Szatmár És Vidéke, 1917 (34. évfolyam, 1-53. szám)

1917-06-26 / 26. szám

Harmincnegyedik évfolyam. — 26. szám. Szatmár-Németi, 1917. június 26. / Í3Í x\ VEGYES TAUT AIM U HETILAP. Megjelen minden kedden. Egyes szám, ára 12 fillér. Laptulajdonos és kiadó: MORVA! JÁNOS. Felelős szerkesztő: t Dr. FEJES ISTVÁN. Szerkesztő: Dr. MARK O VITS ALADÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Eötvös-u. 8.; Könyvnyomda. Előfizetés egész évre 6 korona, fél évre 3 kor., negyedévre 1 kor. 5 O fillér. SBS A kereskedelem vá lsága.*) Irta : dr. M&rksvlts Aladár. A tisztességes kereskede­lem érdekében kell felvilágo­sítanunk kereskedőinket az őket fenyegető válságról. Nem anyagi romlásukról van szó. Ök és a termelők olyan va­gyoni föllendülést éltek meg, amit az ország többi foglal­kozású polgárai sohasem fog­nak utólérni. A hirtelen gazdagodás helyzete azonban megszédi­*) Múltkori eikkünket: „Oh, mért oly késón .. .* több helybeli ke­reskedő zokon vette, holott, hogy írá­sunk gondolat menete, amely kizárólag az illegitim kereskedelem ellen irá­nyult, szélesebb körben tényleg létező hangulatot tolmácsolt, igazolja, hogy távol vidéki laptársaink is áttették. Itt az ideje, hogy a helyzet el nem vitatható komolyságáról maguk a ke­reskedők is elmélkedjenek. Itt tenni kell valamit a saját érdekükben és pe- dig gyorsan, amig nem késő. Éjjel. Csillagsugáros künn az éjszaka,... Csillagok szeme néz a földre le... Vájjon a soi’súnk halvány csillaga Nem húll-e sírunk fölibe ?... Vájjon Honúnkra derül-e hajnal ? Lesz-e még fényes itt a kikelet ? ...Itt, — ahol annyi millió haddal Szaggatják ezt a Nemzetet... ...Vájjon a béke, — amit|mi várunk, — Nem fog-e késni ? (késni: bajt jelent!...)------Hatalmas Isten 1 légy erős várunk! És teremts békét idelent !... Hozd el a békét, hogy véres földünk Virágos, üde, szabad föld legyen... Amelyen, —• ha már láncokat törtünk,— Ne legyen Úr az Idegen!!... Szatmár. sasi Nagy Lajos. tette a kereskedő és gazdál­kodó osztály nagy részét. A közhivatalok felgyülemlett munkája, a közönség nem tö­rődő közönye pedig megszün­tette az ellenőrzést úgy, hogy a szó szoros értel mében ellen­állhatatlan erővel csábított a a kapzsiság az illegális nyere­ségre. Az országot egyszerre elárasztotta az áru uzsora, hirtelen eltűntek a készletek, olyan áruk, melyeknek ter­melési költségei alig emelked­tek, együtt rohantak egyéb cikkek többé kevésbbé indo­koltan fölfelé törtető áraival. A fogyasztó közönség megdöbbenve állott meg és tehetetlen volt. Újságcikkek, tanácskozások meddők marad- » tak, az állapotok nem köny- nyebbedtek. Minden változás csak súlyosította a megélhe­tés feltételeit. A mhiSisíanő. (Folytatás.) Az éj már meglehetősen előre haladt. A kormányzó dolgozószo­bája bizalmas félhomályba volt borulva és az asztalon két csészé­ben illatos tea párolgót!. Mária Anasztázia az asztalnál foglala­toskodott. A kormányzó megemelte fe­jét és mosolyogva legeltette sze­meit a szép asszony minden moz­dulatán. Majd kedélyesen igy szólt: — Mária, eleget dolgoztunk, kedvesem. Most mondd el rövid házasságod érdekes történetét, édes, kis fekete rigóm. — Szívesen, excellenciás uram, de előbb kérem, fogadja tőlem szívesen ezt a csésze Ízletes teát... Sajátkezüleg készítettem és édesítettem meg számára. — Te megad? — Igen én. — Akkor örömmel fogadom. A kormányzó mohón kiürí­tette a csésze tartalmát, azután Ea a mai helyzet is, ami , nemcsak a közönségnek, ha- , nem a kereskedelemnek is vál­ságot jelent. A közönség csak anyagiakban szenved, de a keres­kedőknek erkölcsi értékét támadta meg ez a csúnya állapot. Többször tettük szóvá már e lap hasábjain is, hogy a kereskedő osztálynak volna kötelessége, hogy a maga er­kölcsi reputációját helyre­állítsa. Nem tudtuk és nem is akartuk elhinni, hogy a ma­gyar kereskedők elismert ko­molysága ne álljon a sarkára, amikor,legféltettebb és hosszú béke évek nehéz munkájával szerzett kincsét: a becsületét, a jóhirét naponta, percen- kint lelkiismeretlen emberek szennyezik. Hogy a magyar kereskedő osztály ne emeljen szót, ne követeljen elégtételt, a tisztes nevével visszaélőket visszaadta uz edényt Mária Anasz­táziának : — így ni, most mondd el, hogy ki ó» mi volt a férjed ? A dő helyet foglalt és miu­tán saját teájából néhány kortyot ivott, megkezdte elbeszélését: — Férjem lengyel volt, aki gyűlölte Oros/or^zágot. azért so­rozták be közkatonának. A kormányzó szempillái megrándultak, homlokát ráncokba szedte és hidegen kérdezte: — Hogyan ? A fiatal nő arca hirtelen megváltozott. Vonásaiból eltűnt az alázatosság kifejezése és érdes hangon folytatta: — Igen, férjem szegény, de előkelő családból származott, és tanuló volt. Magam is tanulónő vagyok és mikor excellenciádat arról értesítették, hogy msgbiz- ható vagyok, ekkor megcsalták és félrevezették. Én egy titkos ügynökség tagja vagyok, mely az ön halálát elhatározta és most azért vagyok itt, hogy az ítéletet végre­hajtsam. ne hajszolja fel és ne jut­tassa börtönre. A kereskedők nem tettek semmit, és most. három év után nem szabad panaszkod- niok a miatt, ha a közönség — amelynek ma már nincs módjában megállapítani, kik az igazi bűnösök — általá­nosít és azt a kedves, benső érintkezést, ami béke időben a kereskedő és rendes vevője között fennállott, — újra* éleszteni nem tudja. Szálljanak magukba a kereskedők. Tartsanak saját lelkiismeretükön vizsgálatot. Hányán vannak olyanok, akik egyetlen egyszer sem támad­tak hangos szóval az árak ellen felszólaló vevőre, mondván: „Tessék ott hagyni. Szívessé­get tesz, ha nem vásárol.“ Ahányan sohasem tették, — álljanak össze és próbál­ják megreparálni a mások A kormányzó halálsápadt lett félelmében, fel akart ugrani keljéről, de erőtlenül visszaha- nyatlott, mindkét kezével görcsö­sen melléhez kapott és őrült tekin­tettel meredt Anasztáziára. — Ne erőlködjön, ez most már úgysem használna, — mondta fölényes mosolygással a nő, — hiszen maga küldte el házától a cselédséget! — Mit tett velem ? hebegte kétségbeesetten a kormányzó. — Csak azt, amit az ön kreatúrái ezrekkel tettek : megöl­tem... méreggel, melyet a teá­jába hintettem. A halálküzdelem beállt... a kormányzó hörgött... melle zihált... veríték tört ki homlokán és szemei megüvegesedtek. Anasztázia a tükör elé lé­pett, föltette kalapját, fölöltötte köpenyét és leeresztette arcára fátyolát. Azután gyorsan eltávozott a szobából, anélkül, hogy a hal­doklót még egy tekintetre mél­tatta volna. #

Next

/
Thumbnails
Contents