Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-14 / 33. szám

TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. A „SZATMÁR-NEMETl-1 IPARI HITELSZÖVETKEZET' HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni]^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Kgész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. A magyar nemzet haladása. Részint a nemzeti becsérzetből, ré­szint pedig azért, hogy nemzeti erőnk fej­lődéséről megbízható összbenyomást sze­rezzünk, alkalmasnak tartjuk, ha a jelen ­legi párizsi világkiállítás magyar részére néhány pillantást vetünk és az igazság nevében elmondunk egyet-mást, melyek­ből nemzeti erőnk határozott fejlődése, erősbödése nyilvánvaló. Az írások, de meg jobban a szóbeli elbeszélések, — amelyek közvetlenebbek és többet is bírnak elmondani, — azt mond­ják nekünk, hogy a párizsi világkiállítás minden várakozási meghaladó módon ta­nulságos, hatalmas és Ízléses. A franczia eredetiség, munka és Ízlés megint bámu­latba ejtette a világot. A «grande nation« kiállítása túlhalad mindent, amit ebben a nemben eddig akár maguk a francziák, akár a többi nemzetek produkáltak. Pá­rizsban szinte csodaszerü gyorsasággal az egész föld-kerekség gazdagságát' halmoz­ták föl s ami csak becses, szép és tanul­ságos van a jelenkor életében, az ott mind rendszeres halmazba van összegyűjtve. A nagyvilág kincsházában természete­sen a mi hazánk történetének és jelenko­rának kincsei is ott vannak. És természe­tesen minket az érdekel legközvetlenebbül, hogy milyen helyünk, fontosságunk és be­csületünk van ebben a fényes kulturver- senyben, mely nehány hónapig a világ javát mindenféle nemzetek szemei elé tárja. Vájjon elvész-e ebben a fényes forgatag­ban, clsodrott porszem gyanánt, a mi nem­zetünk munkaeredménye, avagy képesek voltunk-e lábunkat, mint önálló nemzet, legalább itt megvetni ? Vájjon unottan, fi­gyelem nélkül haladnak-e el a látogatók százezrei a mi kiállításaink előtt, vagy pe­SZERKESZTÓSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. dig figyelve állanak meg és észreveszik, hogy — vagyunk? Ne hiúságunkat legyezgesse, hanem önérzetünket erősítse az, ha a mindenféle hírlapok jelentéseiből s a Párizsban meg­fordult magyarok előadásából azt az Ítéle­tet szűrjük le, hogy Magyarországa, világ­gazdagság eme nagy piaczán nemcsak hogy nem tűnik el, hanem hátározollan számot tesz, sőt nagyobb számot, mint nálunk ha­talmasabb szövetségesünk: Ausztria. És még azonfelül úgy elhelyezésünk­nél, mint kulturmunkánk jellemző eredeti­ségénél fogva Párizsb ,n nem mint Ausztria kiegészítő része és függeléke, hanem mint önálló állam szerepelünk, amelynek maga­maga által van jelentősége s amelyet ösze- zavarni más országgal nem lehet. Aki emlékezik arra, hogy 1889-ben Párizsban egy félreeső «csárda» — tehát még mindig a csikósok és czigányok szín­vonala — volt eredetiségünk és önállósá­gunk legfőbb tanujele, az szinte nem is tehet összehasonlítást hazánk akkori és mostani reprezentáiása tekintetében. Most a magyar pavilion szinte mása annak a feledhetetlen történeti épületcsoportnak és kincsgyiijteménynek, melyet 1896-ban Bu­dapesten láttunk s mely már akkor is vi­lágraszóló figyelem tárgya volt. Történeti műkincseink most Párizsban vannak és ott a legnagyobb mértékben fölébresztet­ték a figyelmet. A magyar pavilion na­gyon látogatott gyűjtemény. Az európai tu­dományosság méltán érdeklődik történeti ereklyéink és kincseink iránt, amelyek nemcsak a régi művészet és müvészség jeles darabjai, hanem egyben történetünk és ezeréves állami életünknek is világosan beszélő hirdetői. Hasonlóképen hat Párizsban a ma­gyar művészet és irodalom képviseltetése. HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ARAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Kéziratok nbm adatnak vissza. Művészetünk a világversenyben csoporto­san most jelenik meg először. Úgy festé­szetünk, mint képfaragásunk nagy elisme­résben részesül. A világhírű »Studio» mű­vészeti lap szerkesztője, aki mint mükritikus elsőrangú szaktekintély, külön és szinte lelkesedve foglalkozik művészetünk meg­jelenésével s az alkotó magyar g miét — mely nem fűzte magát a chablonok rab- szijára, — szinte ünnepli. Ehhez fogható figyelem környezi irodalmunkat is. Az iro­dalmat, minden nemzetnek ezen legbecse­sebb kincsét, nem lehet ugyan kiállítani, de visszfénye ott van azokban a franczia nyelvű történeti és irodalomtörténeti köte­tekben, amelyeket Wlassics kultuszminisz­ter közrebocsátott. Ott van továbbá sok­szorosító (nyomdai) iparunk kitűnő termé­keiben, amelyek szellemi életünknek meg­bízható külső jelei. A mellett pedig Jókai Mór koszorús írónkat a franczia irodalmi és hivatalos világ oly szeretettel és becsü­lettel fogadta, ami egyrészt arra mutat, hogy irodalmi életünket Párizsban nagyon megbecsülik, másrészt puli.., kedvezőleg hat vissza nemzetünk kultur-szinvonalá- nak általános fölismerésére. Tegyük hozzá, hogy a mngyar köz­oktatási kiá'litás elsőrangú művészeti szakok­tatásunk társaságában — eltekintve a francziától —- a legjobbak közé tartozik és általánosan leköti a müveit nemzetek szak­embereinek érdeklődését. Hogy az iparban nem tartozunk az elsők közé, azt úgy is tudjuk. Mindazáltal ereszben is vannak Párizsban kiváló tár­gyaink. Vasiparunk, szoksorositó iparunk és keramikánk határozottan előkelő. Föld- mivelésünk, szőlőmivelésünk, borászatunk, erdőgazdaságunk, vadászatunk és halásza­tunk pedig szembeszökő hatást mutat. Vadászati kiállításunk a maga szép bérén­T Á R C Z A. Szeretlek. Mit akkor nem mert ellebegni ajkam, Midőn késztettek rá a röpke perczek: lm’ féltett titkom bimbaja kipattan: Szeretlek! Emésztő vágyamat el kell temetnem S közönyt hazudtam hallatán nevednek. Szivem dobogja csak az éji csendben: Szeretlek! Ölelésedre karjaim kitárva, Vágyammal csalfa képzetek enyelgnek S mégis csak egy lelkem örök imája: Szeretlek! Tudom, hogy többé el nem jő az óra, Melyben szemem szépségeden merenghet De váljék végzetem bár rosszra, jóra, Szeretlek! Egy sejtelem nyújt szivemnek vigaszt csak: Hogy ajkaid is egy szócskát rebegnek, Midőn a néma éj mindent elaltat: Szeretlek! Szabados Ede. Apa és anya. — Rajz. — Egyedül vo’t a szobában. Nem látta senki, amint a kis levélkét fel­törte s lázas izgatottsággal nyitotta fel a rózsa­színű lapot. Arczán a tiszta boldogság vonásai tűntek fel, szemei lüz.ben égve futották át a ked­ves sorokat és picziny ajkai némán tapadtak egy­máshoz . . . A'tán gyönyörtől iltasultan szorí­totta szivéhez s mintha maga előtt látta volna, a kitől a kedves sorokat kapta, úgy megrengett vele szép sz.emével a levegőbe. Csak az ad boldogságot, az ad üdvöt, a mi tiltva van. Ez az édes szerelem, titkolt valóságá­ban, lelkének, szivének ad édes, drága boldog­ságot. A szülei ellenezték, hogy arra az ifjúra csak tekintetét is pazarolja. Társadalmi, erkölcsi és anyagi gát van közöttük. A büszke, a gazdag ne­mes egyetlen leánya nem nyújthatja kezét annak az embernek, a ki jár-kél, bolyong a világban, a természet csodálatos titkában keresi az élet üd­vét, lázas ingerrel ragadja és vezeti a tollat, hogy teremtsen, alkosson, másokat szórakoztató fensé­ges ábrándokat. Mi annak az embernek az élete — lelki gyö­nyörűség a szó, a gondolat csodálatos találkozá­sában. ÜJvét, boldogságát ezek adják meg neki, melyhez az élet hozzá fűzi a szenvedést, a nyo­mort, a mindennapi kényéiért való küzdelmet. Nehéz, nagyon nehéz az élet. Egy poéta? . . lázas álmok, a tulságba vitt ábrándok, de a valóság, az élet titkait ragyogó színekben rajzoló ember — ezeknek a álmoknak, ezeknek a gondolatoknak, ezeknek az ábrándok­nak a rabja. Ilona szerette őt . . . alig néhányszor talál­koztak egymással. Nem szerelmi ömlengések, de az egyéniségében rejlő éle:igazságokkal hódította meg. Ilona szülei csakhamar észrevették a titkos, a feslő szerelmet, csirájában akarták azt a kibon­takozástól megóvni, megmenteni. De hát szerelem pillanat alatt születik; eltiporni durva kezekkel csak akkor leltet, ha bele hal a szív, a lélek. Titokban szerették hát egymást és ez na­gyobb és édesebb üdvöt, boldogságot adott ne­kik. Levelét mi kapta, nem az első, nem az utolsó. Nem látta senki, hogy elolvasta, most már el­rejtheti. Tudja, ismeri a drága tartalmát, százszor, ezerszer üdvözli, szereti és nem feledi soha . . . Óvatos gyorsasággal a keblébe rejtette a kis le­velet, aztán, mint a ki egészen jól végezte dol­gát, mosolyogva, édes elégedettséggel akart a szabadba futni. Amint hirtelen megfordult, szinte visszariadt. Arczát hirtelen szokatlan pir futotta el s egész magaviseletével egy pillanat alatt elárulta, hogy valamit titkol. Atyja állott előtte. Azzal a komor, azzal a büszke, azzal a hi-

Next

/
Thumbnails
Contents