Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-07 / 32. szám
IV. év. Szatmár, 1900. augusztus 7. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. Az emberiség mételye. Italia mosolygó kék egére sötét gyász terjeszti fekete szárnyait. A monzai királyi kastélyban gyilkos kéztől találva, halva fekszik egy jó és szeretctre méltó uralkodó. S mig a szerető hitves és család, az uralkodót bálványozó hűséges nép és a müveit világ fájdalomtelt szívvel állja körül a gyászos ravatalt, addig egy őrült csőcselékből, elvetemült gazemberekből álló had piszkos orgiát ül egy, a természet véletlen szeszélyéből' emberi alakot nyert fenevad állatias, gálád rémtette fölött. S mig egész Európa gyászol, addig borzalmas örömünnepet ül a romlott «esz- mék»-be burkolódzó csorda: esztelen hívei — az anarchiának, a világ mételyének. Megdöbbenve látjuk, hogy a czivilizáczió ez átkos kinövése mily mértékben terjed s mily ijesztő mérvben szedi szerencsétlen áldozatait. A felvilágosodott XX. század világhódító eszméinek ferde kinövése, melynek csirája a szerencsétlen olasz földben gyökeredzik, ijesztő módon terjed és fanatizálja híveit Európa többi népei közül is. Igaz, hogy az eddigi rémtettek bestiális elkövetői többnyire olaszok, de ezt, ismerve az erre való kijelölés módját, igen könnyen hajlandók vagyunk a véletlennek és a sorshúzásnak tulajdonítani. Jól tudjuk ugyanis, hogy az őrült bálványnak éppen úgy vannak hívei Német-, Orosz-, és Francziországban, mint az Olasz földön; hiszen az eddigi merénylők is idegen földön tartózkodtak tettük elkövetése előtt s igy elv-, illetve bűntársaiknak is kell az idegen országokban lenniök, akik természetesen minden eszközzel igyekeznek átkos és alá/aló rendszerüknek minél több hívet szerezni. Aki pedig hívévé válik az utálatos bálványnak, annak nincs többé hazája, nincs többé nemzetisége, mert ott T Á R C Z A, Beteg vagyok... Beteg vagyok, fáj a szivem, meghalok .. . Itt már tudom úgy sem soká maradok. Elmegyek már nemsokára majd arra, Hol éneklik, dalolgatják : „Kitették a holttestet az udvarra.“ Jobb is lesz már nékem ott megpihenni, Mint elhagyva, nyomorogva itt lenni. Mert a kit úgy üldöz a sors vihara, Jobb annak, ha elfeledve „Nincsen a ki végtől-végig sirassa.“ És ha láttok boldogtalant temetni, Kit eltudott már mindenki feledni S ha látjátok koporsómat bezárva, Daloljátok el feleltem : „Most látszik meg ki az igazi árva.“ Ha majd nekem kongatják a harangot, Idegenbe, ha rám húzzák a hantot: Oh ! majd akkor sziveteket kitárva Szánjátok meg azt, a kinek „Senki sem borul a koporsójára.“ Izsó György. SZERKESZTŐSÉG ÉJT KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. egy nemzetiségnek, úgynevezett «eszme» híveinek falkája az aljas had; ez pótol ná- lok Istent, hazát, mindent. Akit egyszer karjai közé kap a baromi «eszme,» az veszve van erkölcsileg teljesen, mert az anarchismus barommá aljasitja őrült hívét. Kiöl mindent, ami emberi, hiszen az ily ocsmány gazságok — vagy mint ők nevezik, hösteltek — elkövetéséhez a legma- masabb fokú állatiasság kell, kiöli a szereteted a buzgóságot, önmegtartóztatást és türelmet és a gyűlöletnek, a bosszúnak, érzékiségnek és orgyilkosságnak átkos mag- vát plántálja a szerencsétlen szívbe. Egy elvetemedett gazficzkó kiszámított aljassággal megöl egy koronás főt, csupán csak azért, mert király; őrült elméjével nem képes felfogni, hogy »eszmé- jök» sohasem tudhat diadalra jutni. Nem a királyt, illetve a királyságot ölte meg, mert hiszen: Olaszországnak már van más alkotmányos királya, hanem megöli az ártatlant, a sokak által bálványozott embert, kinek vétke csupán az, hogy népe javáért uralkodott. S midőn az átkos «eszme» graszálá- sát látjuk, megdöbbenve nézzük a vele rokon szoczializmus fejlődését. Ez pedig, sajnos, minket magyarokat még közelebbről érint. Az utóbbinak, melyet csak egy vékony fal választ el az előbbitől, már hívei v nnak nálunk is, a mi »egyszerű, tudatlan»-nak nevezett népünk közt is, amely balgán veszi be a buta rendszer bolond-gombáit. S innen már nem sok van há'ra az anarchiáig. A szoczializmust joggal tarthatjuk az anarchismus elemi iskolájának. S ez az iskola nálunk az utóbbi időkben ijesztően hódit. Az alföldön már sok galibát okozott s félő, hory a magyar nép hirtelen lobbanó vére, felháborodva a vagyonos elem egy-egy — néha talán tényleg helytelen tettén, hajlandó toIdegenben. Októberi este volt. Egész nap esőit a: eső, csúnya piszkos viz mosta egy csomóba az őszi rózsa iefonyadt szirmait. Este felé elállóit az eső. Sűrű, nehéz köd ereszkedett a megáztatott városra s a fojtó, nehéz ködben alig tudtak utat törni a gázlámpák reszkető fénysugarai Csendesen, elmerüten mentein végig a külvárosi utczán. Ez a köd, ez a nagy nehéz köd ráült az én lelkemre is. Emlékezni csak októberben lehet. A hervadás, a siró őszi fel leg, a köd eszünkbe juttat minden fényt, mert az emléknek csak fénye, az eltűnt ifjúságnak csak varázsa van. Egy füstös kávéházban ültem egész délután. Az ablakokat verte az eső s én gondolkoztam. Távol vagyok mindenkitől akit szeretek. Egy nagy idegen városban, hol ismeretlen hideg emberek vannak körülöttem, hol ezerszer jobban érzem egy szerencséden, eltévesztett élet keservéi. És baktatok' haza. Ködben, sötétségben. Egyszerre szomorú zeneszót haltok. Bánatos bus nótát játszanak. Egy gyászindulót. A ködön keresztül erős fény tör át, a szél iáklya- füstöt ver p szemembe Temetés zeneszó és fáklyák mellett, októberi estén ködös, szomorú októberi estén, mikor tele HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ARAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Kéziratok nt>m adatnak vissza. vább is beszivni a szoczialista idő döglele- tes, fertőzött levegőjét. Még nálunk azonban nincs minden veszve, még ami népünk nincs annyira megfertőzve ez utálatos betegségtől, hogy segíteni ne lehessen rajta. A magyar nép alapjában véve józan és könnyen hajlítható. Okos szóval, bölcs oktatással még a jó útra lehet téríteni a magyar nép megtévedt részét és csirájában elfojtani a veszedelmet. S mi e szép, nemes és hálás feladatra nemzeti társadalmunk egyik legnemesebb, leghazafiasabb rétegét látjuk hivatva — a néptanítókat, Az ő kezökbe van letéve a nemzet ifjúsága, a jövendő nép. Az ő ne- velésök'ől függ a kezükben levő ifjúság s vele a sokat szenvedett haza jövője. Nekik kell első sorban fáradságos és nehéz munkával vallásosságra, istenfélelemre, hazafiasságra és józanságra oktatni a népet s kiirtani szivéből minden rossznak a csiráját: ha az még gyermekkorában magába szívja az istenes dolgokat, abból nem lesz szoczialista, magyarán mondva: népháborító, véres szájú naplopó. A néptanítók vannak e szerint hivatva, hogy csirájában elöljék a bajt, mert bizony a hol az már annyira erős, hogy pl. sajtója is van, ott nehezebb azt elfojtani. Nem azt akarom evvel mondani, hogy a meglevőt hagyjuk a maga utján fejlődni, hiszen ennek elfojtása főfelada jelenlegi közigazgatásunknak, de gyökeresen csak úgy lesz az orvosolva, ha a nép szivéből már zsenge korában kiirtunk minden rossz eszmére való hajlamot es fogékonyságot az észvesztő eszmék iránt. Sőt, hogy egy kissé tovább menjek, ha a falusi óvodák tanmenetét nézzük, már ott el lehetne kezdeni a bár régi di- vatu, de örök igazságokban bővelkedő arany közmondások „Abc“ tanításával a van a szivünk bororigós sejtelemmel, kínos ha- lálvágygyal. ... És összefacsarja a szivem a visszatartott keserűség. Most már eszembe jutott minden, minden . .. A ködben reszkető fáklyafény, a siró muzsikaszó eszembe hozta az én nyomorult átkozott sorsomat. Egyedül, elhagyatva, idegenben rovom át a napokat. Köd ült a szivemre, októberi köd. — Roskadozom. . . Letörtek a remények, meghaltak a vágyak. Terhe vagyok magamnak, terhe a világnak. Nem igy gondoltam s igy lett. Magasra vágytam, sir felé roskadoztam. Előttem van egy szegény be.eg asszony arcza. Engem sirat mindig, engem keres mindig, hiszen ő szeretett, ő most is szeret. . . Édes anyám. Csak egyszerre láthatnám meg. Csak egyszer utoljára . . . ... A zene elhaló hangjai még fülembe csengtek s én loboruitam az én kis hideg szobám csupasz asztalára s sírtam zokogó sírással a hogy régóta, a hogy még sohasem. Sirattam azt az ismeretlen halottat, a kit most temetnek, ok.óberi ködös szomorú alkonyaikor . . . sirattam a másik halottat, a legszerencsétlenebbet — magamat.
