Szatmár és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1903-09-29 / 39. szám
F Huszaiüliévfolyam. 39-ik szám. TÁRSADALMI, ismerettebjesztő és szépirodalmi hetilap. Kiss Gedeon szobrának leleplezése. Vasárnap délelőtt io órakor ke- gyeletes ünnepet ült Szatmár-Németi sz. kir. város közönsége. Ekkor tnent végbe Kiss Gedeon volt főkaptány szobrának leleplezése, öt éve már, hogy a jó Gida bácsit örök pihenőjére elkísértük, s még csak most róttuk le vele szemben tartozásunkat, a mivel neki adósai voltunk. Ott áll most már szobra a Kos- suth-kert fái között azon a helyen, a hol az ő tevékenységének legszebb sikere, a Népkert lombos fái kinálják árnyékukat a sétálók ezreinek. A ki belép a sétakertbe mindjárt láthatja, ki volt az alkotója. Az a szobor ezt fogja hirdetni a jövő nemzedéknek, s bizonyára hálás szívvel tekintenek majd tisztes alakjára, mert szebb és hasznosabb alkotás mint a Kossuth-kert, aligha fog maradni a jelen korból, s ebhez az alapot tényleg ő rakta le. Szép és díszes közönség volt jelen. Megjelent az édes testvér, Kiss Áron püspök is, agg kora daczára nem akart hiányozni az ünnepségről. Ott Voltak a gyermekek, az édes unoka, rokonok, barátok, tisztviselő társai és a városi törvényhatóság bizottsági tagjai testületileg. Az ünnepi beszédet dr. Fejes István ügyvéd, lapunk felelős szerkesztője tartotta, mely is a következő : Mélyen tisztéit közönség l Azért gyűltünk ma itten össze, hogy Szatmár-Németi sz. kir. város volt főkapitányának néhai Kiss Gedeonnak a törvény- hatóság és a közönség által emelt szobrát leleplezzük. Emlékét akartuk megörökíteni, hogy az utókor is tudjon érdemeiről, a mikkel ezen kitüntetésre rászolgált, s most, hogy az emlék készen van, kegyeletes szívvel jöttünk el ide, hogy átadjuk a nyilvánosságnak. A szoboremelés a legnagyobb kitüntetés, amit csak olyan emberek kapnak, a kik a milliók közül, mint a templomok tornyai a házak közül, magasra kiemelkednek. Győztes hadvezérek, államférfiak, tudósok, költők, művészek, szabadsághősök, egyszóval, kik nagy tettekkel vonták magukra kortársaik bámulatát, s kötelezték hálára nemzetüket, jutottak eddig s jutnak a mai időben szoborhoz. Kiss Gedeon, a mi jó Gida bátyánk, nem tartozott ezeknek a sorába, mert hiszen országra szóló dolgokat nem vitt véghez, de azért e szobrot tőlünk mégis megérdemelte. Egyszerű, jó izü öreg ur volt, abból a sokat emlegetett táblabirói karból; megszokott, kedves alakja városunknak, a kit ismert apraja, nagyja Szatmárnak; aki 3 évtizeden keresztül viselte a főkapitányi tisztet, s nagy népszerűségnek és közszeretetnek örvendett. Gida bácsija volt ő öregnek, ifjúnak egyaránt, s e néven ismerték őt nemcsak Szatmáron, de mondhatni az egész országban. Mert ha iró, művész, vagy bármiféle más nevezetesebb ember került városunkba, az okvetlenül megfordult az ő vendégszerető házánál, s ily módon folytonosan nőtt azoknak a száma, a kik az ország külömböző részeiből visszaemlékeztek az ő magyaros alakjára. Az a Majláth-utczai kis ház sok idegen vendégnek tette kellemessé az itttartózkodást, s nem egyszer változtatta meg a városról szerzett kellemetlen benyomásokat. Egy pár évtizeden keresztül volt ő ilyenformán a város jó hírnevének védője, az ő háza lévén a pusztában ama bizonyos oázis, a hol a fáradt utas magát kipihenhette. És valljuk meg, ezzel is nagy szolgálatot tett városunknak. Mert hiába is tagadnék, bizony mi városiak nagy mértékben önzők voltunk a múltban, s talán vagyunk még a jelenben is, a kiknek a szives vendéglátás soha sem volt erényünk oly mértékben, mint kellett volna. Már pedig a vendég melegséget keres, s a hol azt nem találja, nem igen vágyakozik oda még egyszer visszatérni. Hogy a Szatmáron megfordult idegen mégis jó emlékkel távozott városunkból, az igen gyakran tisztán az ő érdeme volt, afki mindent elkövetett, hogy a vendég jól találja magát körünkben. Érdem ez is, de mi nem ezen érdemét akartuk jutalmazni, s nem ezért önt- tettük érczbe jóságos vonásait. Az Ő nagy érdeme, a melyért e szobrot kapja, ennek a kertnek a megalkotása, a hova szobrát felállítottuk. Mert hogy e kert oda nőtte ki magát, a mikor már a közönségnek kedvencz szórakozási helye, s városunknak igazi dísze lett, abban a legnagyobb érdem az övé, a ki nagy fáradtsággal ligetet varázsolt egy olyan helyre, a hol azelőtt éveken át vályogot vetettek és téglát égettek, s a mely''hely é miatt a pusztulás képét viselte magán s dísztelen voltával szégyene volt városunknak az idegenek előtt, a kik a vasúton ide megérkeztek. Az övé volt az eszme, hogy ezt a területet befásitsa, s évről-évre mindig több tért rendezve végre sétakertté alakítsa. Ez a jobbra eső terület, melyet az előtt Népkertnek hívtunk, az ő fáradozásának eredménye. Ez szülte a gondolatot, hogy hozzá csatolva a Lóvéidét és a közbeeső telket, egy igazi sétakertet teremtsünk. Az övé volt az eszme, hogy a város utczáit befásitsuk. Éveken át ültetette a fákat az utczákon; sorba, mint a katonák álltak a csemeték, s ma a legtöbb utczán lombos fasorok húzódnak végig, a melyek mig egyrészt díszéül'szolgálnak a városnak, másrészt a közegészség szempontjából is hasznosak. Ezért kapta még életében „a fák ezredese“ czimet s nagy büszkeséggel viselte, mint a melyről tudta, hogyha bár tréfásan hangzik is, de azért komoly elismerésnek a kifejezése. Alkotások ezek, t. közönség, még pedig olyan alkotások, a melyek nem csak a jelen, de a jövő nemzedéknek is hasznára válnak, s megérdemlik a kitüntetést, a melylyel emlékének adózunk. Hulljon le tehát a lepel, s álljon előttünk az a jóságos arcz, melynek barátságos vonásait már csak érczbe öntve láthatjuk. Álljon itt az idők végéig és hirdesse az egymást felváltó nemzedéknek, hogy ez a szép kert első sorban neki köszönhető. És hirdesse továbbá, hogy a legszebb polgári erény a közönséget szolgálni, s legszebb szolgálat az olyan, mely hasznára van nemcsak a jelen, de a jövő nemzedéknek is, mint a milyen az övé voltl A beszéd elhangzása után Uray Géza ügyvéd a szoborbizottság nevében emelt szót, és egy szép beszéddel, melyben Kiss Gedeon szivjóságát s hosszú tisztviselői pályáján kifejtett munkásságát és érdemeit ecsetelte, átadta a szobrot megőrzés végett Pap Géza polgármesternek, a ki azt a város közönsége nevében átvette, Ígérvén, hogy annak megőrzéséről gon- doskodai fog, mire az ünnepély a szobrot készítő művész éltetésével véget ért és a közönség elvonult, hogy TÁHCZA. Kinyílt, hervadt... Kinyílt, hervadt rózsa is van Az ágon, De sokféle ember van a Világon. Ha mulatok s elkúrjantom Magamat: Hej! a szónak vége-hossza Nem akad. Csak te szeress, kis angyalom, Engemet, Beszélhetnek felőlem az Emberek; Föl se* veszem, bárki bármit Rám kiált: Biz* én tőlem fölfordulhat A világ! Derű után... Derű után szokott jönni A ború. Még azt kérdik: mért vagyok oly Szomorú ? Ne kérdjétek, mért fáj nékem A beszéd, Szívem búját, tudom, úgy sem Értenék. Oszszel elhull minden fának Virága, Szerettem egy szőke kis lányt Hiába. Megtiltották, hogy engemet Szeressen: Azóta oly szomorú az Életem! Sállá y Lajos. r Éjjel a vasúton. Ki ne ült volna már életében vasúton? Azt gondolom kevés is azoknak a száma, a kik legalább egyszer végig ne élvezték volna ez úttal járó kellemes és kellemetlen perczeket vagy órákat. Hogy mennyi minden adhatja elő magát egy éjjeli utazásnál, azt tudja jól mindenki, a kinek része volt benne. Ne hogy azt gondolják kérem, hogy engem Isten tudja, talán valami szerencsétlenség ért, a mi miatt ledicsérem a sárga földig, kezdve a minisztertől az utolsó lámpa puczolóig az egész személyzetet, vagy hogy én amolyan különczködő ember vagyok, a ki talán ott a kupéban is megkövetelem, hogy csak magam nyújtózhassak végig az ülésen ? 1 Óh, a világért sem! Igényeim nagyon is szerények, s igy megférek én mindenkivel mindenütt. — De ezt az egész utat olyan körülmények között tettem meg, a minőt még nem élveztem, mióta lyuk van a fülemen s igy az epizódokban gazdag útvonal leírása talán mást is érdekel, de csakis a nevetségig boszantó oldaláról. Már künt az állomásnál eloszlott minden illúzióm, a melyet ez éjszakai utazás iránt tápláltam. Mintha mindenkinek épen akkor kellett volna menni valahova, annyi volt az utas; volt ott fiú, leány, fiatal asszony és öreg néni, mindegyikből egy pár ti czat. Ma éjjel meglásd, nem alszunk egy garasárát sem, mondtam a társamnak; jó lesz gondoskodni egy kis füstölni valóról, legalább a szálló karikákban gyönyörködjünk, mivel a tájból sem látunk egy tenyérnyit sem a korom sötétség miatt. Boszankodás s a mennyire lehetett, jó helyzet előteremtése feletti gondolkodásunk közben előállott vonatunk. Beszállás Budapest felé 1 hangzott minden oldalról s ugyancsak minden oldalról kezdtek szaladni az érdekeltek, hogy valahogyan le ne maradjanak. Véletlenül találtunk egy üres osztályt, de alig hogy elhelyezkedtünk, egy-kettőre megtelt, úgy hogy a nyolcz ülőhelyből hat egy pilanat alatt el lett foglalva. Legalább ez a két hely maradna üresen, gondoltam magamban ; úgy is maradt, de csak a következő állomásig, a hol is a létszám betelvén, ülhettünk magunknak csendesen. Annyi vigasztaló mégis volt benne, hogy egy régi osztálytársam foglalta el az egyiket s igy volt kivel eldiskurálni .... Két állomást már elhagytunk szerencsésen, de a helyzet kezdett tűrhetetlenné válni. Mozogtam ide s tova; az álom is környékezett, a szemem már majd leragadt. S igy indíttatva a netán bekövetkezendő elszunyadástól, s különben is csend lévén a szakaszban, udvarias előzmények után megszólítom a szomszédomat egy csinos kisasszonyt: — Szabad tudnom, meddig utazik nagysád ? — Én egészen Budapestig 1 volt a felelet. Gondoltam magamban valamit, mert egy kissé boszankodtam is, de végre megnyugodtam, gondolván, hogy ilyen uti- társat nem mindig kap az ember. — Menjünk tovább a kérdezősködéssel, szóltam magamban. — Hova utazik uram ? — Budapestig. — S ön ? — Szintén. — Kegyed ? Nem különben. Elfutott a méreg. Kisül a végén, hogy mind a nyolczan csücsülhetünk szépen reggelig. Észre is vették, hogy nem tetszik nekem a dolog s mindannyian nevettek egy kissé. Mit volt mit tenni, mint ülni egy helyben s hallgatni a kerekek folytonos kattogását s súrlódását, ha egy-egy állomásnál megállott. Beszélni való kedvem meg egyáltalában nem volt; éjfél sem volt még s igy, ha most elkezdjük, nem tudom kibírtuk volna-e reggelig ; s hogy csakugyan nekem volt igazam, megmutatta a következmény. Végre is az utóbb beszállott osztálytársam törte meg a rám nézve már tűrhetetlen csendet. Oda szól hozzám halkan, hogy ő éhes. Hát egyél, ha éhes vagy, mi közöm nekem ahhoz, feleltem boszusau. De nézd, azt akarom kérdezni, hogy megkínáljam a többieket is? Az udvariasság azt hozza magával, ha már egyszer kiteríted előttünk, súgtam neki. — Talán csak lesz eszök s nem eszik el előlem, sopánAz őszi és téli idényre érkezett angol gyapjúszöveteknek ujdónhágaira felhívja a m. t. úri közönség ========== b. figyelmét =========== Woi y ul a posztó és gyapjúszövet kereskedő (Szatmár, Deák-tér Fehér-ház mellett.) Ugyanott van az egész kontinens elismert nagynevű Martin Sons & C. L-tól angol gyapjúszövet gyárosnak ... egyedüli raktára. (3—6) =====
