Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-04 / 9. szám
Tizenkilenczedik évfolyam. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. MEGJELEN MINDEN KEDDEN. = AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: = Egész évre ... 6 kor. I Negyedévre I kor. 50 fill. Fél évre .... 3 » | Egyes szám ára . 16 » Községek, községi jegyzők é8 néptanítók részére egész évre 4 korona. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓHIVATAL, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők: —— Morva! János könyvnyomdája Eötvös-utcza 6rik oz. alatt. = TELEFON-SZÁM: 73. A Szerkesztő lakása: Eötvös-utcza 19-ik szám. === HIRDETÉSEK ===== ^ e lap kiadóhivatalában a legolcsóbb árak mellett fMvóteteek. Nyilttér garmond sora 20 SRér. Az elhatalmasodott tőke. — Észrevétel D-nek »Pénzintézeteink« czimü a »Sz. és V.« folyó évi 3. számában megjelent czikkére. — „Nem úgy van már, mint volt régen1“ tör elő keblünkből a sóhaj siratván az elmúltat, mely mindig jobb — vagy legalább is jobbnak látszik —, mint a jelen. Egy gyakorlott tollú iró, a ki az íróasztal mellett nem csupán bibliog- rafikus müveket tanulmányoz; de a mint látszik foglalkozik, és előszeretettel foglalkozik nemzetgazdasági problémákkal is, sok érdekes dolgot fedez fel városunk pénzintézetei életében; s ha nem is egészen helyes némely álli fásában, a mit én ezúttal rektifikálni akarok, minden esetre olyan dolgokat mondott el, a mit mindenki tud, de senki sem bolygat, s ez érdeme! Én sem örömmel nyúlok e darázsfészekbe; de meg kell tennem, ne hogy valaki az általános hallgatást a pénzintézetek részéröl beleegyezésnek vegye! Legyen szabad előre bocsátanóm, hogy semminö „szelid nyomás“ alatt, nem állok és sem nem Ígértek és nem O is valószínű, hogy adni fognak valamit czikkemért. * * * A múlt század 30-as éveiben a „legnagyobb“ magyar így sóhajts föl, hogy az égbolton, ezt a szót szeretné felirva látni: „takarékpénztár.“ Azokban a boldog időkben a „Pesti hazai első takarékpénztár egyesület“ úgy fog- dosta a részvényeseit, mint manapság szokták némely választásnál a voksolókat; s bizony-bizony alig bírta elhelyezni papírjait. Az önvédelmi harcz s az ezt követő szomorú korszak épenséggel nem vala kedvező semminö vállalkozásra vagy alapításra. Eljött az a bizonyos korszak, a melyet a fátyolboritás, vagyis kiegyezés korszakának, — röviden 1867-nék ismerünk. Nagy volt a felbuzdulás minden terén a közgazdaságnak. Óriási hiányokat kelle pótolni, tehát nagyobb lépéseket kelle tenni a haladás mezején. Régebbi pénzintézetei hazánknak — azt a néhány 30 as 40-es évbeli nagyobb városi vállalkozást leszámítva — ez időben születtek. Ki vonná kétségbe, hogy nem a közszükség hozta létre az akkori intézményeket ? Bátortalan, bizonytalan volt az első lépés mindenütt. Tökéletlen közlekedés, fejletlen hitelviszonyok, magas kamatláb, csekély forgalom s nagy rizikó. Ez annak az időnek karaktere! De váljon nem az képezi-e alapját a hasonlithatlanul jobb jelennek? Határozottan állítom, hogy az akkor keletkezett pénzintézetek túlnyomó részben nem a részvényesek érdekeit tekinték legelső sorban, hanem azt a czélt, mit zászlójukra Írtak. Az idők megváltoztak. Ma már nem a közszükség szüli a pénzintézeteket, hanem — s ebben igazat adok D-nek — a pénzintézetek szülik a közszükséget, jobban mondva a köznyomort 1 Miért? Városunkból egyik-másik pénzintézet alapítására még jól emlékezhetnek az illetők, hogy mi adta meg az impulzust? X vagy Y nem tudott bejutni egy intézetbe, a melynek részvényese volt; vagy — horrendum diktu! — kibuktatták, mert nem voltak megelégedve az illető „közgazda- sági tevékenységével“ : nohát ez boszút kíván ! S pár hónap alatt meg volt az uj pénzintézet. Vagy pl. A. urnák oly mérhetlen nagy volt a közgazdasági tudománya, hogy azt, kár lett volna gyümőlcsözetlen hagyni, s összebeszélt B-vel, meg C-vel, a kiknek kanál számra osztogatta geniejét: végre kisütötték, hogy az egyik intézet ezért nem jó, a másik azért nein jó: s megszületett az uj honboldogitó bank! Az sem kutya ám, hogy valaki szép vagyont szerez össze s becsületes pályájától búcsút vesz: minek húzná az igát? s aztán ez meg az az intézet, úgy is keveset ad a betevőknek; úgy, hogy az bizony betevő falattá is alig elég: csináljunk egy kombinált pénzintézetet! S meg lesz az uj pénzintézeti Az csak egészen természetes, hogy az alapítókból kell kikerülni az igazgatóságnak, felügyelöbizottságnak, stb. S mi ennek a következménye? Az egészséges konkurrentia: javára válik a konkurrálóknak is, de kiváltképen a közönségnek. A mig pl. egy fűszeres volt e városban, vagy egy rőfös kereskedő: úgy árulta a po'rtékáját, a hogy neki jól esett; de a mint számuk megszaporodott: számot kelle vetniök azzal is, hogy váljon a másik, hogy árul. Tehát a fokozódó kínálat csökkentő hatással volt az árú árára! így kellett volna lenni a pénzintézeteknél is s bizonyára így is lett volna, hogy ha nem az egyéni hiúság, a töke. túltengése s más hasonló eredeudö. bűnökben fogamzott volna meg csirájuk! Számtalan úri ember kérdezte tőlem azt, hogy miként lehetséges az, miszerint mennél több lesz a pénzintézet. annál jobban megdrágul a pénz? Hát itten van az ób válaszom: 200 ezer koronás tökét igen könnyen el lehet helyezni a kölcsön vevők között; de akkora tökének a forgatása még az intézet szükségletét sem fedezheti. Tehát újabb tőkék befolyásával kell állandóvá tenni a forgalmat. Ehhez első sorban a közönség bizalmát kell megnyerni. De ez nem elég, hanem túl kell Hezitálni a másik intézetek kamatlábát: akkor ezután csak úgy dűl a betéti Az sem árt azonban, ha istnerőseinket kifaggatjuk: ha van-e s mennyi pénze? hol és hogyan helyezi el? Lehet azonban mozgó ügynököket is tartani hasonló megbizásssal! Az csak szintén természetes, hogy a drágább kamatozású betétet nőm lehet olcsón kiadni ? ! A bizalom is kétféle. Az egyik, a melyet mesterségesen lehet ápolni — mint az üvegházi növényt — a jámbor publikumé: ez az alsó bizalom. A másik, a nagyobb pénzintézeteknek felénk irányuló hajlandósága, a melyet TARCZA. Egy csepp viz története. — Irta: Szeőke Barna. — Az Atlanti óceánnak töméntelenségé- ben én is egy alkotó rész valék, a melyben hol a felszínen úsztam, hol pedig lenyelt egy czápa, s le vitt ezer méter mélységbe, s ott kifújt magából, s én bámulva láttam, hogy a tenger fenekén mennyi minden féle növény és állat él, — a temérdek tengeri moszat és növény között úszkáltak el mellettem különös és csoda halak, melyeknek a mint tudom a tudósok furcsa neveket adnak, — szép csendesen úszott elől az Echeneis nemora, melynek a fején egy nagy lapos kinövése van, éppen olyan mint egy ezüst ovális táleza, dühösen jött utánna a tengeri ördög vagy is Lophius piscatórius óriás fejjel, mely csupa tüske és rettenetes nagy szájjal, s a fején három olyan hosszú bajusszal, mint a harcsának a milyen van, egymást kergették a repülő halak (Exocoe- lus callapterus) és dentylopterus volitans a nagy hasú, de kis szájú Gurami, a Bellona vulgaris hosszú orrával a Diodon maculatus a tüskés testével, az angolna kigyó forma testével, a kecsege, a kalapács hal, fűrész és tinta hal, melyek között legkülönösebbnek tetszett nekem az úgy nevezett tengeritű hal (Syngnat- hus acus) melynek orra úgy néz ki, mint egy fűrész, melynek mindkét oldalán foga van, de ezek mind semmiek a Saccop- harynx pelecanodes nevű halhoz, melynek feje és szája óriási a vékony hosszú szőrrel fedett testéhez képpest, melynek végén egy nagy gömb van, ilyen vékony spárga forma hosszú farkú és nagy törzsű hal még a Saccopharynx anpulla- ceus, — s miután a Ceratias bispinosus- tól — mely hal nem áll egyébből, mint fejből és egy borzasztó fogakkal ellátott óriási szájból s három kis uszonyból, — megijedtem, fogtam magam és kezdtem odébb állani, — oly csoda növények között úszva, a melyet még elmondani sem tudtam, volt e növények között olyan, hogy a mint egy kis hal hozzá úszott, a levelei össze csukódtak, s mikorra ámulatomból fel ocsúdtam, már akkorra megette a halat, s leveleit, rebene gesta újra szét tárta. Csoda ország a tenger belseje, de nekem elég volt belőle. Valami erő, hihetőleg áramlat megkapott, s nem sokára felülvoltam a tenger viz tetején, a hol a nap ragyogott s szinte jól esett melegítő sugarát érezni. Egy reggel a hajnal pírja rózsaszínűre festé be a picziny csacsogó habokat, melyen mi apró cseppek kéjelegve ringatók magunkat, hiszen a himbáló habok voltaképen mi belőlünk cseppek- ből teltek ki, csak a mozgató erő nem mi valánk, — szél nem fújt, — tehát azokat a temérdek szikra kis fodrokat egy titkos erőnek kellett mozgásba hozni. Mentül mágassabbra emelkedett felénk a nap, ragyogó sugára annál hevesebben sütött reánk.- ; A tenger cseppjei egyik fel, a másik le a mély felé szállott, — én fenn maradtam, nekem oly jól esett a menynek kék boltozatját elnézni, s boldogsággal töltött el, hogy engem a fénylő, ragyogó napnak sugára oly forrón csókolgat. Mindjárt délután lehetett, midőn a napnak tüzes csókjától el vesztém eszméletemet, s csak arra ébredék fel, hogy párává változva, többi társaimtól távol, a magasban szállók fölfelé a levegőben. De itt már nem volt oly meleg, mint a tenger színén. Eleintén furcsán esett, hogy én repülök, mint ha szárnyaim nőttek volna, s messze testvéreimtől, a tenger vizétől — itt fenn — ebben a rettenetes csendességben elfogott a félelem, de midőn láttam, hogy nem csak én, hanem nagy számú társaim Í3 e változáson mentek keresztül, s együtt repülünk a magasba, tehát megnyugodtam. Nem sokára oly magasba emelkedtünk, hogy ott már semmi meleget sem éreztünk, sőt inkáb oly hideg lett a levegő, hogy összébb kellett húzódnunk, hogy még is meg ne fázzunk, s igy lett belőlünk egy bizonyos magasságban felleg. Másnap egy gyenge nyugoti szél kezdett bennünket meglehetős csendesen kelet felé taszítani. Felettünk még mindig kék ég, alattunk a mi társainkból álló tenger. Egész éjjel repültünk, — hajnalban roppant zugás hatolt fel hozzánk, — az én atyámfiai csapkodták Skótia és Irland fehér sziklás partjait. Micsoda gyönyör volt látnom (a ki ilyet soha sem láttam) ezt a csodaszép friss zöldszinü mezőket, halmokat, völgyeket, kéklő tavakat, melyek Skótia földjét borítják. Látni azokat a sok szép, ragyogó tornyu várkastélyokat, melyeket százados koronáju fák csoportjai, s ezer féle színben pompázó virágos rétek vesznek körül. Láttam elsuhanni alattam a három egy királyságnak vagyis Nagy Brittaniának leghatalmasabb, leggazdagabb részét Angliát, Glasgow Edinburg, Liverpol, Manchester, Scheffield, Birmingham gyárvárosaival, melyeknek temérdek kéményei okádták magokból a fekete füstöt. Láttuk végtére Londont, ezt a városok szörnyetegét, hol több ember lakik, (amint hallottam) mint egész Erdélyor- szágban. Miután a szél a mint Skótia szigeteit és felföldjét elértük, északról délre fordult, igy Irland szegény földje tőlünk jobbra maradt el. Láttam Angliában azt a leírhatatlan gazdagságot, mely már kincsével nem tud mit csinálni, — de azért mint a korhely ember, mennél többet iszik, annál szomjasabb — ez a nép is folyton kincsre szomjazik, pedig köztük lézeng a nyomor és szegénységnek millió számra' menő népe, mely ezerszeresen megátkozni kénytelen létezését. Londontól egy északi szél kapott meg bennünket, s hajtott át a. Calaisi csatornán Francziaországba, éppen a mesés Párizs városa felé kerültünk, mely- nek csoda szépségű városát a Seine vize Tényleg csak INGÜK JÓZSEF szabóüzletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan kiállított, legjobb szabású téli felöltőinket és öltönyeinket, hol papi öltö' nyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. Készit sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czikkeket. Szatmár, IDeáls-tér. "Városlxázép'ület.
