Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-23 / 4. szám

IV. óv. Szatmár, 1900. január 23. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NÉMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjeleni^ minden kedden, ELŐFIZETÉSI ÁR: Kgész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr: Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona“-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: Készpénz-fizetés mellett jutányos árban közöltéinek. bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Az iparosok érdeke nemzeti érdek. Irta : Rákosi Viktor. Furcsa gy fővárosi ember vagyok én, barátaim sokszor kinevetnek. Nem lakom bent, a nagy paloták közt, hanem a kül­városban, egy kis földszintes házban sze­gény emberek között. Mit keressek az óriási kőházak közt, a hol az égből alig látok egy tenyérnyit, a földből pedig nem látok egy tenyérnyit se ? Mert súlyos koczkakövekkel lefojtják. Ide kint, a külvárosban, van jó tágas udvarunk, melyet beragyog a nap. És az udvarunkon vannak akáczfák, melye­ken tavaszszal látjuk a rügyek bimbózá­sát és a virágok {akadozását. És van a talpunk alatt egy kis puha föld, melyen jól esik sétálnunk. Ilyen élvezetekben se minden budapesti ember részesül. És a mi fő, idekint jó emberek lak­nak. Odabent a belső városban, azokban a. hatalmas házakban, az emberek elzár­kóznak. Évekig laknak egymás mellett, vagy egymás feje fölött és nem is ismerik egymást. Itt nálunk minden ember jó is­merős, a ki érdeklődik a többinek a dolga iránt, segíti, ha kell, résztvesz bujában- örömében. Nekem régi szokásom, hogy a sze­gény emberek közt járok és élek. Jófor­mán az egész országot bejártam, gyalog és kocsin, s mindenütt a nép közt éltem. Sohse szálltam korcsmába, hanem valami gazdaemberhez, s összegyűjtve az embe­reket, késő éjszakáig elbeszélgettünk, csön­des pipaszó mellett. Hányszor háltam az alföldön, az aratók közt, a csillagos ég alatt, hallgatva édes nótáikat, s beszél­getve nekik idegen országokról. Hányszor esteledett rám a székely hegyek közt, mikor borvizes szekéren utazgattam az erdélyi részekben. így ösmerkedik meg az ember a nagy tömegek gondolkozásával, érdemeivel, óhajaival, szenvedéseivel, az egész nemzettel. Így cselekszem én .Budapesten is. Oh, barátaim, nehél itt az élet. Ezer ember nyújtja ki a kezét minden kis falat kenyér után. S ugyancsák kemény legény­nek kell lennie, a ki azt 'fi többi elől el tudja kaparitani. Csakhogy erre Ördö^J ur, a szomszé­dom, a ki asztalos, azt mondja; ^ , — Igen uram, mert nagyon elszapo,-1 rodtunk, az* ország nem tud már ennyi népet eltartani. — Nem úgy van az, kedves szom­széd. Lássa, Olaszország nem nagyobb, mint Magyarország, s harminczkétmillió embert eltart. Nálunk is elfér legalább any- nyi. Az a baj, hogy nálunk száz ember közül nyolczvan azt lesi; hogy az a húsz hol tudott a tiz körmivel egy kis kenye­ret fölásni magának: akkor mind a nyolcz­van oda rohan és ott ás. Erre aztán az a húsz is tönkremegy. — Szent igaz ! — szólt Pálfi János uram, a csizmadia, a ki a baloldalon lakik Hisz tudják jól, hogy Budapesten kétszáz kávéház fényesen megélt; hohó, ez a kin­cses bánya, kiáltották a lesben állók, s rögtön mindenki kávéházat nyitott. Ma van hatszáz a fővárosban és mind nyo­morog. Nálunk czipészettel foglalkoznak olyan emberek, a kik a csizmát a zongo­rától nem tudják megkülönböztetni. A boltjuk fölé kiírnak ilyen csodabogarat: orthopäd—müczipész s árulják az olasz, meg az osztrák rongyot. A jóravaló ma­gyar csizmadia pedig tönkremegy. — Ezt hívják úgy, barátaim, — szóltam bele én, — hogy : tisztességtelen konkurenczia. — Ez^öl meg minket is, — folytatta Ördög, — mikor a városon végig megyek, látom azt a sok Bútor Csarnok-ot, Bútor Termet, Első Magyar Bútor Csarnok-ot s tudja Isten még micsoda hangzatos czime- ket, a mi alatt a leghitványabb, leghaszon­talanabb gyári munka rejlik, a melyet egyetlen jóravaló magyar asztalos se vál­lalna el magáénak. Sőt néha élelmes váK lalkozók megteszik azt, hogy egy elsze­gényedett, de jó nevű asztalosnak kibér­lik a nevét s kiakasztják czégtáblának, csalásaik lepjezesére. De ennek az iparos­nak annyi köze van az üzlethez, mint a trafik elé akasztóig töröknek a trafikhoz: fogalma sincs arról, hogy mi történik oda­bent a boltban. — Mind igaz. Szent igaz, édes ba­rátaim. És azon fáradunk mi mindnyájan, hogy jövőre'máskép, jobbanlegyen. Évről- évre szaporodnak' a szakiskolák, melyek az iparos oktatással foglalkoznak, s e rö­gös, küzdelmes pályára előkészítik az arra lépőket. De kell, hogy ezek az iskolák ne csak az ismereteket adják meg, hanem a szilárd jellemet, soha meg nem törő akaraterőt s a vállalkozási szellemet is. Hogy az iparos életének bárminő fordu­latában kétségbe ne essék, önbizalmát el ne veszítse, bárminő csapások érik, min­dig talpra tudjon esni. Üzleti élelmesség legyen benne. Ilyenné kellene az ifjú ipa­ros nemzedéket nevelni az iskoláknak, s ilyenné is fogják nevelni. Akkor a kon­tárok rohamát diadalmasan vissza fogják verni. S az egykor virágzó magyar ipar, T Á R C Z A. A nőegyleti bálon. (Dr. G, I.) Naplójegyzeteimet csak magam­nak szoktam írni, amenyiben intim gondolatai­mat tartalmazzák, a nyilvánosság elé nem valók, de minthogy Önnek tisztelt Szerkesztő ur e hétre egy czikket Ígértem, melyet időhiján beszolgál­tatni nem tudok, fogadja el jobbnak hiányában e naplótöredéket. Január 14. Ott voltam a nőegyleti bálban ; igenis bátor voltam ott lenni, bár megvallom egy Kissé szepegve mentem oda s ennek a sze- pegésnek káros következményei is voltak, me­lyek azokon a frivol lelkeken száradnak, akik konkolyt hintenek a társadalmi élet talajába, akik gyermekek módjára tűzzel játszanak, akik a hep hep nótát nemzeti dallá akarják avatni. Én ugyanis nehány koronát feiűfizetés czimen akar­tam a szegényeknek juttatni, de igy a nevem okvetlenül az újságba került volna, azt pedig kerülni akartam. Vannak szerves lények, melyek mint a vizi növények semmiféle talajban nem tudnak gyö­keret verni; azár hullámai ide-oda sodorják őket s nem találnak megállapodást. Vannak állatok, melyek röpülni tudnak, de azért a szárnyasok között nem számítanak, mi­vel nem tojnak, de az emlősök közé sincsenek befogadva, mivel röpülnek, igy hát semleges fajuak s a természetrajz csak meg van velők akadva, nem tudván, hogy hova sorolja. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy elég ha a homo sapiens jellegeivel vannak felruházva, pedig tévednek, kivált a mostani korszakban nem a lényeg a lényeges, hanem mellékkörül­mények a döntők, miknek hiányában számtalan ember száműzve van onnét, ahol gondolkodás, érzelem, műveltség, jog és igazság szerint hely illeti őket, a legrosszabb helyzetben pedig azok vannak, akik az ó- és uj- testamentom határmes- gyéjében állanak. Inkognito akartam maradni a nőegyleti bá­lon, mert egy szerencsétlen incidens úgy akarta, hogy a secessiós társadalom, melynek önérzete súlyos sérelmet szenvedett, nem mondom, hogy helyes, de mindenesetre indokolt strajkot jelen tett be ; én pedig a magam részéről solidaritást vallók a méltányosság mellett, nem tévesztvén azonban szem elől azt sem, hogy egynémely éretlen ember virtuskodásáért nem szabad egy egész társadalmat felelőssé tenni, legkevésbbé pedig a szegényeken tölteni a bosszút. Mindezek után, érthető, hogy miért nem akartam a jelenlétemmel tüntetni; s ha valaki szememre lobbantaná, hogy a solidaritást meg­sértettem annak] ezt mondanám: hogy akit ott láttak, nem is én voltam s azt egy kétségbe vonhatlan alibivel vagyok kész bebizonyítani. Tényleg nem is voltam a bálteremben, ha­nem a karzaton, a magam külön karzatán. Elmélkedésem madártávlatából- néztem a hullámzó tömeget. A levegő átlátszó és tist a volt, a balzsamos parfumillatba alig vegyült egy kis hagymaszag, a rendező bizottság meg lehet elégedve a működésével, Csak három szál férfi s ugyanannyi nő, aki hősies elszántsággal vál­lalta magára az italmérés és esetleges petrezse­lyemárulás unalmas szerepét, (megelégedéssel konstatálom, hogy nem igy történt) képviselte a boykottált fajt. Kilencz óra után fejezte be Rákosi Viktor (aki az én gyógykezelésemnek daczára kirekedt) szellemtől szikrázó felolvasá­sát; azután megszólalt a zene, megindult a táncz; de hiába ringott a keringő, hiába duhajkodott a kottilon; rikító szinti kalikó, tánczra kínál­kozó sylphidek, junói alakok és vénusarczok, melyek elég szép számmal voltak jelen, engem hidegen hagytak mint a jégcsapot, »my days of love are over« a szerelem napjai már elmúl­tak rólam, még a szeretetem is, mely hajdan átka­rolta volna az egész világot, csak egyes gó- czokra, a családi s a baráti kör szűk fokusára szorítkozik ; az élet megtanít bennünket — ha nem is gyűlölni — de legalább is közönyösnek lenni. Kimentem a buffetbe s jól esik mond­hatni, hogy a legtelibbvér ariaiak koczintásra ajánlkoztak saját boraikkal, jeleül , annak, hogy nincsen előítélet ad personam, hanem csak amo­lyan elméleti ellenszenv, mely a születésben és a és a nevelésben gyökerezik. Végre megéreztem a bor hatását; fejem szédült, szemhéjaim félig lezáródtak s világfájdalom s bormámor ködfátyol

Next

/
Thumbnails
Contents