Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-25 / 52. szám
Karácsony. Konduljatok halkai Ünnepi harangok ! Hirdessetek békét Lágyan búgó hangok. Világíts! világíts Te ragyogó fáklya, Betlehemi csillag Messzeható lángja, Le a szív zugába. A mi csak köny-bú van, Ezen a világon Alacsony kunyhóban, Magas palotákon, Fényes szárnyú részvét Gyüjísed egy halomba; Te pedig töröld el Szivek gyógyítója, Örök irgalomja. Tanítsd meg a szivet Álmodni, fíledni Bánatát, keservét Segíts eltemetni. Örök szeretet tele Melege járd átal Hintsd be minden zugát, Melengető lánggal, Ragyogó világgal. Az árva panaszát Hű részvét töröld el ! Simulj oldalához Testvéri meleggel. Bánatos a réz a: hogy Ne ázzon könyében Töröld meg az örök Szeretet nevében Csöndesen, szelide 1 Kondulatok lágyan Ünnepi harangok 1 Járjatok be halkal Minden kicsi zugot. A ki ma közénk jött Sziveket gyógyitni Annak a nevével Tanítsatok bízni: Remélni . . . remélni. Vértessy Ida. * Mese a boldog munkásról. Irta: Viszi József. Mondjunk mesét a szomorú munkásról, szomorú mesét, de amelynek váratlanul vígra tóidul a vége . . . Hát volt egyszer, hol nem volt, egy sápadt orczáju ember, akinek virradtól egész napestig ugyancsak nehezen kellett dolgoznia ott a műhelyben, hogy megkeresse magának, meg aztán a feleségének és a gyermekeinek a betevő falatot. Mikor nekiindult a házas életnek, olyan dologbiró volt, hogy hetedhét országban hiába kerested volna párját. Szapora keze alatt szinte dűlt a munka s hogy nemcsak a kenyeres gazdájánák tellett kedve a szorgalmában, hanem neki magának is, azt vigan hirdette a sok nóta, amit munkaközben hol dúdolt, hol íütyörészett. Ej, nem maradt ám mindörökké ilyen a mi emberünknek az állapota. Hogy megnépesült a tűzhelyének tája, mintha őt magát kicserélték volna. A szorgalma akkor sem csappant meg, de elmúlott a jó kedve, az arcza pedig sápadtabb lett és szomorúbb. Gondokba átvirrasztott éjszakák fellege borongott egyre a homloka körül. Éjjelente, mikor fáradt testét, lelkét álomra készült hajtani, keresztülvillant zsibbadó agyán egy félelmetes gondolat: „Mi lesz az enyéimből, ha meghalok?“ S ettől a gondolattól úgy megborzadf, hogy nem tudta többé lehunyni szemét. Mindig egy és ugyanaz a látomány kisértette: hóför- geteges éjszakán hajléktalanul látta bolyon- gani árváit és özvegyét. Egyszer aztán elaludt mégis, elcsigázott lelkén erőt vett a halálos fáradtság. És jött egy jótékony tündér és megillette bűbájos ujjával a szendergőnek szemehéját, S a sápadt arcz pirulni kezdett és a bánat nyomait tovakergette róla egy boldog mosolygás. Álmodott. A nyirkos falu, dohos levegőjű kis szoba eltűnt; eltűnt a keskeny udvar is, amelyre a szobának ablaka nyílt; eltűnt a homályos cs szűk sikátor is, amelyben az ő lakóháza állott; eltűnt maga a nagy város is, amelynek minden fénye és egészsége a gazdagoké, minden homálya és kórsága pedig a szegényeké. Más szemhatár virult most körülötte, a szabad természetben találta magát, valami lankás helyen, ahol retek zöldéinek, lombos fák integetnek és balzsamokat! ring az Isten szabad levegője. Szép kis kert közepén barátságos házikó áll; kicsiny, de csinos épület s körülötte kert virágágyakkal, árnyas bokrokkal, rengő veteménynyel. Micsoda boldog ember lehet az, aki a magáénak mondhatjá e hajlékot! Hát amint jobban odanéz, a maga gyerekeit látja a kertben. Nem olyan véznák többé, mint itt a nagyvárosban, nagyvárosnak szűk sikátorában, szűk sikátorra nyitó keskeny udvarban, keskeny udvarra néző dohos falu és nyirkos levegőjű szobában. Pufók' arczocskáik piros-pozsgásak; nézésük nem bágyadt, hanem vidám és eleven; s a fürge gyikkal versenyt csicseregnek az isten-adták. Hát még a kapufélfánál miféle fehércseléd áll, gyönyörűséggel nézegetve a kicsinyeket. Nini, az anyjuk. Hát ide miképen vetődött az asszony? Alighogy bámulni kezd, szólítja a hitvese s hívja be a terített asztalhoz. Nógatja, nógatja, hogy jöjjön már no, elhül az ebéd, ha igy elbámészkodik. Belép csodálkozva, lát szép két nagy szobát, amikbe széles sugárkévékben öm’ik a déli verőfény. Néz az ember, néz; aztán szinte ijedten dadogja: „hol vagyunk?“ Hol volnánk? Hát itthon. Idegenül hangzik a szó, itthon . . . itthon .. . Hát van a szegény munkásnak itthona? Erre az asszony rámereszti a szemét és mondogatja váltig: „A mi házunk ez, persze, a mienk, a mienk.“ S magyarázza az urának, amit ez nyilván elfelejtett, hogy úgy vették a házat és a kertet pénz nélkül, lettzetgetik a házbérrel ; aztán esztendők múlva egészen az övék lesz, házbért se kell majd fizetniük. De az ember csak nem tud felvidulni. Szorongatja a lelkét valami. El is sóhajtja a végin, mitől fáj a feje: hogy most még nagyobb lesz a baj, ha meg kell halnia. Ennyi jólétből siilyed majd vissza az ő családja a nyomorúságba. De az asszon elcsókolja homlokáról ezt a gondot is és mondogatja, hogy száz évig éljen az ura, de ha eltalálná szólítani az Isten, akkor minden további fizetés nélkül örök tulajdonul marad a ház, meg a kert az övéire. Hej, most már igazán boldog a mi emberünk: megszabadult attól a gondtól, amely mostanáig gyötörte. Idáig mese a mese. De pár nap múlva itt a főváros tőszomszédságában boldogító valósággá válik ötszáz szegény munkásember számára. Kőbánya mögött, Rákos- Kereszturnál egész kis munkásváros emelkedik. Szakasztott olyan módon, ahogy a mi emberünk megálmodta. Egy darab ábrándkép ez, amelyet megvalósított egy hajthatatlan akaraterő. Munkás-otthon a neve az uj községnek. Félezer csinos házikó, amelybe most hurczolkodik a lakosság. Egy-egy házban egy-egy család él; kiki korlátlan ur a maga portáján. Háromféle házakból épült a városka: két-, három és négyszobásakból. A legtöbbje persze kétszobás : a szabály és az egység ez a Munkás-otthonban. Két szobáért s a hozzávaló helyiségekért legalább is 160 fit a házbér itt a fővárosban. Ugyanenynyivel huszonhat éven át letörleszii az uj háziúr a vételárat ; tehát körülbelül 40 krajczárral naponta nemcsak házbért fizet itt a szegény ember, hanem házat is szerez. De ez még nem minden. Ebben a 1(50 forintban háromféle biztosítás is foglaltatik: tűzkár ellen, baleset ellen és halál ellen. Ha leég a ház, fölépítik újra ingyen. Ha baleset éri gazdáját, biztosítva a munkaképtelenség idejére is a kenyere. Ha pedig meghal, azonnal tehermentesen száll a családjára a tulajdon. Az egész dologban ez az utóbbi vonás a legszebb és a légin ghatóbb. Mikor a legnagyobb szerencsétlenség éri a munkáscsaládot, ugyanakkor tenni részesévé az ilyen helyzetben legnagyobb szerencsének, a kenyérkeresőjét sirató özvegynek és árváknak hajlékot és vagyont adni, milyen gyönyörű gondolat! A szoczialis kérdés legkínosabb parczellájának kitűnő megoldása ez. A legmerészebb szocziológusok ábrándképe valósul meg benne. A prole- társág vagyont szerezhet munkabéréből, otthont teremthet magának s gondoskod- hátik családjának jövőjéről. A munkásnak nem kell többé a nagyváros olcsó lakásaiban senyvednie s övéit nem kell többé féltenie a hajléktalanságtól. Amig él és szerez, nem a háziurát hizlalja, hanem teherszaporulat nélkül lörlesztgeti a házát; ha elhal idő előtt, a vágyon, amelyet a ház képvisel, minden továbbfizetés nélkül száll örököseire. Úgy érezzük, hogy ennél nagyobb boldogság a munkája után élő embert nem érheti. Van ebben valami, ami a keserű elégületlcnség tövisét kiszedi a proletár-szívből s nemcsak minden józan okát, hanem még a valószínű ürügyét is elveszi a lappangó lázadásnak. Az a munkás, aki ilyen módon urává lesz hajlékának, meg fog békülni a társadalmi renddel, amely nem lehet oly irgalmatlan s olyan zsaroló, amilyennek a forradalom prófétái mondják, hisz jut benne hely és mód arra, hogy a bérmunkás is szerezhessen tulajdont. Huszonnégy pereznyire van a fővárostól ez a szocziális csoda. Szeretnék, ha százezer számra vonulnának oda az emberek megnézni ezt a meglepő és megható alkotást. Menjen ki a gazdag s edzze meg ezen a látványon társadalmi lelkiismerete- tét. Menjen ki a szegény s merítsen ebből a látványból hitet és vigasztalást. És menjen ki a politikus s elmélkedjék azon, amit látni fog. Talán majd megfogamzik leikéA „SZATMAR-NEMETT KARÁCSONYI MELLÉKLETE.
