Szatmár-Németi, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-24 / 52. szám
A „SZATMÁR-NÉMETI 5? 1 KARÁCSONYI MELLÉKLETE Karácsony estéjén . . . Karácsony estéjén — már régen úgy szoktam — Egy sereg gyermeket gyűjtök magam körül, Aztán ének zendül, ima szárnyal ottan S higyjétek : mindenik szive szerint örül. Vesszük a bibliát — örök élet könyvét — Olvassuk belőle a szent történetet: A megváltó Jézus hol s hogyan születék S bölcsője fölött mily csoda szép dal zengett. Mindnyájunknak szive az arczunkra ül ki, A lelkünk, a lelkünk — óh az messze szárnyal Tulvilági édes érzet az s nem földi, Mely egész valónkat hatja át, meg által . . . Mikor az angyalok seregénél járunk : Hogy vitték meg a hirt ama pásztoroknak ! Majdnem úgy gondolja ünneplő kis nyájunk : Nekünk hozzák most a hirt és nem azoknak. „Ne féljetek !“ — mondják (s bizony nem is félünk ; Angyal az angyaltól már hogyan is félne ! ?) „Mert ma a Megtartó született minékünk, Jertek el, menjünk el mind-mind elejébe.“ S szinte neki indul kis seregünk ottan, Bölcseket vezérlő fényes csillag mentén, Angyalok éneke csendül föl azonban Nosza mi is kezdjük, velők együtt zengvén : „Dicsőség a magas mennyekben Istennek, E földön békesség s égi jóakarat! Az Atyák óhaja ime végre meglett Pokol népe többé közöttünk nem arat“ . . . Zengjük zengedezve és lám csodaképpen Föltárul előttünk Bethlehemnek jászla S mintha ott állanánk közelébe éppen Született kis Jézust mindnyájunk jól látja. Egy meleg fuvallat, egy isteni érzés : A szeretet lángja egybeolvaszt mindent, Ott künt viharozhat, üvölthet a szélvész, Egy darab mennyország gyönyörködtet itt bent. Magam is feledem : ki vagyok, mi vagyok ; Orczáimon érzem forró köny fut végig, A gyermek seregbe bizony átolvadok S velők együtt szállók föl a fényes égig. így töltjük, igy töpjük Karácsony estvéjét, Angyalokkal járunk, kis Jézust imádunk, S biztosítva van már, mikoron ősziünk szét Karácsony éjjeli gyönyörű szép állmunk. Oh ez az egy álom, ezen a világon, —j Ha Karácsonyunknak több kincse se volna — Megérdemli Jézus, hogy a lelkünk áldjon, Mig le nem dőlünk a végső nagy álomra. (Májti».) F. Varga Lajos. A vizi tündérek. Sötét erdőben kis tó partján ült egy fiatal ember, lovagi pánczél boritá mellét s forgós sisak fedé hosszú szőke fürtéit, közelében egy vén pásztor, kinek bárányai a tisztáson vigan legeltek, botra támaszkodva elmerengve nézett a kékesen csillogó habokba. O nem fűlt a tóba, — tőré meg a pásztor az uralkodó ünnepi csendet, — mert a tó három nap után partra dobja áldozatait. Nem, ő nem fúlhatott e mélységes, titokzatos vizekbe. Atyja embereivel átkutattatá a habokat, én is jelen voltam a munkánál és bizonyos, hogy mi feltaláltuk volna őt, ha e tó lett volna a sírja. És mégis én tudom, hová tűnt a szépséges kisasszony, de most hallgassunk erről. Ha leszáll az esti sürü homály, ha már ragyog oda fenn a csillagtábor jöjj el hozzám, én kunyhómban várok reád. A fiatal lovag megígérte s lassú léptekkel távozott. A lovag idegen volt s mély bánattal szivében kereste a tó környékén nyomtalanul elveszet- jegyesét. A múlt nyáron atyjával együtt kérésé fel e regényes erdőt, vidéket a fiatal leányka s mig atyja naponkint egy hüs patakban fürdött, ő örömtől repeső szívvel, boldogságában dalol-, gatvajárt-kelt a kies zöld mezőkben és sötét erdőben. A leányka igen szeretett mohos, vizmosta kődarabon ülv e halászgatni. Egy este nem tért többé haza s e naptól nyoma veszett. Atyja, ki gazdag földesur volt, hasztalanul kerestetés végre is egyedül kellett haza térni. S most a bánatos, árván maradt jegyes keresi igy szép menyasszonyát. Az est kibontá, szerte terité sötét éji fátyolét, minden zaj elült, minden élő pihenőre tért már, midőn az ifjú a pásztort felkereső. A pásztor maga mellé, a gyepes padra iilteté vendégét s aztán igy kezdett beszélni: A te jegyesedet a vizi tündérek rabolták el s a tó fenekén álló kristály patotájokba rejtették. És most figyelj arra, a mit mondok. Tánczmulatságot fogsz rendezni a falu nagy hársfája alatt, a melyre a leányokat, legényeket mind meghívod. Hallod a mit mondok ? A tánczban három vizi tündér fog részt venni, fehér, lenge ruhájuk aljának nedvessége fogja elárulni öl et. Tánczolj az egyikkel s aztán a többivel, légy szeretetreméltó kedves, udvarias irántuk s talán megtudod tőlük jegyesed tartózkodási helyét. így szólott az öreg. A következő vasárnapon zengő édes muzsika csalogatta a vén hárs alá a falu fiatalságát. Szólott a vig, lelkesítő zene s a kipirult arczu párok széles kedvben járták a tánczot. Az öregek a kőpadokra telepedve idogáltak mélán, csendesen. Jelen volt a mulatság rendezője is és észrevétlenül fürkészte a mit sem sejtő leányokat, szőkéket, barnákat egyaránt, de olyat, kinek ruhája alja nedves lett volna, közöttük nem talált. Mikor aztán az éji sötét leplet magára ölté az elpihenni kezdő vidék, messzi táj, fáklyákat gyujtának, mert a vigalom immár az éjszakába nyúlt. És ime! az esti harangszóra 4 fátyolos fiatal gyönyörű leány jelent meg, kik hosszú, bokáig érő, arany szőke fürteikben vadrózsákat viseltek. A falu szépei félénken húzódtak vissza. A várakozó, türelmetlenkedő fiatal ember pedig sietve lépett hozzájuk s egyiket tánczra kérte közülök. Repült a földön e tündér, könnyű volt mint a tollpehely, de hallgatott és mit sem szólott. Midőn a zene elnémult s a tánczos lovag társnői felé vezeté fátyolos hölgyét hirtelen, igy beszélt a hableány: Az ,a kit te keresel, nem fűlt a vízbe, nem lakik a halak és vizi állatok tanyáján. Az ifjú ember Szive hevesen dobbant meg, kért, kö- nyörgött, —- csak egyetlen felvilágosító szócskáért esedezett — mindhiába 1 Az újabb táncz kezdetén tánczra kérte a második tündért. Úgy járt vele, mint az elsővel. Hallgatott, mint a hal, végül ennyit mondott: Jegyesed felséges palotában lakik, melynek falai és tetőzete csillogó zöld kristály. Az ifjú a harmadik tündérrel is tánczolt, a a ki a táncz végén igy kiáltott fel : kedvesednek sok az_ öröme, de a legnagyobb most várakozik reá. Ám, mi távozunk, mindjárt 12 őt üt az óra és nekünk éjfélkor otthon kell lennünk. Azonban neked még távoznod illik nővérünkkel. E szavak után odainti a 4 ik tündért s hirtelen a lovag karjai közé vezeti. De mi történik ? Uj tánczosnője fátyola lehullik s ő a keblén pihegő tündérben szive kis galambját, elveszett jegyesét ismeri fel. A három hableány eltűnt. A templom órája éjfélt kongatott, és az egymás karjaiban végtelenül boldog jegyeseknek úgy tetszett, hogy e hangok az angyalok éneke, lakodalmi harangszavak, Dr. Fechtel János. A lyukas tallér. Mese. Születtem, mint fényes tallér, Jártam, keltem, mint gavallér. Sok szép úr és mi asszony Simogatta kedves arczom. Sok emberen segítettem, Volt is érte becsületem. Tíz piezulát adtak értem, Száz krajczárral is felértem. Ezer nyájas mosolyt kaptam, Titkos ajtót nyitogattam, Görbítettem hátat, nyakat, Csókra húztam sok ajakat. Giri-guri kerek tallér, Kényes-fényes szép gavallér, Cseie-bere, gyér ide, Gyér a bácsi zsebibe! Egyszer aztán rosszul jártam, Kilyukasztották a hátam. Vége lett a becsületnek, Kik imádtak, megvetettek. Nem féltettek úgy mint hajdan, Örült, a ki túltett rajtam. Öntöttek sebembe ólmot, Földhöz vert, ki becsapódott. Giri-guri lyukas tallér, Ütött-kopott vén gavallér. Csere-bere állj odább, Egy balek majd jobbat ád. Könyörögtem: „ Gazdag urfi, Ne hagyj a világba futni, Leszek rabod, lánczon csörgők“. Azt felelte: „Vigyen ördög!“ »Vén zsugori, ki a pénzed Nem adod ki, egyre nézed, Zárj el, hogy ne lásson senki.« Alig várta, hogy tegyen ki. Kértem kártyást: babonából Ne taszítson el magától. De fogytán lévén a pénze, Egy nagy bankba becsempésze. Kérve-kértem gazdag papot, A ki úgyis könnyen kapott, De nála sem volt kegyelem, 'Tovább adott könyörtelen. Oh be sokszor visszadobtak, Szidva egymást tolvajoknak, Hányszor esett por miattam: „Nem én adtam!“ „Mástól kaptam! Giri-guri lyukas tallér, Ütött-kopott vén gavallér! Csere-bere állj odább, Egy balek majd- jobbat ád! Utoljára mit tehettem? Egy szegényhez telepedtem, Öreg kapás kapott bérül, Hazamenve a mezörül. Izzadt, fáradt az egész nap, Örült, hogy már egy kis pénzt kap, Sötét volt s az Istenadta, A mit kapott, zsebre rakta. Zsebre váeoti, hogy majd reggel Felvált egy kis eledellel. Uram fia! hát a boltba Azt mondják: menjen pokolba! Szégyenkezve szörnyű félszszel, Próbálkozik egyszer-kétszer, Az uraság sem tud róla; Szólni akkor kellelt volna.
