magyarázza meg azt, hogy évről-évre nagyobb a kegyelet, nagyobb az a szent fájdalom, mely e gyászünnepen a magyar nemzet szivét megihleti. És a nemzeti gyász bensősége évről-évre komolyabb, zavartalanabb, mert: a mai nemzedék már a megdicsőült vértanuk alakjait a históriai távolság magaslatán láthatja. Azért: engedjünk szabad folyást fájó lelkünk igaz érzelmeinek, mert igy ünnepelünk szívből e napon; igy mutatjuk meg, hogy őseink drága vérével szerzett és a mártírok kiontott vérén megváltott honnak igaz fiai vagyunk ! Emlékezet! Te a múlt idők szelíd Nemtője! tárd föl előttünk a letűnt eseményeket, melyeknek emlékében különben ma elmerülni s azoknak kegyelettel áldozni: honfiúi jó érzelmünk mellett történelmi érzékünk is ösztönöz. * * * Magyarország egén, hosszú nagy küzdelmek után, 1848. márcz. 15-én derült föl újra az alkotmányosság fényes csillaga, 1849-ben a szomorú emlékű Világosnál lett sötétté hazánk szabadságának ege s az alig élvezett édes szabadság Aradnál hullott alá és temetkezett halálhörgésbe. .. vérbe, az önkényuralom gyászos sirgödrébe. Akkor is épen ősz volt... Komor, borús, hideg októberi nap... A fákról szomorúan hullottak a sárga levelek, hogy betakarják a mezőt, az erdőt, melyet annyi honfiúi vér áztatott... A szél kísértetiesen rázta a fák száraz lombjait... az embereket kínos sejtelem gyötörte, hogy : eljött a bosszú-állás angyala... Hogy itt van a nagy temetkezési nap, melyen : «A sirt, hol nemzet sülyed el, népek veszik körül, s az ember millióinak szemében gyász köny ül...« Mintha azt' mondta volna a haldokló természet is : . . . Szegény ország! a te hőseid számára nincs többé virágfakadás... csak tél... csak megsemmisülés. .. De hát: a remény!... Hová nem tud eljutni az édes reménynek egy-egy kis sugára ! ?... Reméltünk mi is... hiszen e nemzet Ausztriával szemben — nem támadó csatát vivott, hanem szabadságát ezeréves alkotmányát védte! Védte az ellen, a kinek — még ha más támadott volna is meg bennünket — kötelessége lett volna, hogy megvédje, oltalmazza a magyart, a ki úrrá, hatalommá tette a történelem bizonysága szerint két Ízben is az osztrákot, de : mert el akart nyelni, meg akart nemzetileg semmisíteni : ezt nem engedhette a magyar nemzet és védő fegyvert fogott, melyet bár annyi diadal övezett, mégis kicsavart kezéből az egyenetlenség... a túl erő... a nemzet feje fölött megnehezedett balsors!... Mégis reméltünk... hiszen : a világosi fegy- verletélel és a komáromi kapituláczió után nem voltak többé hős hadaink . .. Szabadságunk roncs... alkotmányunk összetépve ... a csend is oly siri a hazában... nem volt többé mitől tartania az osztráknak... Hittük tehát: hogy majd kölcsönösen en- gesztelődünk ... el kezdünk felejteni. .. Hiszen: azokkal a keserűségekkel, a melyeket bármikor is szerzett a magyar az őt megérteni semmiben nem tudó vagy akaró osztráknak, összesen sem lehetne csak e hon egy vizét sem keserűvé tenni, de azok a keservek, a melyeket századokon át szenvedett a magyar nemzet a kénytelen szomszédtól: bizony keserűvé tudnák tenni e hon minden csepp vizét! Még sem úgy történt!... Szabadságharczunk levcretése után újra lágyult az osztrák düh, az indokolatlan bosszú- állás őrült szenvedéllyel kezdett égni, minek közepett nyíltan hangoztatta a Kamarilla, hogy : »csak semmi kímélet!« »most kell megtörni teljesen a rebellis magyart!« »most kell ártalmatlanná, lehetetlenné tenni — minden időre! » De hála a Magyarok gondviselő édes Istenének, nagyon rövidlátók voltak a hóhér mesterséget intéző szemek és kurták a mészárlást vezető karok! Nekik vér kellett! . . . „Csak semmi kímélet!“ „Rettenjen el a nemzet!“ „Csak minél több vért!“ — jelszavak között elfelejtették, hogy a Magyarok védő Istene úgy rendelte, hogy minél mélyebbre esik ez a sokat szenvedett nép, annál dicsőbben és annál magasabbra támadjon föl halottaiból! Ott volt Mohács, hol a török-világ hóditó- erő nem tudott olyan sirt ásni a magyarnak, melyből ez fel ne tudott volna támadni! Ott volt Muhi, hol a rémitő tatárjárás nem tudta eltemetni a magyar nemzetet, feltámadott az és örökké fényes belükkel véste be nevét a népek történetének soha el nem pusztuló könyvébe, melyben már a második ezredévet Írjuk! A telhetetlen bosszuállásnak mégis vér kellett . . . minél több vér! . . . ... Es az önmagáról egy perezre mogfeled- kezett természet egy átkos pillanatban emberi formára születni engedett egy tigrist, egy fenevadat: Báró Haynaut, a bresciai hiénát, mint közönségesen nevezni szokás, akit véres tettének keresztülhajtására épen „arravalónak tartott“ a bécsi Kamarilla. És folyt a vérmunka! . . . gyászos temető képét öltötte föl Magyarország ... de a bécsi Kamarilla megint nem számolt el egygyel, azzal t. i., hogy: majd ha elfárad, eliszonyodik a hóhér kezét igazgató agy . . . mert hiszen mindennek van, lesz egyszer vége: a csatában, vagy a hóhér kezében elhunyt hősök megszentelt véréből piros virágok fognak fakadni, melyeket szivünk felett viselni — nem fogunk megszűnni soha! Vészes időben: betakarjuk a szabadság piros rózsáit ... és hamu alatt parázs ... de ennek elmúltán, ragyogó szinben, mindenek nyelvén fogják hirdetni, hogy az Isten szabadnak teremté az embert és hogy a zsarnoknak, habár ideig-óráig úrrá tud is lenni felette, végre mégis: pusztulnia kell ! * * * A nagy Napóleonról mondják, hogy midőn hóditó hadjáratában leverte a hires és erős Manluát, igy szólt: „Legyőztem! . . . fölényemet megmutattam! Rajta leszek, hogy a háború nehézségeit kipihenjék és a háború okozta sebek behegedjenek! Pedig Napoleon Mantuával szemben egy idegen hóditó — rá nézve Mantua idegen terület, de ő maga nemes ellenség volt. Szabadságharczunk . . . jogos önvédelmi harczunk leveretése után rajtunk, a százados szomszéd — a kit magyar vér annyit védelmezett — oly őrült hóhéri munkát végeztetett, hogy már az egész művelt világ kezdte feszegetni, hogy: az Osztrák már nem büntet, már nem a bosszúálló munkáját végzi, nép-öldöklés . . . nemzet-irtás az, amit végeztet! Annyi száz mártyromság közepett: Gróf Batthyány Lajosnak, az első független, felelős magyar Minisztérium elnökének 1849. okt. 6-án Pesten történt kivégeztetése után fölsikoltott a sza bad sajtó az egész világon! Kolb Mór hat. eng. ház* és birtok eladási, törlesztéses jelzálogkölcsön közvetítési irodája Szatmár, Kcpssutfct Lajos-utcza 2-ik szám. Aki hájat, birtokot és erdőt venni vagy eladni kényelmesen (mérsékelt közvetítési dij mellett) óhajt, ugyszinte birtok egy házra olcsó törlesztéses jelzálogkölcsönt akar, vagy bárminő- helybeli vagy vidéki részvényre van szüksége, vagy azokat eladni akarja, e czéggel lépjen érintkezésbe és meg fog róla győződni, hogy kiterjedt előnyös ismeretsége folytán hivatásának megfelel. Birtokokat bérletre vagy eladásra sürgősen keres. Vidékre azonnal válaszol. Október hatodikán.
