Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-25 / 52. szám

Szatmár, 1900.

SZATMÁR-NÉMETl.

Deczember 25Igen, teljesítettük — rá az általános felelet. Miképen ? — úgy, hogy igyekeztünk önzésünket minden irányban kielégíteni, nem vetettek gátat az özvegyek és árvák keserű könnyei, a nyomorultak, a földhöz ragadt nyomorékok jajkiáltásai, mert szivünk érzéketlen, süket mindenki kérése, könyörgése, esedezése ellenében elfásult, mihelyest önző önérdekünk más ér lekkel ellentétbe jött.

Mondjuk azt, hogy önfentartási ösztönünk parancsolta, hogy czélunk megvalósításánál mindenféle akadályt leküzdjünk.

Hát a mit önző érdekünk kielégítésével szereztünk, hogyan használtuk fel ? Juttattunk-e abból a szegényeknek, árváknak, ügyefogyottaknak, hogy legalább menthessük magunkat a jezsuita jelszóval: »a czél szentesíti az eszközöket«?

Nem, hiszen az bárgyuság volna, hogy amit mindenféle eszközzel megszereztünk, azt »elpazaroljuk«.

Hát vájjon azért szereztük, hogy a szerzetteket összegyüjtsük, hogy existentiánkat a jövőre is biztosítsuk ? Ah, hisz az piszkos „lukarság“ volna. Hát ugyan mire fordítottuk? Tisztességes, Isten képére terem'ett lényekhez méltóan feléltük, felruházkodtuk és elszórakoztuk.

Igen, vettünk a szerzetteken idegen rongyot, a mi szépnek látszott, a mi minket is széppé, vonzóvá tett. Vettük életünk fen- tartására a szükséges táplálékot, a mi szemünknek tetszett, szánknak Ízlett, habár az drága és sok volt, úgy hogy sokan a morzsákból elélhettek volna, de nekünk az kedves és tetsző, ha mi dobzódhatunk és fecsérelhetünk. Élvezeteinket nem áldozhatjuk fel senki kedvéért. Szórakozásaink igen szerények, mert arra nem jut, kártyáztunk nagyban, ittunk csömörlésig és szép asszonyok kegyeit igyekeztünk kinyerni és élvezni és azért semmi áldozat sem drága.

így teljesítettük magunk iránti kötelességünket, nem gondolva azzal, hogy életünket, szervezetünket nem mételyezik-e meg a folytonos élvezetek ?

Teljesitettük-e házastársunk, gyermekeink iránt kötelességünket? — Hogyne, hisz az élettárs, a gyermekek is ott élveztek legtöbbször. Ha itt-ott egy-egy házastárs heteken keresztül nem nyugodott, tivornyázott éjjeinken. Elég balgaság volt tőlük, miért nem szereztek maguknak megfelelő kárpótlást, nyugalmat s miért csináltak ily kis dolgokból oly nagy nyughatatlanságot.

Nem tehettünk félre a magunk, házastársunk, gyermekeink részére semmit, mert sanyarú rossz év volt ez is, mint a többi, de a szentirás szerint az Isten gon— De Ákos mit sem hallott már, hamarosan elrohant szállodai uj lakására. Ott aztán bezárkózva, elmerengve, a kerevetre vetette magát. Szegény, képzeljék csak, annyira szivére vette felesége hűtlenségét, hogy elkezdett pityeregni. Egy boldog ember, a ki sir bánatában.

— Ámde Virgoncz barátunk mindent meg tudott és sietett is mindent helyrehozni. Ákos ajtaja elé érve, kopogni kezdett, de csak nem mozdult senki odabenn. Végre midőn Virgoncz bájos hangját hallotta, kinyillott az ajtó. Te bolond, minek rohantál az ulczán annyira, s most meg még bőgsz ? kérdé Virgoncz.

—- Ah barátom ! — szólalt meg amaz — keserű az én életem!

— Hát mi a csoda lelt?-— Nagy oka van annak, tovább azonban nem bírta a szót és érthetetlenül elkezdett gagyogni.

— Ejnye adta mindene, hát gyerek vagy, hogy igy gagyogsz?

— A feleségem megcsalt! Nézd csak ezt a levelet, ezzel átnyújtotta szerzőjének a végzetes levelet.

— Virgoncz barátunk úgy elkezdett röhögni, hogy majd belé pukkadt.

— Mit röhögsz ? -— kérdi Ákos bosszúsan.

—• Csak nem tettél valami ostobaságot?

— Virgoncz csak nevetett és távozni készült.

— Ejnye, te talán tudsz valamit e levélről ? mondd, ki irta? Honnan tudja az illető, hogy a feleségem megcsal ?

— Én Írtam! mondá Virgoncz határozattan.

— Te írtad?

doskodik a mezők madarairól is, hát hogyne rendelné nekünk ki, a kiket a maga hasonlatosságára teremtett és a kik hozzá is vagyunk hasonlók?

Nem maradt tehát az év végére semmink.

Ha nem maradt semmink, ugyan, hogy teljesíthetnénk és miből a felebarátaink, az egyház és különösen a haza iránti kötelességünket ? De meg mi kötelességünk volna nekünk embertársaink iránt? Szerezzen magának mindenki úgy, a hogy tud.

Egyházunknak ugyan mi szüksége volna a földi anyagi gyámolitásra ? Hiszen az Isten alkotása az, gondoskodik ő arról, elég ha eljárunk a templomba és ott buzgón megnézünk mindenkit, hogy mindenkiről fogalmat alkothassunk, hibáikat szemükre vethessük és másokat is hibáikra figyelmeztessük.

A haza is minket táplál, nem szorul az mi reánk. Hát miféle kötelességünk lehetne nekünk irányában?

Igaz, a haza minket táplál, javaival halmoz el, szüksége nincs reánk, legalább nem mindig, de igenis szüksége van más fiainak reánk, a kik a közös édes anyának épen olyan gyermekei, mi t a minők mi vagyunk, a kik epen úgy számot tarthatnak az édes anyai tápláló emlőkre, mint mink. Ne feledkezzünk meg hát azokról sem, hanem mindent és mindenkor csak azt vegyünk: legyen az ruházat, legyen az élelmiczikk, a mi hazai földben terem, hazai iparosok által készül s hazai kereskedők utján jut forgalomba; azoknak a részére pedig, a kik testi hibájuk, erőtlenségük, gyámoltalanságuk folytán nem képesek a maguk számára szükségeseket megkeresni, ne vonjuk meg azoktól alamizsna filléreinket.

Igyekezzünk a magunk erejét fentartó szükséges táplálékunkat felhasználni, a mi pedig nem szükséges, azt arra az időre eltenni, a mikor többről is kell gondoskodni és szerzeményünk kevesebb lesz.

Igyekezzünk takarékosak és kevéssel beelégedők lenni és nem leszünk kénytelenek határtalanul önző önérdekünk zsákmányává lenni s nem leszünk kénytelenek isteni és emberi törvények lábbal tiprá- sával embertársainkat kifosztani vélt jogaink orvényesitésével és mégis abban a helyzetben leszünk, hogy önmagunk, családunk, egyházunk, embertársaink és a haza iránt való kötelességünket teljesíthetjük.

Addig pedig, mig az év vége elkö— Hah, gazember! honnan tudod ezt? Talán te magad vagy a szerető, ugy-e ? Valami képpen sikerült is Molnár Ákost felvilágosítani a tényleges állásáról.

— Most pedig — folytatta Virgoncz — szép god lan haza fogsz jönni I

Aztán majd én kiengesztelem a feleségedet s aztán újból minden rendben lesz.

— Úgy is lett! Virgonc? bement az asszonykához s Ákos addig az ajtó előtt várakozott.

— Tévedés volt az egész — beszélt odabenn Virgoncz — aminek én vagyok az oka. Ákos nagyon szereti kegyedet 1 Ezt is csak féltékenységből tette. Bocsásson meg neki I

— Én megbocsátok, mert szeretem. De hogy gyanakodhatott ő reám ?

— A levél tette azt! Még aztán Nagysád valakit vált is délelőtt,

— Őt vártam I

— És kinek a képét csókolgatta Nagysád ?

— Az ö fínyképét !

— Nosza, több se kellett Ákosnak ; midőn ezt meghallotta, egy perez alatt benn termett, össze-vissza csókolta alaptalanul vádolt kis feleségét.

O „

— Örömükben sírtak. Ezután vacsorához ültek s egy tányérból ettek. S a régi boldogság újból visszatért honába.

— Barátaim, — fejezte be Virgoncz barátunk előadását ez a Molnár Ákos a világ legboldogabb embere I Valamennyien jót nevettünk azon, hogy ime, ma már a fénykép is élő-vetélytársunk lehet ! Hah, féltékenység, nagy a te hatalmad I

Pusztai Béla.

zeig, kérjük kötelességeink elmulasztása miatt bocsánatunkat, vezekeljünk azokért és verjük mellünket „mea culpa, mea maxima culpa“ töredelmes szavak hangoztatásával és határozzuk el magunkat, hogy jövőben mindenki és minden iránt való kötelességünknek eleget fogunk tenni, hogy ha majdan életünk végórája is elközelg, ne kelljen fájdalommrl visszatekinteni egy bünteljes és elfecsérelt életre s hogy felemelt fővel állhassunk meg az előtt, a ki majdan jó és rossz cselekedeteink mérlegét elkészítve, az örök boldogságra, vagy az örök szenvedésie tart méltónak.

Dr. Törseök Károly.

Színészet.

Hétfőn, folyó hó 17-én leszállított helyárakkal „Stern lzsák“-ot elevenítette fel az igazgató. A darab, közönségünk ismeri — nem sokat ér. Bohózatnak jelzi magát, de talán inkább dráma, egy [ ár dallal és mulatságos jelenettel fűszerezve. Stern Izsák a jó szivü, háladatos handlé szelepében Hetényi igen jó utasítást nyújtott. Jók voltak a többi szereplők is, legfellel b Catrinénál kifogásoljuk, hogy a nagynéni szerepében tulsá gosan is hangos volt.

Kedden, f. hó 18-án színtársulatunk buzgó titkára, közönségünk kedves színésze, a sok oldalú Krémer Sándor vette jutalomjátékát Feuillett nagy hatású drámájában, az Erdő Szépében. Maga a darab is alkalmas arra, minden hosszadalmassága mellett is, hogy a közönség figyelmét mind végig lekösse. Az előadás pedig egyike volt a jelen idény legjobbjainak. Látszik, hogy Krémért nemcsak a közönség, de kollegái is szeretik s szeretetöket azzal kívánták kimutatni, hogy gondos, szép, összevágó játékkal járultak jutalom- játéka erkölcsi sikeréhez. Krémer, a darab hősét, Morei György vashámor tulajdonost alakította. Bámulatos Krémer sokoldalúsága. Akár drámai, akár komikus szerepekben álljon a közönség elé, egyformán otthon van a színpadon s a kis szerepekben a legnagyobb hatást képes elérni. Ha drámai szerepet játszik, oly erős é-. mesterkéletlen erő jelentkezik benne, hogy azt hisszük, ez egyedüli szerepköre, más szerepet nem is tudna megjátszani. Viszont, ha komikus szerepben játszik, a jó izü humor nyilatkozik meg benne oly könnyed természetességgel, s oly hatást képes elérni egy szavával, mozdulatával, vagy arczjátékával, hogy kizárólag komikus szerepre termett színésznek tartjuk, kedves szerepköre azonban a drámai jellemek alakítása. -Legalább erre mutat az, hogy jutalomjátékul mindig egy-egy nehéz drámai szerepet választ. Ma este is kitűnő alakítást nyújtott. Maszkja is nagyon találó volt. Nemcsak a férfias jellemet, hanem a deli, férfias szépséget is elénk állította. Méltó partnere volt Hol czi Pálma grófnő szerepében. Markovics, Chatri, Hetényi, mind jeles erői a társulatnak, de ez este kiválván szépen játszottak. Szepessy,ki a mordsággal szokott túlozni, ez este váratlanul szép és elismerésre méltó alakításban mutatta be az öreg, őseire büszke, de azért jó lelkű főurat, Penmarach márkit.. Mondanunk sem kell, hogy tapsokban bőven, yolt része úgy a jutalmazottnak, mint az est sikerében részes társainak. A jutalmazottat két pénzes levéllel — hallomásunk szerint 100 frltal bélelve — és díszes emléktárgyáét lepték meg b'ará;ai.

Szerdán, dccz. 19. Goldfadennak, a híressé lett »Szulamith« szerzőjének egy újabb darabja »Rabbi Sózelman« dalmüve került bemutató előadásra, kis közönség előtt. A dalmű tárgya egy szép zsidóleány (Sarah) küzdelmes sorsa, kedveséért, (Baruch), egy gazdag, erőszakos lovag (Ulrich) ellenében. A műben fel-felcsillan az értékes templomi zene egy^egy futama, de azután belevész a Szulamith vegyes zenéjébe, vagy egyáltalán elmosódik.

Az előadás hatástalan és színtelen volt, jeléül, hogy a szereplők lelkét sem tudta első sorban ihletni a darab. Főbb szereplők voltak : Réthi L. Sarach szerepében, Csőregh, mint Baruch és Molnár, Ulrich lovag szerepében. A két Perczel leány »keleti tánczi« igen csinos volt.

Csütörtökön, f. hó 20-án, Fáy Szerénának, a nemzeti színház drámai művésznőjének első vendégjátékául Mosenthal hires darabja »Deborach» került színre. A közönség csaknem minden helyet elfoglalt, hogy tanúja legyen Fáy Sz. dis- tingvált, finom előadásának s csodálja benne azt az öntudatos, művészi magaslaton álló temperamentumot, mely szenvedélyében kiárad, mint a vizár szerelmében, összehuzódik, mint a rózsabimbó. A közönség számos tapsával és a lámpák elé hívásával tüntetett a művésznő mellett. Fáy mellett elismeréssel kell felemlítenünk Molnárt, »József« szerepében, Szepessit »Abrahám« és He- tényit az »Iskola mester» szerepében. Meg kell ez úttal említenünk, hogy a szerep változtatások