Szatmár És Vidéke, 1917 (34. évfolyam, 1-53. szám)

1917-06-05 / 23. szám

VEGYES TARTALMÚ HETI Harmincnegyedik évfolyam. — 23. szám. Szatmár-Németi, 1917. janin Megjelen minden kedden. Egyes szám ára 12 fillér. Laptulajdonos és kiadó: MORT AI JÁNOS. Felelős szerkesztő: Er. FEJES ISTVÁN. Szerkesztő: Dr. MARKOTITS ALADÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Eötvös-u. 8.; Könyvnyomda. Előfizetés egész évre G korona, fél évre 3 kor., negyedévre J kor. 50 fillér. Telekérték adó. A városok évek óta alig bírják költségvetésük kiadási és bevételi tételeit egyensúly­ban tartani. A folyton foko­zódó terhek csak uj jövedelmi forrásokból fedezhetők, a ha­ladás igényei további nagy­szabású adómüveleteket tesz­nek szükségessé. Sok koponya fő az uj községi adók kigon­dolásában, de be kell vallani, hogy nehezen megy. A háborús gazdasági ala­kulás egy nagyon igazságos és egészen modern adót vetett ö a felszínre: a telekérték adót. Minthogy már van is prece­dens: Arad város közgyűlése már életbeléptette ezt az uj adónemet, szóvá tesszük a kér­dést és az illetékes tényezők­nek figyelmét felhívjuk reá. Az értékek változásának tényét és jelentőségét az em­Hoü jártam éa mai Anitát? Irta: Hegyaljai Kiss Géza. Megyek, hát megyek! Fejembe vettem s többé ka­lapáccsal hö lehetett onnan kiverni. Hiábavaló volt* Anyám siránkozó marasztalása, Hugóm szemrehányó könnyhullatása! — mennem kell, megyek! Don Quijote eltökéltsé­gével zengtem: megyek megala­pozni a jövőmet (a cápák gyom­rába? — gáncsolt közbe egy luci- feri hang). Konok szándékomtól nem tudtak eltéríteni széplelkü hölgyismerőseim logikátlan, de horogerős érvei sem (!) Rettenete­sen el voltam keseredve a hazai szerkesztők ellen. Amennyi melege volt szivemnek,, azt mind verseim beíűtésére fordítottam s a vége az beri termelés tényezőinek vizsgálása közben vették észre. A produktivitás lehetőségének keretet a társadalom és az állam ad. Mindenki szabadon kifejtheti munkaerejét, érvé­nyesítheti tehetségét, mert tevékenységét megköveteli a társadalom és támogatja és védelmezi az állam erkölcsi és fegyveres ereje. E miatt az államot is termelési ténye­zőnek kell tekinteni. Mint ilyen követelte meg minden­kor, hogy fenntartásához, magasabb rendű céljainak megvalósításához tagjai jöve­delmük egy részével hozzá­járuljanak. A tényleges munkássá­gon kívül azonban az egye­sek vagyona más módon is növekedik az állam és társa­dalom keretén belül. Amikor az állam meg­engedi azt, hogy valaki saját tulajdonául földet, vagy belső­séget vásároljon és azt magáé­nak megtartsa, ezzel még azt a lehetőséget is megadja, hogy a társadalmi fejlődés, a nem­zetgazdasági föllendülés, tehát az egész közösség együttes ha­tásának eredményeként egyes ingatlanok másokkal szemben, vagy akár valamennyi egy­formán, különösebb arányban emelkedjenek értékükben. Például csatornázások, öntöző müvek menti földek, városok szivében, vagy fejlő­désének irányában fekvő bel­sőségek értéke anélkül, hogy ehhez a tulajdonos munkájá­val hozzájárult volna, tisztán a helyzetből folyó okok alap­ján magas értékre szökik. Nagyon igazságos, hogy az állam, vagy ennek keretén belül a kisebb közösség, ennek a vagyon szaporulatnak ará­nyos részét szintén a maga részére követelje járadék, vagy adó alakjában. Minthogy pedig a nem­zeti vagyon gyarapításához mindenki köteles hozzájárulni, másrészt a lakáspolitika meg­valósítása és a telekérték adó kijátszásának megakadályo­zása céljából adóztatni kell a beépítetlen telkeket is, il­letve a telkek be nem épített részeit is. Arad város az évenkint megállapítandó érték fél szá­zalékában vetette ki a telek­érték adót, úgy látszik egybe foglalta az érték és ennek emelkedése adóját is. Körül­belül négyszázezer korona be­vételt vár ez utón. Nálunk Szatmáron a télek-árdrágitás ütötte fel a fejét. Horribilis pénzeket vesznek és kínálnak házakért. A há­borúnak ebből az újabb őrü­letéből egyesek hatalmas, soha ki nem érdemelt nyereséget szereztek. Az épületek for­galmi értéke egyszeriben fel­lett, hogy verseimmel kellett be- fűtni, hogy meg ne fagyjak a szerkesztői szivek fagyos érzéket­lenségétől. Dideregtem méltatlan­ságuktól, mint a kezdő Daudet (szedhetik dadának is!) és kudar­cot arattam az egész vonalon, mint az újságírással kisérletező Dosztojevszkij. Nem, ezt nem bí­rom további $ Amerikából kápráztató re­mények kecsegtettek. Sürgősen kerestek magyarországi káplánt — a hazai fogalmakat messze túl­szárnyaló fizetéssel — olyan elő­kelő helyre, mint például Cleve­land. Egyházkormányzóságunk ne­mes leereszkedéssel ajánlotta fel az útiköltséget. Kezdtem az aján­latban Isten ujját tisztelni, mely kitüntető mozdulattal óhajt az itthoni kezdetek nehézségeiből ki­ragadni. Hogyne adtam volna be a kérvényemet kineveztetésem iránti Sikerült óceáujáró lelket verni egy kollegámba is, ki szin­tén üres zsebekkel érezte, hogy a belföldi laptekintélyek burokban levőnek minősítik tehetsécát és vét­kes mulasztással késleltetik annak nyilvánosságra hozatalát. Ez tavaly tavasszal történt, mikor Kitchener váratlan, de szin- szarü eisülyedóse kissé ingatag bizonyítékul szolgált a tengeri utazás biztonsága mellett. Midegy! Szilárd elszántsággal vetettem oda a kétkedő ellenérvelőknek, hogy nekem semmi okom sincs s z é- gyenletemben elsülyedni, mint az említett urnák (aki, szó köztünk maradjon, egész életében csak ak­kor az egyszer cselekedett helye­sen). Utólag megvallom, dolgozott bennem titokban a sértett önérzet bosszúvágya is. Az utóbbi évek alatt ugyanis többször meg kellett állapítanom, mily nemes méltány­lással íogadja némely hangadó kör, ha a kezdő Írók huszadik életévük közvetlen közelében — valóban ifjúhoz illő szerénységgel — hú­zódnak meg egy néma koporsóban. Gondoltam: az én életemnek is az lesz legmegnyugtatóbb befejezése, ha huszonkétóves koromban meg­írom hattyúdalomat s uztán borul­jon rám a feledés tengere (amiben nagy segítségemre lettek volna az Atlanti-óoeán aknarejtő hullámai). Tényleg sikerült is megírni a hattyúdalomat. T. i. szentül meg­fogadtam. hogy ez az utolsó ver­sem. Többet, ha megfeszülök sem Írok! Néha nagyokat koppantam még, miután néhány szerkesztő­ségből kiküszöbölve, zugó fejjel mentem neki a falnak, — de nem hallgattam el. Keserűségem szen- vsdélvességével adtam magam a prózairrísra. Verset nem Írok többé, de most mér csak azért sem enge­dek. Makacs elhatározással kezd­tem álmodozni egy szépirodalmi folyóiratról, melyet Amerikában fogok szerkeszteni. Nem akartam elhinni, hogy én is járhatok úgy, mint boldogult Kuduyánszky Gyula. O itthon akart amerikai rendszerű lapot alapítani, de sze­génynek örökre el kellett némulnia, mielőtt egy sugárnyi is napfényre került volna a N a p t u g á r-ból. Ez lett volna a lap cime. Törekvéseimben nyomatéko­san támogatott Zemplénvármegye központi bölcse, Írói nevén Mo-

Next

/
Thumbnails
Contents