Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-24 / 52. szám
Szatmár, 1899. SZATMAR-NÉMETI Deczember 24. Gin-guti lyukas tallér, Ütölt-kopott vén gavallér, Vissza-vissza, nem kellesz, A szegénynél helyed lesz. A szegény, hogy baj ne érje, Eltett zsebe fenekére. Ki se vesz már, csak reméli Majd valami csuda éri. Azóta én nyugton élek, Nem dobálnak, nem cserélnek, „Lyukas tallér, látod, látod! Csak a szegény jó barátod!1' Fodor Gyula. Karácsonyéji történet. A süvítő téli szél végig vonul a nagy Duna jégkéreggel bevont partjain; elementáris erővel hatol tova a messzeségbe. Útjában meg-megrázza a parti gázoszlopok vékony ablaküvegeit, a halvány légszesz lángok csak gyengén szűrődnek keresztül a sürü ködön. A komor hangulat, amely az egész tájékon uralkodik, valóban felejteti, hogy egy világvárosnak induló hatalmas metropolis éjjeli utczaképe ez, itt a Duna balparti mentén a pesti oldalon. Semmi jel, amely arra vallana, hogy ez az elhagyott vidék a nyári hónapokban egy nyüzsgő embersokaság középpontja, a sétakorzó, amelyet annak idején ép oly előszeretettel keresnek fel az üde levegőre vágyó halandók, mint aminő borzalommal kerülik most ezt a kedvelt sétányt. A siri csendben tisztán hallható a várbeli Mátyás templom erős óraütése, amint az éjféli egy órát jelzi. A hang létezéséről azonkívül még az a czirkáló őrszem tesz tanúságot, aki a Margit-hidfő előtt teszi meg kötelességszerü sétáját ebben a dermesztő hidegben. Nehézkes léptei távolról sejtetik benne a rendőrt, mert ily egyhangú, kimért lépései valóban csak annak lehetnek, akinek ezt a reglement irjaelő. És a rendőr reglement-ja kérlelhetetlenül intézkedik s nem ismer munkaszünetet még ezen a szent éjszakán sem. Pedig oly általános ez a munkaszünet mindenfelé, amerre csak felvilágosodott keresztény lelkek élnek! Milyen természetes is az, hogy a munkás leteszi a pörölyt meg a többi hithű ember a maga kenyérkereső szerszámjait, mikor ez a szent nap előestéje: a karácsony-est elérkezik. És mégis, Bognár Mihály, a buzgó katholikus, azt találja természetesnek, a.nit ő most mivel: a szolgálatot. Pedig nem is oly különös ember az a Bognár Mihály, a 7648. számú székesfővárosi rendőr, mindössze csak levert és szomorú. Meleg téli sapkáját kissé a fülére huzza, aztán eltűnődik a múlton. Azon a boldog éjszakán, amelyen ép úgy fütyölt ez a czudar deczemberi szél, mint most, de barátságos otthona kandallótüzénél százszorta jobban melegített a családi szeretet lángja, meg a feldíszített ^karácsonyfa apró, kis gyertyalénye, ha csak akkora volt is, mint a Bognár Mihály kis ujja. A szülők boldog érzése szította a csekély gyertyalángokat olyan forró tüzzé, amilyen forró szeretettel szülők csak környezni képesek egyetlen gyermeküket. Azóta egy teljes év múlott el, háromszázhatvanöt nap Bognár Mihály felejthetetlenül boldog családi történetében. — A gyermeki szeretet forró lángját a szülők kebelében egy táj- dalmas érzés váltja fel az idén. Csillogó karácsonyfa helyett ma csak egy parányi strhant jut nekik odakünn a sivár temetőben. E szomorú hely egyik félreeső zugában alussza örök álmát az az ártatlan teremtés, kit még egy rövid év előtt bálványozásig rajongó szeretettel halmoztak el a bánatos szülők. A kötelességtudó rendőrre ez a keserű visszaemlékezés oly fájdalmasan hat, hogy alig tud magán uralkodni s meggyorsítja lépteit, mintegy felmelegiteni akarván fázó tagjait, melyek a nagy hidegtől a megdermedéshez közel állanak. A köd ezalatt egyre sűrűbb párákban szövi be magát az éjszakai sötétségbe, mindent láthatatlanná téve a szemlélő előtt. Még a hang is olyan sajátságos tompának tűnik fel, ha ugyan hangnak mondható az a gyanús nesz, mi a hídfő vaskorlátja mellől ide hallatszik. Bognár Mihály figyelmessé lesz a szokatlan zajra, s mintha valami belső s igallatt intené, a kötesség tudatára ébred. Mintha látná, hogy a hid alacsony vaskorlátjánál egy sötét alak ideges mozdulatokat tenne. Arra tart, s midőn egészen odaér, egy igénytelen külsejű sovány nőt lát maga előtt, aki gyanús viselkedésével mindjárt elárulja, hogy nem leli a helyét. A nehéz té.i kendő alól kifejezésteljes ez a tekintet, mintha sokat, nagyon sokat akarna mondani a hatóság emberének. A sors végzetes viszontagságai által üldözött életnek egy szomorú képével találja magát szemben Bognár Mihály amint a nő karjai között tarka gyermekpólyát pillant meg. Az elszánt nőszmély görcsösen szorítja keblére a kisdedet, miközben tévelygő tekintetével a nagy folyón úszkáló hatalmas jégtáblákra bámul. Aztán mintha sötét tervétől hirtelen megiszonyodnék, gyermekére tereli tekintetét, mintegy tanácsot, vigasztalást várva attól.... Az ártatlan apróság erre fájdalmasan siró hangokat hallat anyja kebléről, amit a szerenrcsétlen nő vá'asznak vesz. Rossz jelnek, biztató jelnek tekinti ezt, szörnyű szándéka végrehajtására. A rendőrnek alapos aggodalmai támadnak, hogy ez az asszony végzetes szándéka elkövetésével aligha késik sokáig, s ép azon van, hogy a nőt kellő ügyességgel elvonja a hid veszedelmes korlátjától. Abban a pillanatban az életunt nő esdeklő hangja szólal meg: Az égre kérem............... Valószínűleg az izgatottságtól csuklik meg rem:-.gő hangja, miközben hirtelen elhatározással bontja ki kendője alól agyér - meket és a rendőr felé nyújtja. Bognár Mihály önkéntelenül tárja ki karjait a kis ártatlanság felé, de ezzel egyúttal bilincset rak azokra. Nemes cselekedet végrehajtásában gátolja meg ez a bilincs a kötelességtudó rendőrt! A sorsüldözött nő él az alkalommal. Semmi sikoly, semmi jajkiáltás, még csak egy puszta búcsúszó sem lebben el az öngyilkos ajkáról. Csak egy tompa zuhanást követő zaj hallatszik fel a hidra, amit a jégtáblák súrlódása idéz elő . . . Bognár Mihály a hídról hosszasan nézi, keresi tekintetével az áldozatot a Duna felszínén, de nem akad rá Azután a kis hátra- hagyottat veszi szemügyre. Oda viszi a gáz. lámpa alá, hogy a légszeszfény lángjánál jobban láthassa. A gyermek arczát nem veheti ki tisztán, mert az gondosan be van burkolva, hogy a csípős hideg ne érje oly könnyen. A szegényes pólya nyílásában azonban egy apró papirszelete akad ; ez a pár szó van rajta: «A jó emberek oltalmába. Egy szerencsétlen anya.“ Bognár Mihály pedig jó ember. * * * Hajnalodik. Az idő négy órára jár és Bognár Mihályt más váltja fel a szolgálatban. Mikor azt átveszi tőle egyik társa, előbb bemegy a hivatalba jelentést tenni, mert «esete« volt az éjjel. A «corpus delicti«-t azonban a világért sem hagyja az őrszobában. Annak már csak jobb helye lesz ő nála otthon. Odahaza meggyujtja mind a két lámpáját, katácsonyfa helyett, mert hisz nem készültek. — No de majd jövőre, ha az Isten éltet — mondja rá a felesége .... Révész Lajos. A főnyeremény. Irta: Vajda Dezső. Nagy lépésekkel járok fel s alá hideg szobámban, arczomon az életuntság kifejezésével. Az erszényem üres, s ez az oka, hogy elment kedvem az élettől. Mert tudd meg türelmes olvasó, hogy amikor én ilyen kiapadt helyzetben vagyok, akkor én életunt, pessimista, sociálista, sőt anarchista vagyok. Hibáztatom az egész világrend- szert, mely nem gondoskodott arról, hogy én ilyen »levégzett“ helyzetbe soha ne jussak. Máskülönben pedig igen szelíd fiú volnék, s a légynek sem tudnék ártani. Jelenleg azon töröm a fejemet, hogy ugyan honnét tudnék én valami kevés pénzmaghoz jutni. Mert mikor semmi sincs, akkor szívesen beérem a kevéssel is, lévén a kevés még sokkal több, mint a semmi. Töprengésem közepette kezeimet zsebeimbe mélyesztem ; az a jó szoká som van ugyanis, hogy amikor valami jó eszmére van szükségem, rendesen a zsebeimben kotorászok. Kitűnő methodusom ezúttal sem maradt sikertelen, mert keresgélés közben a mellényem délnyugati zsebéből tényleg előkerült egy csomó zálogczédula. E leletből aztán támadt egy jó ötletem. Úgy gondlkoztam ugyanis, hogy ha a zálogczédula gyűjtést ily szépen cultiválom, csak hasznára leszek az utókornak, ha mennél több ily becses ritkaságot hagyok magam után a jövő nemzedékre. Elhatároztam tehát, hogy felöltőmet nyaralni küldöm. Egy hirtelen mozdulattal szekrényemhez léptem, hogy az említett ruhadarabot rendeltetési helyére juttassam, ebben azonban egy váratlan esemény akadályozott meg. Amint ugyanis szekrényemben kotorászok, kopogtatást hallok ajtómon. Elővigyázatból az ajtót aminek bezárom magam után, ha itthon vagyok, mindig az az előnyös oldala van, hogy esetleges kellemetlen látogatókat nein kénytelen az ember elfogadni. A kopogtatás ismétlődik, én lábujjhegyen az ajtóhoz vonulok, s várom, hogy titokzatos látogatóm valamely hangot hallasson, amiről ráismernék. Mert a mai világban óvatosnak kell lenni. Hallottam, vagy olvastam én már olyan históriát is, amikor a fiatal ur ablaka alatt — kihez igen neheze 1 lehetett bejutni — két alak ugyancsak döngeti egymást Mikor aztán a fiatal ember kisiet, hogy a gyengébbnek segítségére keljen, egyik a verekedők közül nyugodtan odább áll, s a legény szemben találja magát a szabójával, aki a legnagyobb phlegmával előkeresi külsőzsebéből a számlát, s ha nem is életet, mindenesetre azonban pénzt követel. De eltérek tárgyamtól. Miután látogatóm nem volt hajlandó megszólalni, a kulcslyukon keresztül voltam kénytelen helyszíni szemlét tartani, s megkönnyebbülten lélegzettem lel, midőn arczát teljesen ismeretlennek találtam. Elszántan nyitottam ajtót. A belépő magas, sovány, s a kor igényeinek teljesen megfelelően öltözött alak volt. Bemutatta magát és előadta, hogy X. pesti bankház megbízottja Azért jött, hogy tudtomra adja, miszerint a tőlük vásárolt sorsjegygyei megütöttem az egymilliós főnyereményt és hogy ő ez összeget kész nekem rögtön kifizetni. Én ugyan ennek hallatára majd szétmentem a belsőmet megrohanó kellemes érzelmektől, külsőleg azonban a nyu- godtat színleltem és közömbösen vettem át a pénzt. Látogatóm eltávoztával első dolgom volt a kisajátított felöltőt a szekrénybe visszahelyezni, s minthogy életkedvem ismét visszatért, egyenesen a szomszéd kávéházba rohantam és a Miska pinczérnek ezeressel fizettem ki a fennálló számlámat. Miska az ezeres láttára a kezeim után kapkodott, — nyilván megakarta csókolni — nagyságos urnák szólított és a kassza-hölgygyel együtt biztosított jóindulatáról. Erre eltávoztam. Az utczán sétálva megpillantottam egy igen modern stylben épült palotácskát, mely fölötte megnyerte tetszésemet. Örömöm megkétszereződött, midőn a kapun táblácskát láttam meg, mely azt jelentette, hogy a ház eladó. Rögtön felkerestem a háziurat, s megkérdeztem, mi a ház ára. — Százezer forint ! — Százezer forint ? Olyan olcsó ? A házi ur bámulva tekintett rám, nyilván őrültnek tartott. Hirtelen azonban mintegy uj eszmétől megkapva azt mondta, hogy tévedett, mert ő tulajdoképen százötvenezer forintot akart mondani, csak a nyelve bicsaklott meg, Egyúttal biztosított, hogy neki magának sokkal többe van, s ha családi ügyei nem késztetnék erre, úgy soha nem adta volna el a hazát, illetve a házat. — Szó nélkül kifizettem. Aztán előhivattam a ház- felügyelőt és megparancsoltam, hogy estig részemre egy csinos garcon lakást rendeztessen be, mert mától fogva ott lakom. Átadtam e czélra neki kétezer forintot. — Ezek után magammal teljesen megelégedve távoztam. Utam a város egyik tánczterme mellett vitt el, hol a »gőzfürdőben alkalmazott masseurök és körömvágók egyesülete« tartotta farsangi tánczmulatságát.
