Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-09 / 36. szám
Tizenkilenczedik évfolyam. L ^ ■ Szatmár, 1902. szeptember W. TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A hegyi vasút Egyik előző számunkban czikket irtunk a szatmár-erdődi helyiérdekű vasútról, a mely czikkben kritika tárgyát különösen a menetdijak nagymérvű felemelése képezte. Ezen czik- künkre is vonatkozólag Bakó Ignácz ur, a nevezett vasúttársaság üzletkezelő igazgatója „Felvilágosítás“ czimen egy kimerítő választ küldött be, a melyben szakszerüleg mondja el észrevételeit és számszerűleg mutatja ki a dijfelemelésre vonatkozó intézkedéseket. Lapunk szerkesztője e hó elején távol lévén, a lap összeállítását épen azon munkatársunkra bízta, a ki a hegyi vasútról czikkezett, igy történt meg aztán, hogy az illető a „Felvilágosítás“ érveléseit olvasva nem tudta megőrizni higgadtságát, s bár arra a dolog természeténél fogva felhatalmazva nem volt, a czikket mindvégig szerkesztői megjegyzésekkel kisérte, a mely megjegyzések azonban a jelzett czikk komoly és tárgyilagos hangjához egyáltalán nem illettek s apró köte- kedésnél egyébnek nem mondhatók. Kellemetlen ránk nézve és nagyon sajnáljuk, hogy ez igy esett, mert a lovagiasság szabálya hozza magával, hogy a kit támadunk, annak a véde- lemhezavaló jogát is elismerjük, már pedig, ha a védekezővel szemben igy járunk el, mint a hogy itt történt, akkor azt a jogot nem respektáljuk. Jelen esetben pedig annyival inkább kellett volna a védelem jogát tiszteletben tartani, mert az nemcsak komoly és tárgyilagos volt, de valójában nagy szolgálatot is teljesített, mikor a dijfelemelés tekintetében tájékozta a közönséget és’ ezáltal megszüntette azt a sok tévedést, a mely arra nézve a közönség körében napirenden volt. Egyszóval a „Felvilágosítás“ teljesen megfelelt kitűzött czéljának, kimutatta a vasút ellen hangoztatott több vádnak alaptalanságát és tiszta világításba helyezte ez ideig való működését, azért tehát, nem gáncsot, de köszönetét érdemelt. A dijfelemeléssel tehát tisztában volnánk, más kérdés azonban, hogy helyes és praktikus volt-e az előbbi dijjakat emelni. No hát ennél a kérdésnél két ellentétes érdek áll szemben egymással és igy bizonyos, hogy a közönség szerint nem volt helyes, mig a vasúttársaság szerint nagyon is az volt. És valószínű, hogy mindakettőnek igaza van. Hiba volt benne mindenesetre, de a hiba akkor követtetett el, a mikor a vasút megnyitása alkalmával a menetdijjakat oly csekélységben állapították meg. Másrészt a dijfelemelésnek van a közönségre nézve is egy nagy előnye, az t. i. hogy az utazást kényelmesebbé tette és véget vetett annak a borzasztó tolongásnak, a mely az olcsó világban napirenden volt. A dijfelemelés különben csak egyik tétele a közönség panasz lisztájának, s többé kevésbé olyan, a melybe hova tovább véglegesen bele fog törődni. Van még sok más panasz, s mint hogy a sajtó az, a melynek segítségével ezek a panaszok leghamarább szoktak eljutni illetékes helyükre, az üzletkezelő igazgató el lehet rá készülve, hogy még sokszor kell „Felvilágosítás“ írásával bíbelődnie. Nincs olyan hét, hogy ez vagy amaz irányban ne kapnánk a közönség köréből valami panaszt a vasút ellen, s ha egyik másik megjelenik, még ha talán kissé erős is a hangja, a legjobb orvosság rá egy kis felvilágosítás, mert a közönségnek jól esik az, ha látja, hogy panaszát meghallották és nem veszik épen semmibe a felszólalását. Ezt pedig megcselekedni magának a hegyi vasútnak is érdekében áll. A kettős óvoda, mint olyan.*) Városunkat, nem is oly rég, kijelentették az éjszakkelet emporiumának. A kijelentés oly harsányan történt, hogy még a külföld is meghallotta, de különösen Ga- liczia, ahonnan egy szakadatlan vándorlás ihSütrfneg az emporium felé. Minthogy igy a kijelentés sikerült, hozzá kellett látni, hogy emporiumi mivoltunk minden intézményünkön kifejeződjék. Leghamarabb kidomborodott a jelleg a pótadón, mely egész emporiumi modorban kezdett felfelé emelkedni, úgy, hogy a derék Zeppelin, hallva a nagy felszállásról, rögtön eljött annak szabályait tanulmá*) E tréfás komolysággal megirt czikk a közönség egy jó részének felfogását fejezi ki. Szerk. nyozni. S azóta, ha fel akar emelkedni, mindig tesz a léghajóba egy kis pótadót. Egyéb haszna azonban nem is volt a tanulmányutból. A kormányozható- ságot itt sem tanulhatta meg. Csak a folytonos emelkedést látta s tapasztalta, hogy a leszállás már nagyon nehéz, csaknem lehetetlen. Hir szerint legujabbi kisérleteinél a fel és leszállás regulázására kombinálja a pótadót magyar ipar s kereskedelmi banki részvényekkel. De mutatkozott aztán a jelleg egyebeken is gyors egymásutánban. Felépült a kioszk, a hol világrekordos nagyítását láthatni a Toricelli-féle űrnek. Nappal itt nem jár senki s — óh fájdalom — az estét is nappallá teszik a fényes lámpák, amelyek látszólag czéltalanul pazarolják vakító fényüket. Ám a beavatottak tudják, hogy a lámpák régi barátjukat Diogenest várják, hátha eljön embert keresni s közmondásos szerencséjével talál is. Diogenes azonban még eddig nem jelentkezett. Nem mintha nem kedvelné az emporiumokat, hanem állítólag azért, mert világéletében csak szárazföldön ügyködött s most hajlott korára már nem akar vízi téreken kísérletezni. Felépült a városi gőzfürdő. Egy forradalmi kiáltás a sablon zsarnoksága ellen. A sablon tágas, kényelmes, világos helyiségeket parancsol, de itt ugyan hiába erőszakoskodott. A belépő vagy attól ijjed meg, hogy térszüke miatt nem fog közöi- tetni, vagy azzal vigasztalódik, hogy. sok jó ember elfér kis helyen. S jól van, ez igy. Mert itt legalább mindig el lehet mondani, hogy ember ember hátán mozog s igy szolgálja ez intézmény a demokráczia szent ügyét, közelitvén a gőgös embert embertársához. Felépült a városi villamos. Nem forgalmi eszköznek, hanem város diszitési czélra. A városi lakosok ezt hamarosan fel TARCZA. Vanetta és a szirén. Éjfél felé járt az idő, mikor Marsanne ur még mindig ott ült a szeparé fehérasztalánál — barátjával az alig 28 éves Oszvaldda.1. Marsanne harmincz éven felüli, magas ember, barna haját rövidre vágva viseli, nehogy a néhol előtűnő ősz szálak c&orbát ejtsenek fiatalságán. Állandó vendég e helyen, — feltűnő meny- nyiségü italt fogyaszt el naponta, ami azonban nem látszik meg rajta. Néhány nap óta levert, szemein bánatos hangulat szűrődik át; keveset beszél —- virágot sem vett már két napja a szelidmosolyu, kékszemü virágárus leánykától, a ki naponként felkeresi szekfüivel, kaméliáival, Marchal Niel rózsáival vagy sok más a természet rendjéhez képest nyiló virágokkal. Pedig Marsanne ur szokása szerint mindenikből el tesz egy-egy virágszálat s a legüdébb ^bimbót széles gomblyukába tűzi, a többi szálakon pedig a kifestett, tarkaruhás lányok osztoznak, a kiknek keblükön hervad el napról-napra szépségükkel s fiatalságukkal együtt. Oszvald a ki ilyen éjjeli kirándulásaiban nagyon megszokta Marsanne jóizü mondásait, most pár nap óta kénytelen nélkülözni azokat, mert barátja arcza csak néha-néha derül fel — mikor a szép átlátszó zöld chnrtrt'us on át megpillantja Oszvald álmos szemeit. Ilyenkor mintha a barátság szelleme érintené meg, komor hangulatából kiragadja; de ez rövid ideig tart, amíg kihörpinti az öblös poharacska tartalmát. Oszvald már türelmetlenkedni kezdett látva barátja fásultságát érczes hangjával megtörte a szeparé csendjét. — Mehetnénk már 1 — Várj még egy keveset — szólt Marsanne — valamit szeretnék mondani... könnyebbnek érezném a lelkemet, ha neked, mint igaz barátomnak elmondanám azt. Nemsokára belemelegedett Marsanne a beszédbe és megállás nélkül panaszolta el szivének rejtett titkait. — Emlékszel-e re a mi iskolatár- sunkre Merville barátunkra. S emlékszel e a kis Vanetla-re, Merville leány testvérére ? Te ismerted' ezt a kis eleven teremtést 1 Még gyermek-leány volt akkor, hányszor vettem ölembe, simítottam szép szőke haját s hány ártatlan csókot leheltem piros ajkára... És most előttem van e régi kép a múltból, előttem van az egyszerű falucska távol a főváros zajától, a barátságos házikó hüs árnyékot rejtő hedera- lombjaival. Az illatos virágok, szekfük, be- tóniák, apró panszék... S ez mind oly jól esik nekem, nem tudom, hogy ébren vagyok vagy álmodok 1... De azóta tiz év telt el s minden megváltozott. Vanetta megnőtt, nagy leány lett belőle — még igézőbb, még szebb, mint volt régen az én gyermekes szivemnek. A mull héten láttam őt az elmúlt hosszú évek után viszont s azóta övé nappalom . .. éjjelem ... álmom... És én felkeresem újra ezt. az eltűnt képet ,ujra ifjú leszek, lerázok minden lánczokat, melyek e helyhez fűznek. Akaraterőm a szerelem harczában meg- izmosul s a családi élet szentélyébe egy uj életre fog felderülni. És az uj élet «1 fog feledtetni mindent, kitörli emlékemből a múltat s valóra váltja jó öreg becsületes szüleimnek álomképeit — mit szegény szivükkel róllam olyan bizalommal szőttek. .. Marsanne arcza felderült s a derengés szeméből egy csillogó könnycseppet csalt ki. Oszvald, ki előtt minden unalmas a hová az érzelmek is beférkőznek, — megunta hallgatni a czifra álmodozást, részvétteljes pillantást vetve barátjára egyszerre lerántja Marsannét az ő min- densége egéből. — Ne álmodozzál, vége annak már, Csak nyugodj meg — pihend ki itt magad, vigabb itt az élet mint a csendes családi tűzhelynél. Nem is tudnád megszokni azt az. egyszerűséget, a kit már magával ragad a fény, az üres szivek sóhaja azt már nem elégitik ki egy egyszerű falusi leány lesimitott egyszerű fürtjei. Meg mi gyönyörűséget is találsz te a családi életbe. Én futok előle, kerülöm a tisztességes nőket, mert ezek nem ismerik az életet. A ki megismerte elbuvik előle — a piszokba bele temetkezik, hogy onnan soha se lássa többé a fényes napvilágot a mi még elszéditené és a melege magához édesgetné. Csak mondj le mindenről, jobb ha itt a sötét éjszakán elbuj- dokolsz — minthogy majd későn ébredj fel, mikor már - le van tépve a kinyílt falusi virág, hervadni fonnyadni kezd a gondatlan kezek közt. S mit fogsz csinálni akkor, ha még meg is mentheted a virágot, vájjon boldog leszel-é? Majd egy szép napon kitárul a múltad mint, valami nyitott könyv és kis feleségéd szemébe egy-egy könnycsepp fog megrezzenni, a melyben ezernyi fájdalom árja foly majd egybe. S te mit fogsz majd tenni, letör- löd-é ezeket a könnycseppeket — óh nem, ezeket csak majd az idő törölheti le... — Nem, nem — kapta meg hirtelen Marsanne a beszédfonalát — a szerelem legyőz mindén lánczokat. Elmegyünk innen a fővárosból messze — nagyon messze, a hol mezei virágok nyitnak, a madár dala vig, az élet is egészen más. És itt elfeledünk mindent, csak egymásnak és . egymásért fogunk élni. — S mit gondolsz — szólt Oszvald — még mivel kell leszámo'nod, ha ez uj életbe lépsz? Le kell mondani erről a fehérasztalról, erről az italról, a mely már olyan egy veled. Nem lesz majd, ha érezni fogod, hogy üres a szived, a mivel el kábítsd magad — ez tiltott gyümölcs lesz előtted. Akkor majd fellázadsz a véred ellen... S ha majd gyermekeid lesznek s a te természetedet fogják örökölni, nem-e fogod megutálni az életet, mikor azt.fogod tapasztalni, hogy a te fiad az a tacskó már hajlandóságot mutat az ital iránt s titokban, mikor szerét teheti, megrontja magát vele. — Óh nem, ez ártatlan teremtés oldalán megtisztul majd minden. — Ne hidd — folytatá Oszvald — ez vak idealizmus, mely hamar beadja a derekat. Maradj te itt, élj az éjszakának, élj a pillanatnak, a mámornak. Ez az ital olyan jó, olyan édes, olyan andalitó. Te már vén vagy arra, hogy a valóságban rebbentsd szét álmaid — maradj itt velem, majd eljön az idő, mikor megunjuk ezt és felébredünk. De ez az ébredés nem lesz olyan, mint a milyet te most tervezgetsz — ez jó, megnyugtató lesz, nem fo- gunk arra gondolni, hogy megbánjuk, Tényleg csak r szabótizletében szerezhetjük be hazai gyártmányú gyapjúszövetből csinosan kiállított, legjobb szabású tavaszi felöltőinket s öltönyeinket, hol papi öltönyök és reverendák a legszebb kivitelben készülnek. Készit sikkes szabású mindennemű egyenruhákat, raktáron tart mindennemű egyenruházati czi-kkeket, Szatnciár, IDeáűs-tér "VÁrosliá-z épület.
