Szatmár-Németi, 1900 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-24 / 30. szám
IV. év. 30. szám. Szatmár, 1900. julius 24. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenil^ minden kedden. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 2 frt. Félévre I frt. Negyedévre 50 kr. Egyes szám ára 10 kr. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eötvös-utcza, a „Korona‘‘-szállodával szemben, Antal Kristóf úr házában (Weinberger-nyomda). Mindennemű dijak Szatmáron, a kiadóhivatalban fizetendők. HIRDETÉSEK: KÉSZPÉNZ FIZETÉS MELLETT JUTÁNYOS ARAK MELLETT ESZKÖZÖLTETNEK. Kéziratok nem adatnak vissza. Az iskola és a család. Ma, as iskolai-munka szünetelése alatt, sok szó esik úgy a tanulóról, mint a tanítói pályáról és a tanárról, nem végzünk talán fölösleges munkát, ha a társadalom érdekében, mert ennek nevel az iskola, valamint a család, a nevelést, a tanítást illetőleg, egyet-másat elmondunk. Valljuk meg az igazat: ha kellő figyelemmel vizsgáljuk a mai íiatalságot, sok elszomorítót fogunk találni. Tapasztalni fogjuk különösen azt, hogy ifjúságunk nagyrésze nem abban a szellemben van nevelve, mely jellemben erős, testben izmos, tudásban és érzésben gazdag anyaggal kecsegtetne. Az iskola és tanárok odaadó munkásságával homlokegyenest ellenkezik a házi nevelés és nagyon sok esetben a gyermek-ifiju előtt maguk a szülők rombolják le a iskola és tanárok tekintélyét A világ szelleme emanczipálja már a gyermeket a fegyelem alól, melyet a köny- vek-könyve, az írás, ez a csodálatos könyv is a nevelés első eszközének tart. A gyer- mek-ifju bele van mintegy erőszakkal sodorva a világ forgatagába, mely idő előtt pozdorjává veri az önállóan gondolkozni nem tndó gyermek-ifjú testét és lelkét, végtelen kárára annak a társadalomnak, melynek élete attól függ, hogy milyen irányban neveljük fiatalságunkat, a jövő embereit. Nem értünk mi a fegyelem alatt vasvesszővel keresztülhajtott szigorúságot, csak okos, meggondolt nevelési rendszert. Kevesebb szabadságot azoknak, kik azzal élni nem tudnak. Mert a szabadság, mely korlátlan, megállapodott embereket is útvesztőbe kerget, nem egyszer, hát még a gyermeket, ki nem tud még ítélni, következtetni és esetleges rosszirányú cselekedeteinek a jövőre kiható horderejét felfogni. Egyes gyermek-ifjik korán megérnek és komolyan gondolkoznak, mig ellenben a nagyobb résznél ez az érettség később következik be. Amazot hamar megtanulnak a maguk lábán járni, kerülik a veszedelmeket, melyek testi és szellemi épségüket veszélyeztetik, ellenben az utóbbiak vakon rohannak a bűn lángjába, mint a tapasztalatlan éji lepke, mely elhamvasztja himes szárnyait. Ez utóbbiak úgyszólván gyermekkorukban aggá, bla- zirtakká és világgyülölővé lesznek és mikor a jól nevelt ifjú örül a virágnak, a családi kör meleg szeretetét édes érzéssel szíva magába, ők nem tudnak örülni semminek, ideálok nem lelkesítik többé ki- hamvadt szivüket s elfáradnak, mielőbb az élet nemesebb küzdelmeiben csak egyetlenegy harezot is vivtírk volna. Ezért tűnt el a gyermek-ifjak ezrének leikéből a nemes ambiczió, mely nem régen tetterős, tudásban gazdag memzedéket adott a hazának . A társadalom vészes irányú szelleme belevitte a gyermekiíjakat abba a világba, melyet apáink még férfikoruk delén is kerülve kerültek. Az élvezetek után való mohó vágy legyőzte a gyermek-ifjú lelkét, ambiczióját megtörte, lelkének szárnyát szegte és a mindennapi tapasztalás meggyőződéssé tette azt a botor gondolatot, hogy ma. felszínes tudással, külső mázzal, esetleg stréberséggel meg lehet élni a világban, hol mérhetetlen száma apró szúnyogok dongának a komolyabb irányú társadalom bosz- szantására. Nem az ifjúság a hibás, hanem a társadalom, helyütt-helyütt a család, mely többet törődik ruházatával, szórakozása ezer nemével, mint gyermekeivel. Utt az iskola — mondják a szülők ezrei — hozza helyre, amit mi elrontottunk. És az iskola, a tanárok önfeláldozó, tüdőt és életkedvet felemésztő munkája vállalkozik is erre, de hova-tovább belátja, hogy amit építenek ma, azt holnap a szülői kéz által szétrombolva viszi a gyermek az iskolába. Ha a tanulók az év végén nem mutatnak fel eredményt, a tanárokat okolják, nem gondolva meg, hogy igen sok gyermek az iskolát tehernek tekinti, nem tanul, vagy tehetsége híján nem képes tanulni. Vannak ismét olyan tanulók, kik a felső osztályokban kezdik meg az esést, valószínűleg azért, mert rossz társaságokba keverednek s a tanulásra szánt időt léha szórakozásokban töltik el. Mikor aztán eljön az érettségi vizsgálat ideje s a közepesnél nagyobb perczentet kénytelen az igazságos bírálat elbuktatni, — akkor megint a tanárokra indul az odium. És te tanár, ki lelkedet öntöd bele pályádba, te ki nevelni akarsz a hazának komoly, kötelességtudó, müveit lelket és ismeretekben gazdag polgárokat, nemcsak szomorodott szívvel látod, hogy igéid tövisek közé, vagy terméketlen talajra hullottak, de munkád fejébe azt is megéred, hogy megneheztelnek rád azok, kiknek gyermekeit a becsület, jellem, tudás és kenyérkereset útjára kívánod vezetni. Kétségbe vonják, hogy szived van, mert ha volna, nem buktatnád meg azt az T Á R C Z A. Az „utolsó dalok“-ból. i. Valamikor, régen, Tavasz ébredtére, Megújult szivemben A remény, a béke. Minden tügyfejlésre, Virágfakadásra, Erfísbödött lelkem Nagyratörő álma. Most} ha tavaszodik, Csak éppen, hogy látom . . . Nem gazdagul vele Hitem, álmodásom. Akár az őszt lássam Haló hervadásban, Nem lelek már vigaszt Virág fakadásban. II. Lettem volna virág uttalan mezőn, Magán álló lenyő rideg béreztetőn. Kóró, útszegélyen, védtelen fűszál, Mely ha rátaposnak, többé föl nem áll. Vagy bár üldözött vad, rengeteg ölén, El-el tűnő csermely puszta hegy tövén. Lettem volna árva, bujdosó madár, Lettem volna féreg, a mely csúszva jár. Még se’: lettem|volna — a miként most vagyok Ilyen elfeledett . . . ilyen elhagyott ! III. Lábaimnál lassú csermely Folydogál a fü között, Haladtában nefelejcsein Virágdíszbe öltözött. Fenn az égen, délkeletről Bárányfelhők lengenek, Átúsznak a láthatáron, Még búcsút sem intenek . . . Lelkem elmereng e képen, — Életem hü képe ez — — Vágyaimnak szárnya, mint a Felhő, szinte fent evez. S mint a csermely, mélyre szállt le Szivemben a holt reményt Diszül ott áll — s ze m í öd é 1 ké n t A sok tépett érzemény. És a csendet visszaadják Örömtelen napjaim — Szeretek is elbolyongni Lombos erdő szélein. IV. Ha úgy künn a réten, mezőn járok, Integetnek felém a virágok — — Tarka-barka fejük meg-meglibben, Mintha mondogatnák: »Hozott Isten« ! Barázda tövéből kis pacsirta —- Dalát már hajnalban rég elsírta — A felhőkbe röppen s kicsi szárnya Ott lebeg fölöttem, mintha áldna. A hajló füzeknek gyönge ága, Eltérül utamból, mintha látna — Sekélyes vizéből kicsi tónak, Apró kandi békák kiki szólnak. Az egész természet ünneplőben, Még a napsugár is teljes fényben, Rózsaszín felhőnek mosolyára, Délibáb terül a láthatárra. Ha szivemet a bú szele érte : Ki-ki zarándoklók a mezőre : Egyben elfelejtem a mi bántott, A sok boldogságtól, a mit látok. Zombory Gyula. Legendás időkből. Szebb kocsi-utat képzelni sem tudok, mint amely Zemplén vármegyéből, Sátoralja-Ujhelytől indulva, Szép Halmon, a Kazinczy Ferencz mauzóleuma előtt haladva Abaujba vezet, szivet-lel- ket bámulatba ejtő, erdős-hegyek között, egyik ágával Kassa felé, másikkal Telkibánya romban, gazdátlanul heverő aranymosói előtt Göncz felé. Pálházánál oszlik ketté az útvonal. Egyik fele egyenesen nyúlik tovább, Kassa felé tartva ; a másik balra térve, apró, laposra csiszolt kavicsokon tova futó hegyi patak folyása ellen beveszi magát az északkeleti Kárpátok azon nyúl-
