Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-12-25 / 52. szám
Szatmár, 1900. S2ATMAR-NÉMETI. Üeczember 25. ben az a gondolat, hogy a jövő azé az | irányé, amelyet ez a mü jelez. Ha a gyárak munkásait ilyen módon ki lehet engesztelni a társadalmi renddel, miért ne volna ugyanilyen módon orvosolható a pa- raszt-szoczializmus? Miért ne szerezhetne bérének egy részével a földmunkás is talpalatnyi földet, amelyen lábát megvetheti, s amelyen, ha őt magát elragadja a halál, menedéket találhatna elárvult családja. * * * Ezt a Munkás-otthont szeretettel néztük végig a minap. Mennyi tett-erő kellett a mű sikeres befejezéséhez! Összehozni a szövetkezetei s azt együtt is tartani, megküzdeni a bürokrácziával, a tőke merevségével, a vállalkozás teknikai nehézségével, azzal az ezernyi ezer akadálylyal, amit a végzet malicziozus leleménye csaknem óránként gördít az ilyen óriás méretű munka útjába. Türelemre, energiára és apostoli buzgóságra s mindezeken felül önzetlen idealizmusra volt azoknak szüksége, hogy valósággá válthassák ezt az ábrándnak is szép gondolatot. Az ő érdemeiket örökíti meg a Munkás-otthon, korunk szocziális kísérleteinek a legnagyobbja és legérdekesebbje. Küzdelmük diadallal végződik; s mi örömest nyújtjuk feléjök a tisztelet és elismerés cserkoszoruját. m Féltékenység. Marczel az erdő felé sétált s mikor a kastély erkélye alatt elment, hirtelen valami nagy selyempillangóhoz hasonló tárgy esett a lábai elé. Ugyanekkor az erkélyen kihajolt egy igen formás hölgy s Így szólt hozzá: — Legyen szives, uram, hozza föl a legyezőmet. . . A másik oldalon van a bejárat, a terra- szon. . . S aztán mikor látta, hogy Marczel csak bámul, elnevette magát: — Jutalmat is kap érte. . . Marczel elpirult, fölvette a legyezőt s a bejárat felé indult. — Ez Peulette, a hires Paulette, — gondolta magában. —■ Nagyon szép. Mindenesetre jutalmat kérek a fáradságomért. Különben ki tudja, hátha nem is akaratlanul ejtette le a legyezőt? Mikor fölment az emeletre s benyitott Paulet- téhez, kissé félénken szólalt meg. Nagyon örülök, asszonyom, hogy szolgálatára lehetek . . . — Köszönöm, — válaszolt Paulette, —- nem törtei? Annál jobb. . . Üljön le.. És most mondja, micsoda jutalmat kíván? Marczel csak mosolygott; — Még nem tudom. — Tetszik cognac? — Nem, köszönöm. — Czigarette? — Köszönöm, nem dohánj'zom. — Egy csók ? — Az már igen ; de csak, ha igazi! •— íme, itt van ! — szólt Paulette s a karját nyújtotta Marczel felé. * Ez este mikor Marczel nagybátyjának a családjával együtt kint ült a terraszon, ur.oka- huga, a tizenkét éves Marie sokáig bámult rá s aztán igy szólt: — Mi történt veled, hogy ilyen boldog vagy ? — Semmi, — válaszolt Marczel nevetve. —■ Csak sétáltam az erdőben s ettől jó kedvem támadt. — Hazudsz. Frumencze apó látott, mikor megálltál a kastély előtt, beszélgettél egy nővel és fölmentéi hozzá. Hm, gondolta magában Marczel, itt azt hiszi az ember, hogy egyedül van s minden fa mögött rejtőzik valaki, a ki szemmel tartja. — Ne törődjél vele, kis húgom. Nem akarom, hogy még egyszer meglátogasd! — Hát nem látogatom meg, — válaszolt Marczel, hogy megnyugtassa a leányt. Másnap Marczel természetesen megint elment a kastélyba. Paulette nagyon kedves voll; figyelmeztette azonban, hogy Bertrand ur nemcsak nagyon gazdag ember, de rendkívül féltékeny is. Marczel azonban ezzel nem törődött mindennap meglátogatta Paulettet. Nagyon boldog volt, csak az nyugtalanította, hogy unokahuga, a kis Marie, minden este nagyon komoran nézett rá. Egy reggel végre meg is szólalt: — Pedig megígérted, ugy-e! . . . — Mit? — kérdezte Marczel, a ki már nem is tudta, miről van sz:>. — Hogy nem látogatsz el többé a kastélyba . . — Hiszen nem megyek oda sohase. — De igen! Tegnap is ott voltál, láttalak. S ma is el fogsz menni! _— Dehogy! — Ne menj el! — Ugyan mitől féltesz? — Ne menj el, Marczel! A kis Marie nagyon sápadt volt, — akárcsak valami drámai hősnő. Marczel vállat vont s mikor aznap meglátogatta Paulettet, elmondta neki ezt a jelenetet. Paulette nem nevetett: — Az ilyen kis leányokban nem kell bizni; néha olyan szenvedélyesek, mint egy asszony. S ez a kicsike féltékeny rám. S nem gondoltak többé rá. Pedig Pauletté- nek igaza volt, mert ugyanebben az órában a vasúti állomáson Bertrand urat megszólította egy gyermek-leány. — Ne menjen Párisba! Menjen viszsza a kastélyba, uram. Azt hallottam, hogy valami baj van a kastélyban, valaki beteg . . . S a kis Marie azonnal elfutott. Bertrand zavarban volt, nem tudta, mit csináljon. Majd visszafordult a kastély felé . . . Három hét múlva Marczel, akit állítólag vadászat közben baleset ért, már lábbadozóban volt. Nagybátyjának a nyaralójában feküdt s a kis Marie is ápolgatta. Mikor már semmi veszedelem sem fenyegette Marczelt, Marie az ágya fölé hajolt s szégyenkezve, könyezve igy szólt: — Mondd, Marczel, megbocsátasz ? — Miért, kis Marie ? — Nem akartam sohasem megmondani, mert attól féltem, hogy megvetsz . . . Hiszen olyan gonosz voltam ! . . . Én nem vagyok az oka annak, hogy téged meg akartak ölni. De én nem tudtam, hogy ebből ilyen nagy baj lesz ... S ha meghaltál volna, én is meghaltam volna utánad .. . — Nem értem. — Én figyelmeztettem Bertrand urat, hogy ott vagy a kastélyban . . . — Lám, lám, — szólt Marczel meglepetve s aztán a kis húgára nézett, aki most pironkodva és könyezve olyan csinosnak és olyan nagynak látszott... — Hát nem bocsátasz meg ? Nem ölelsz meg ? — kérdezte Marie szégyenkezve. Marczel megölelte. * És most — ennek már hat esztendeje, — Marie Marczel felesége. Mert vannak olyan kis leányok, akikben a féltékenység előbb ébred föl, mint a szerelem, valamint a rózsafán is előbb nő a tövis, mint a rózsa. H. F. 0 Karácsony est. A gyerek, már t. i. a szedőgyerek — a magaméval könnyen elbánok — a karczolatokat kéri tőlem!... Karczolatok!.. . karácsony I .. . Ugyan szabad-e ilyenkor valakit bántani ?.. Nem bántottam máskor sem. Hogy menynyire szeretem a békességet, bizonyság reá a feleségem, még inkább az anyósom Hogy mily őszinte a béke, bizonyság reá, hogy most 7 éves háború után, a 25 éves évforduló reményében megkötöttük a békét a feleséggel; az anyósommal pedig állandó fegyver szünetre léptünk. Készülünk a karácsony estre. A minél poeti- kusabb, szebb, kedvesebb ünnepe nincsen a világnak. Ha nem volna, kellene csinálni .... És a kereszténység is úgy csinálta. Volt a pogánykor- nak egy kedves népünnepe igy télen, az esztendő végén ; ezt átvette a kér. egyház, sok kellemes uj vonással diszitette fel és igy lett a karácsony, a legkedvesebb ünnepe a világnak. * * * Egyszerű, — mondható kietlennek is —- egyszerű kis szoba. Csak a legszükségesebb bútorok benne. Lakója az öreg T. bácsi, maga is azon példálózván, hogy az emberből is szükségtelen a felesleges, mint a bútorból. Egyedül lakja a szobát, a házat is. Az öreg Zsuzska szolgáló legalább, különben is a konyhára terjedvén az ő birodalma, — nem sokat számit. Nagy topogással állítok be az öreghez, vervén magamról a havat és zúzmarát. — Jó estét bátya ! — Hozott Isten öcsém I — \ olt a szives válasz! Hol jársz erre, a hol még a madár se jár ?. . . — Bizony' bátyám, szököm, szököm a szedő gyerek elől, a ki a karácsonyi számba „Apróságokat“ kér. Sőt nemcsak kér, de követel is. Itt nincs semmiféle más theoria, mert ha lenni kell „Apróságának, hát lenni kell a pontos időre. — Öcsém ! — jó volnál te franczia anyának, ott úgyis nagy a panasz a gólya pontatlansága ellen. De hát honnat veszel te »Apróság« ot a jelen esetben ? Hiszen hamar idejöttél, irói hangulatodban én nálam még pókhálót is elébb találsz és többet, mint » Apróság«-ot. — Igaza van bátyám 1 De ni, ni... Itt nincs »Apróság« és mégis lesz »Apróság.« — Hogyan ? — Üljön le bátyám, engedje meg, hogy leüljek én is s reá gyújtva, beszélgessek. * # * .... Fiatal asszonyka sürög-forog a szobában. Lázasan tesz, vesz, kedves, gyermekes sürgés-forgással. Látszik rajta, hogy most van az első karácsonya, mióta asszony. Várja a férfit, a férjét, azt a csúnya modorú embert, a kinek egyebe sincs, mint az a furcsa kis bajusza az orra alatt. És erre olyan büszke ám I No de van is mire ! Majd kap, ha haza jön. Ilyen soká késni ? I Hiszen karácsony este van! .... Gyertek elő Pista, Sári, vegyétek elő ezt a rossz embert I Hjah! Menyecskés dévaj álom az egész I Egy esztendővel előre ugrott a számítás! Most meg . . . nincsen . . . »Aprósági« * * * Vidám arczu öreg bácsi ül a szobában, a nagy karosszékben Fejében hálósapka. Lábain — függetlenségének jelképe — papucs. HiábaI Kormánypárti az öreg! Kedves fehér hajú, piros arczu öreg néni közelit a székben pipálgató bácsihoz. Összenéznek s titkolózó mosolyt intenek, hogy rendben van minden. Alkonyodik. Leszáll az est, a szoba csöndjét vidám zaj veri fel, Nagyapó széke a középről a szegletbe szorult. No de nem baj. Van-e ennél kedvesebb alkalmatlanság, mikor a csemetéket látja az ember maga körül s a kis unokák rendetlen csoportját. Van öröm, táncz, mit hozott a Jézuska ? Nézik, mutogatják, dicsérgetik. Nagyapót ezer meg ezer kérdéssel zaklatják. Hogy van, hogy lehet ez is, az is, ki tudna mindre felelni ? . . . Örüljetek gyerekek. Örül Nagyapó is, talán ő a legjobban. Milyen jó, hogy van »Apróság!« * .. * * Öcsém, hagyd abba, ne mesélj tovább, mert még megrikatsz. A tanulságot engedd, hadd mondjam el én. Nem jó az embernek egyedül. így télen, meg az élet telén érezzük, hogy milyen kietlen a magános élet. Milyen vigság és milyen öröm volna itt is, ha volna »Apróság.« Öcsém, okulj a példámon. A jövő Karácsony estét nálatok töltöm, vigyázz, ekkorra legyen »Apróság.« * * * A szent karácsony meghozta a színháznak is az ajándékot. Két helybeli lap szini referense összeszólalkozott, a mitől a közönség érdeklődésének fellendülése jogosan várható. Már is lázas izgatottsággal lesi a publikum, hogy vájjon melyik fél inkompatibilisabb hát a kritikához. * * * A Deák-tér karácsonyfáin is ott csüng a sok fél- és negyedtégla, a mit a régi törvényszék falaiból bontottak ki. Ez előbb-utóbb, de biztosan meghozza a maga gyümölcsét, pótadó alakjáb m. * * # Csináljuk az ünnepi számot. S talán ez az oka, hogy a szedő-gyerek épen nem ünnepi *s hangon sürgeti a kéziratot. * * * ’ • A karácsony mindenkinek hoz valamit. Kívánok hát *n is. Hozzon a szerkesztőnek tartalmas czikkeker, a riporternek érdekes híreket, a kiadónak fizető előfizetőket, a szedőnek olvasható kéziratokat, a korrektornak hibátlan Uefelevonatot. ... S a mit először kellett volna mondanom : az olvasónak boldog ünnepekre szellemesen megszerkesztett lapot. * # # Hát te mit Írsz a karczolatok rovatába? — kérdi tőlem egyik barátom. — Egy tárcza felét, — le’elem — és a: a furcsa, hogy én nyerek vele a legkevesebbet. A terjedelme a kiadóé, a tartalma a köz ínségé s az enyém ? . . . Ugyan mi lenne az enyém, mikor én tudom legjobban, hogy üres a tárcza. * * * — „Csak két forint ez a kis karácsonyfa“ — ajánlgatja a régi törvényszéki épület előtt egy kofa —- „Csak kettő? még várok holnapig, hogy öt forintig nőjjön meg.“ Igazán zsarolásnak lehet minősíteni azt a kufárkodást, a mit azzal a csekély mennyiségű karácsonyfával a piaczon űznek, szomorú bizonyítékául annak, hogy kereskedőink nem gondolnak a közönség szükségletével.
