Szatmár És Vidéke, 1918 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1918-09-02 / 35. szám
2 SEATMÁR ÉS VIDÉKE. Teljes és végleges biztonságot akarunk a lengyel-kérdésben. A lengyelek sem kívánhatnak jobb uralkodót Károly királynál. * Lapunk múlt számában a tervbe vett közigazgatási reformmal és a megyék rendezésével kapcsolatban városunk jogos érdekeit hangoztattam. Alig látott napvilágot ez Írásom, szinte egyidejűleg hozták ti fővárosi lapok azt a hirt, hogy a rendezésnél S/.at- mármegyét kettéosztják, Ugocsából kiegészítik s Szatmár-Németi visszakapja a tőle elvett székhelyet, Nagykároly részére pedig külön megyét alakítanak. Ez a hir megnyugtatóan hatott reánk. De úgy látszik, mihelyt e tervet nyilvánosságra hozták, rögtön megindult ellene az áramlat. Bizonyára fölsiettek a ministériumba azok, akik a rendezéssel és kettéosztással befolyásukat látták veszélyeztetve : s csakhamar újabb közlemény jelent meg a fővárosi lapokban, hogy a minisztériumban tartott előkészítő értekezlet elállóit Szatmármegye kettéosztásától, s mindent a régi formában akarnak meghagyni. A tervező jót akart, igazságot akart tenni. De valószínűleg nincs elég ereje, hogy a hatalmas befolyással szembeszálljon. Nekünk, szatmárnémetieknek kell megragadnunk teljes erővel ezt az ügyet. Jogunk világos és kétségbevonhatatlan. Első kívánságunk, hogy Szntmár-Németiheu, mint északkeleti Magyarország gócpontjában, másodfokú állami közigazgatási kerületi központ állíttassák föl; ha azonban a régi formák tartatnak meg, Szatmár-Németi külön főispánságot kapjon. Második, hogy a megyeszékhelyet visszaadják. Harmádik, hogy államrendőrségi kerületi főkapitányságot létesítsenek Szatmár-Németiben. Haladéktalanul bizottságot kell alakítanunk, amely e jogos kívánságok keresztülvitelét szorgalmazza. M«g kell nyerni az akcióhoz a fővárosi sajtót; igazságos álláspontunknál fogva onnan tekintélyes támogatást kaphatunk. Intézzünk a képviselfíházhoz memorandumot, amelyet külön lenyomatban minden képviselőhöz juttassunk el. Ütni keli a vasat szüntelenül és lankadatlanul. Igazságos óhajaink előtt az ország közönsége nem fog szemet hunyni, bármenynyire betegesek is a közállapotok. Szatmár-Németi, 1918. augusztus 30. Cső may Győző. Tanítókat kérünk I Idestova megnyílnak már az iskolák kapui — ott, ahol megnyílnak. Országszerte százával vannak még mindig olyan vidékek, ahol a régi jó időkben is mérföldeket kellett járni a hat esztendős gyereknek, őszi időben, téli hóban, nyári időben, inig a tudomány ütött-kopott hajlékába eljuthatott... s ahol most ez a hajlék is zárva van. A tanitó vagy a fronton, vagy a hadtápvonalban teljesít olyan szolgálatot, amit bizony más is el tudna végezni helyette, — azt a szolgálatát, amelyikben legjobban megállaná a helyét, egyszerűen nem végzi senki. Annyi helyettes, ahányra a megürült iskolákban szükség volna, nem kerül ki még a sokat emlegetett, állás nélkül szaladgáló tanítónők közül sem. Utánpótlás még kevésbbé akad: a tanítóképző iskolák képesítő vizsgáin öt-hat növendék lézeng, a többit elvitték katonáÉ°7 s az általános tanítási kötelezettség törvényének nagyobb dicsőségére az állam százezrével tenyészti hivatalból az iskolakerülöket, Egyik faluban komoly képpel büntetik meg a szegény asszonyt, aki félmeztelen gyerekét nem tudja iskolába küldeni — a szomszéd faluba, mig a harmadikban, meg a negyedikben, örülhetnek a gyerekek; mert már ötödik esztendeje kezdődik a szabad iskolakerülésnek. Ötödik esztendeje ! Vagyis azt a négy elemit, amit a választójoghoz kevesellettek az ország nagyurai, már egész generációktól vették el. A már tiz esztendős gyerekek igen nagy része fog úgy felnőni, hogy soha bele nem kóstol az irás-olvasás mesterségébe. A kilenc, nyolc, hét esztendősöknél egyre nő ennek a dicsőséges perspektívának a valószjnüsége. Akik azelőtt négy évvel végezték el a négy elemit, azoknak csak a választójoga bánja ezt az állapotot. Semmi, semmi nem jellemzi olyan kegyetlen világossággal a nálunk uralkodó, különböző nevek alatt önmagával váltakozó rendszert, mint az, amit az iskolával tettek. Hiszen lehetne a háborús középiskolákról is sok mindent beszélni, azoknak az óratöbble- tekkel agyonsanyargatott tanárairól, hetvenével Összezsúfolt diákjairól. De a középiskola mégis némiképen a kirakat hoz tartozik, annak összeomlását meglátná az egész világ; a középiskolába azoknak a gyermekei is járnak, akik a mai rendszer teljesjogu haszonélvezői. Hanem a falusi, a tanyai iskola ? Ki tud arról ? ki látja azt? Szép dolog az a népoktatási törvény, de köztapasztalás szerint sokkal több baj van a paraszttal, a munkással, mióta irni-olvasni tud. Micsoda szép álom volna, ha szépszerivel el lehetne tüntetni a föld színéről azt a népoktatási törvényt! Hogy a „lelketlen izgatok“ és „hazátlan népámitók“ szava ismét, és mindörökké, kiáltó szó maradjon a Gutenberg átkos találmányától szűz magyar pusztákon! És ha már nyíltan eltörölni a törvényt mégsem lehet, ha mér úgy illik, hogy a hat elemi elvégzésének lehetőségével „az általános választójog automatikus megvalósulásáról“ rebegjünk kenetes frázisokat: hát legalább használjuk ki az időt, amig lehet. Ki tudja, meddig tart még a háború, azalatt tenyésszük szorgalmasan az analfabéta generációkat. Azután ? Hát hiszen nem minden tanitó tér vissza. Azt ugyan nem engedik meg nekik, hogy mint katonatisztek aktiváltassák magukat, de a hősi halált már nehezebb eltiltani. Utánpótlás egyelőre a háború miatt nincs, később azért nem lesz, amiért-inost a katonatiszt-tanítók annyira szeretnék aktiváltatni magukat. Nem lesz értelmes, épkézláb fiatalember, aki tizenkét esztendei tanulás után ezer koronáért bújjék el egy j tanyai iskolába. A törvény a háború után is írott malaszt marad. Ezt akarják azok, akik nálunk minden kormánynál hatalmasabbak. Amit mi a jövő fenyegető képe gyanánt rajzolunk, az az ő legbelsőbb, titkos óhajuk. És szinte reménytelenül emeljük fel lelkiismeret-diktálta szavunkat az iskolaév kezdete előtt. Ök analfabétákat, olcsó napszámosokat, parancsszóval kezelhető választókat és törvényesen kisemmizett jogtalanokat akarnak tenyészteni. A mi kívánságunk egyszerűbb, két szóval kimondjuk: Tanítókat kérünk ! Apróságok. Az ismert szódaügyben a tanáé*, mint Il-od fokú hatóság, meghozta a határozatot és Fekete József vezérigazgatót, akit a főkapitány 3 hónapi elzárásra és 10 ezer korona pénzbüntetésre Ítélt, teljesen felmentette. A két ítélet tehát homlokegyenest ellenkező eredményt állapított meg. Hogy hol az igazság, azt most már az utolsó forum, a miniszter fogja megmondani, mert hogy valahol lennie kell, ahhoz semmi kétség nem férhet. * Riporterünk ieikereste az Eló'cseren nyaraló Scheer Judát. aki legközelebb megint vett ott egy szőlőt 115 ezer koronáért. Olyan horribilis ár, amelyért még nem is olyan régen az egész Előcsert meg lehetett volna vásárolni. Megkérdezte tőle, miért épen az Előcserhez ragaszkodik és miért nem vásárol a belső hegyen is. — Hát kérem, a tavaszszal nagy beteg voltam és a háziorvosom előcseri bort rendelt s ettől olyan egészséges lettem, hogy azóta jó egy pár milliót kerestem, s ennek a hatása alatt elhatároztam, hogy az egész Előcsert megveszem. * A király 6000 hektoliter tokaji borát a berlini német birodalmi borközpont megvette. Ezzel egyidejűleg Írják a lapok, hogy a Hegyalján óriási vihar dühöngött és a tokaji szőlőhegyeket a jég teljesen tönkreverte. Babonás emberek összefüggést keresnek a két esemény között, úgy okoskodván, hogy a természet haragra lobbant, s nehogy az idei termés, ez az isteni magyar nektár is a németé legyen, inkább elpusztította az egészet. * Szatmárvármegye kettéosztása tehát elmarad. Az utolsó percben vették ugyanis észre, hogy ha az ugocsai két járást Károly megyéhez csatolják, akkor a központból ezzel csak úgy érintkezhetnek, hogy Szatmárme- gyéa kell keresztül járniok és igy ettől útszolgalmat kellene szerezni. — No még csak ez hiányzik ! — pattant fel Wekerle •— Nem eleget perlekedtek eddig, most aztán még ügyvédkézre is kerüljenek. Marad a megye úgy a hogy volt, s csak a székhelyet teszük át Szatmár-Németibe! * A napokban már itt is járt dr. Adler Adolf Nagykárolyból,' hogy e tárgyban a mi polgármesterünkkel beszéljen. — Szerettem volna úgy észrevétlenül meghallgatni ezt a beszélgetést. — mondja valaki.
