Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-07 / 1. szám

SZATMÁR ÉS YIDÉKR

bízón) itékai kézműveseink képzettségének s kézműiparunk örvendetes haladásának. De tegyük fel, hogy külső kiállítás tekintetében nem állaná ki a versenyt az idegen gyártmánynyal, van egy ajánlólevele, az 1.1 hogy hazai termék ; és van egy másik, az, hogy jobb és tartósabb. A kik koruknál fogva képesek visszatekinteni a múltba, lehetetlen be nem látniok a haladást, a fejlődést, mely minden munkakörben 30—4o év alatt történt; és nem fonák dolog az, hogy míg iparosaink pusztulnak, vesznek vagy más munkakört keresnek, a segédmunkások pedig ezerenként tengődnek napról.napra munka nélkül: addig a nagy közönségnek épen az a része, mely kedvezőbb anyagi helyzeténél fogva képesebb volna az ipari munkabér kiegyenlítésére, idegen kelmékbe öltözködik és viseli az idegen munkások kitartását ?

Ne legyünk tehát rövidlátók, ne legyünk közömbösek, ne legyünk csökönyösek ; pártoljuk a hazai ipart és forduljunk el azoktól, kik akár az adásnál, akár a vevésnél idegen isteneket imádnak és első sorban nem a hazai ipar érdekeit szolgálják. Emlékszem, hogy Csehországnak egy időben 12 fekete lóra volt szüksége, és mivel azt kellő minőségben csak Magyar- országon lehetett volna megszerezni, a becsületes csehek inkább lemondtak a lóvásárlásról, mint sem Magyarországon vásároljanak ; és emlékezhetnek még mások is arra a hajszára, amit a prágai kereskedők nem oly régen a magyarországi liszt ellen elkövettek. Elismerem, hogy jogok volt hozzá ; de azon csudálkozom, hogy egyúttal le nem mondtak a kenyérevés- röl is.

Ha már a becsületes csehek igy gondolkoznak és igy viselkednek, pedig Magyarországon nem ismeretlen dolog a cseh üveg,.a cseh porczellán, a cseh gyapjú* szövet és a cseh vászon : miért ne lennénk mi hazai iparunkért éppen olyan gondo- sák és előrelátók ? — Arra int, arra kötelez, arra sarkal nem csak az a néhány száz millió korona, mit külföldi iparczik- kekért fizetünk ki, de azon kívül vannak más tekintetek is, miket a számitó hazafias érzület szintén nem hagyhat figyelmen kivül.

Nekünk oda kell törekednünk, hogy Magyarországon az iparos pálya keresett pálya legyen, — mely kellő megélhetést és a társadalomban tisztességet ád. — No hát ha a hazai ipart nem pártoljuk, hanem idegenek után kapkodunk, azokkal és azokban fényelgüuk : lehet-e várni, hogy az fejlődjék, hogy a magyar iparos boldoguljon s hogy Magyarországon az iparos pálya keresett legyen ? Hiszen, ha azt látja a társadalom, hogy azon a pályán a tehetség, a szorgalom, a szakképzettség nem érvényesülhet, a pályaválasztásnál igyekszik azt mellőzni és fiait csak a végső szükség esetén, csak akkor adja oda iparos pályára, ha már egyebet nem tud tenni. Eddig is az volt szerencsétlenségünk, hogy a társadalom nagy része korlátolt felfogással az iparost lenézte, az iparos pályát kicsinyelte s a műveltebb vagy kedvezőbb anyagi helyzetben levő része a társadalomnak csak akkor adja fiait iparos pályára, ha azok egyáltalában nem akarnak vagy nem tudnak tanulni s egészen alkalmatlanok arra, hogy legalább egy Írnokot az iskola falai közt aránylag túlságos költekezések utján ki vasaljanak belőle.

Aztán tudnunk kell, hogy hazánkban az 1900-ik évben az ipart tanuló inasok száma maghaladta a 78,000-et s ehez arányúvá elgondolhatjuk az iparos segédek számát is. Ez a nagy szám többnyire a vagyontalan köznép köréből kerül ki, ami azonban épen nem baj, mert hiszen hova kellene lenni a magyar iparnak, ha ezt a nagy sereget csak fele részben is a műveltebb és vagyonosabb osztály azon fiai alkotnák, kiket a végső kényszerűség terelt e pályára; de bajjá és pedig veszedelmes társadalmi bajjá válik, ha éz a tömeg munkát nem talál, idejét, erejét és tudását értékesíteni nem tudja, s emiatt kénytelen nyomorogni, Akkor ez az elégedetlen tömeg egy nagy táborrá verődik össze s mint a fennálló társadalmi rendszer ellensége égő sebet képez a haza testén. — Midőn tehát a hazai ipart pártoljuk, nem csak hazafias dolgot művelünk, de hasznos szolgálatot teszünk a társadalomnak is, a melyben élünk, melyben a közjólétet előmozditani mindnyájunknak szent kötelessége; mert minél kevesebb az elégedetlen ember, annál boldogabb az ország s annál biztosabb alapokon nyugszik abban a társadalmi élet.

Szólanom kell még rövidesen arról, hogy kik pártolják, kik nem pártolják, és miért nem a hazai ipart. — A hazai ipart pártolja a hazának minden hü fia és leánya, mihelyt fel tud arra gondolatra emelkedni, hogy azzal nemcsak a nemzeti va- gyonosodásnak, de hasznára van a társadalomnak is. Azok, akik idáig eljutottak, hirdessék ez eszmét fent és alant, adjanak

példát má-oknak és igyekezzenek az eszmének minél több apostolt, minél több követőt szerezni; egyesületek, hatóságok, lelké-tzek. tanítók, községi jegyzők írják be azon es/m-ík közzé, melyeket hirdetni, terjeszteni életűknek hivatása. — Pártolja a hazai ipart az olyan kereskedő, ki a hazai ipartermékekből raktárt tart, s azokat a vevő közönség figyelmébe minden alkalommal ajánlj.t. A közönséget általában véve) a férfiak többet használnak a hazai iparnak, mint a nők, mert a férfiak ruházatában inkább meg akad egy egy hazai készítmény, ellenben a nők ruházata majdnem egészen idegen kelmékből áll; s még inkább áll ez az előkelő körökre, a vagyonos osztályra nézve, mint a köznépre, mert itt legalább a férfiak nagy részben hazait viselnek.

Hogy pedig miért kell a hazai ipar pártolása mellett beszélni, miért nem lett az már a nemzet köreiben általánossá eddig is: annak egyik oka iparosuk elmaradottsága volt, mert be kell vallanunk, hogy ha akartunk volna is hazait v&áit- rolni, nem lehetett, mert nem volt hol, de bíznunk kell is oda törekedni, hogy legyen hol. Ehez bizonyára idő kell, mert egy ország elmaradt ipara pár év alatt nagygyá nem lehet; addig is elégedjünk meg a talán kevésbé finom hazaival, mintsem idegen dolgokért adjuk ki pénzünket. Másik oka az, hogy talán kereskedőink kevesebb figyelemre méltatták a hazai ipar termékeit és vásároltak onnan, ahol olcsóbb árakon jutthattak hozzá, hogy aztán ők is kedvezőbb árakon adhassák el. De hu a közönség hazait keres, és inkább azon kereskedőkhöz fordul, akiknél hazai készítmények kaphatók: a kereskedők bizonyára igyekezni fognak a közönség igényeit hazai czikkekkel elégíteni ki. Ma még nagyjában a kereskedők raktára határoz a felett, hogy idegent vagy hazait vegyen-e a közönség; de a társadalom, ha akarja, elég erővel rendelkezik arra nézve, hogy a leggarasosabb szellemű kereskedőből is a hazai ipar érdekében jó közvetítőt formáljon. — Végre a közögség nagy részénél nem is szándékos a hazai ipar mellózése. A legtöbb ember vészén azt, amire szüksége van, és vészén olyat,, a milyet épen elibe tesznek, a nélkül, hogy annak eredete iránt érdeklődnék V3gy gondolna is arra, hogy mégis van valami különbség a közt, ha pénzét hazai vagy idegenből hozott készítményekért adja ki; nem gondolt pedig arra azért, mert nem volt aki e tekintetben figyelmeztesse, tanítsa.

Ha tehát nemzeti vagyonosodást akarunk; ha akarjuk, hogy a külföldi ipar czikkekért kifizetett száz milliók a zsebünkben maradjanak; ha akarjuk, hogy a magyar ipar fellendüljön s annak muu- kásai élni, boldogulni tudjanak: akkor pártoljuk a hazai ipar termékeit; legyen felfogásunk messzetekinlő és hazafias, külső megjelenésünk, háztartásunk és öltözetünk bár ha egyszerű is, magyar és magyaros: bármi szükségünk van akár külső akár belső berendezkedésünkhöz: soha se kapkodjunk idegen gyártmányok után, hanem ahol és amiben lehetséges, keressünk és kérjünk hazait, nem felejtve el, hogy sokan vannak a haza földén, akik midőn magokért dolgoznak, részben rai értünk is fáradoznak, ugyanazért erkölcsi és hazafias kötelességünk azokat támogatni.

Összegezve a közelebbieket, a honi- ipar pártolása mint nemzeti közős czél elérése érdekében kívánatos :

1., hogy a hemzet minden rétegét iient és alant hassa át az a hazafias kötelességérzet, mely a honipart védelmébe, pártfogása alá veszi; nincs a társadalomnak olyan kőre, nincs olyan rétege, melynek soraiban lelkes hívei ue akadnának az ügynek, kik hatni, lelkesedni tudnak; de főként az egyesületek, társul alak,..^hatóságok, hírlapok, meg azok, kik a néppel gyakrabban érintkeznek, tegyék magukévá az ügyet s vigyék a nagy közönség közérzületébe az eszmét s a kitartó munkának bizonyára megjön a kívánatos eredménye.

2. Minthogy az ügynek legközvetlenebb szószólói magok a kereskedők lehetnének, felette kívánatos, hogy ide vonatkozólag azokat hsssa át a hazafias szellem, mert csak ők képesek őszintén kitárni a közönség előtt, hogy mi az, amit hazait vehetünk; és mi az, amiért akarva nem akarva, idegenbe kell szorulnunk. Alig hiszem, hogy széles e hazában legyen egy kereskedő, ki ahoni ipartól támogatását megtagadná; hiszen az ilyennel a nagy közönség mindenkor érdeme szerint bán- hatik el. Különben, ha egy kereskedő a hazai iparczikek számára külön helyet ad üzletébem, vagy azokat „hazai“ felírással látja el, csak bizalmat keltő ajánló levelet állít ki magának.

Természetes, hogy az idegen termékek előtt egészen el nem zárkózhatunk, 1 mert a miiyen oktalanság azért, a mi itt- I

hon is van, a külföldnek adózni, ..éppen olyan képtelenség azt gondolni, hogy egy országnak mindene van. Az azonban czé- lunk és kötelességünk, hogy lehetőleg mindenünk legyen, és hogy minden jóra- való hazafi hazait vegyen.

Sokan vannak, kik a hazai ipar fellendülését az önálló vámterület megalkotásától várják; de akár lesz, akár nem lesz önálló vámterületünk, az kétségtelen, hogy Magyarország az iparos államok előtt magas vámtételek alkalmazásával el nem zárkózhatik, mert hazánk mező- gazdasági állam s annak az 1327 millió koronának, mit 1900-ban kivitele utján más országoktól kapott, tekintélyes részét mezőgazdasági termékekért kapta; és ha boldogulni akar, ezeket a termékeket önálló vámterület mellett is értékesi teni kell, mert különben saját zsírunkban fulladunk meg. Épen azért iparunk fellendítése érdekében csekély belátásom szerint az önálló vámterület megalkotásával majdnem egy sorba helyezném azt, ha a nemzet egész zöme öntudatra ébredve a hazai ipart, mint egy beteges álomból felébredt édes anya zokogó gyermekét, — keblére öleli, lemond a kül- földikben való fényeigésről s a honi ipar hathatós gyámolitását egyik elsőrangú hazafias kötelességének ismeri. Az a rengeteg összeg, melylyel hazánk a külföldnek finom és nem finom szövetekért folytonosan adózik, a közel múltban minden évben milliókkal fokozódott s nem oly rég ideje, hogy társadalmunk jobbjai ezen a téren a külföldi ipar termékeinek hadat üzentek; s ennek a még általánossá nem válhatott mozgalomnak az a meglepő eredménye lett, hogy a külföldről hazánkba hozott szövött anyagok értéke az 1900. évben már 53 millió koronával csökkent, vagyis annyival kevesebbet adtunk idegen kelmékért, mint adtunk az előző 1899. évben. Ez a hazánkban maradt 53 millió korona legfényesebb bizonyíték arra nézve, hogy 5—6 év múltán is hova jutnánk, ha a nemzetnek minden rétege mint egy fő, mint egy sziv egyszerre határozná el, hogy a honi ipar érdekében megteszi a maga kötelességét. Pedig tenni való volna elég, mert 1900-ban, mikor a külföldi behozatal 53 m. koronával csökkent, Magyarország még nem kevesebbet, mint 304 millió koronát adott ki idegen kelmékért.

Igen tisztelt közönség! Én ez alkalommal olyan dologról beszéltem, a miben nem vagyok mester, de meg volt bennem a jó szándék két irányban, nevezetesen í először, hogy használjak annak az ügynek, melynek érdekében ez alkalommal itt bátorkodtam megjelenni és a mely ügy szeretett hazánkban a közvagyonoso- dásc s a nemzeti közjólétet olyan közelről érinti ; és megvolt bennem a jó szándék az iránt, hogy magamat kellően megértessem mindenkivel. Ha szándékom nem sikerült, vagy csakugyan unalmasabb is voltam, mint lenni akartam; ezeket ne- irják e kiváló nemzeti közügynek a számlájára, hanem legyenek szívesek beszámítani az én kicsinységemnek.

Bevégzem mondókámat azzal a szives kívánsággal: hogy éljen és boldoguljon a hazában minden jó hazafi és minden jó hazafi pártolja a honi ipart!

Szoyer Ilonka.

(Színház.) Nagy ünnepe volt a héten a szatmári muzsacsarnoknak. Vidéki kőrútjából hozzánk érkezett az a baba- arczu, bájos nő, ki ragyogó, hóditó művészetével egy csapásra a mi szivünket is meghódította. Az elragadtatás legmelegebb hangján Írhatunk ‘Szoyer Ilonka vendégjátékairól s arról a meleg rokonszenves fogadtatásról, melyben a bájos művésznő a szatmári lelkes és hálás közönség részéről részesült. Nem voltak túlzottak azok a sorok, a melyek a művésznő egyéniségéről, diadaláról, művészi játékáról, csodás csengésű hangjáról megjelentek, be állunk mi is örömmel a hódolók serege közé, s örvendünk, hogy az az óriási diadal, mely művészete kőrútjában kiséri, a miénk, mert szivünk vére, magyar testestől, lelkestől, az ő diadala miénk is, mert a magyar névnek távol idegenben is elismerést, csodálatot szerzett. Az a három est,- melyet nekünk szentelt, örökké emlékezetes marad színházunk történetében. A közönség csodálatos lelkesedéssel vette körül, a zsuífolt ház, szüntelenül fölhangzó óriási tapsvihar mind-mind kifejezései voltak annak a hálának, szeretetnek, lelkesedésnek, melyet közönségünk iránta érzett. Mindhárom estén zsuffolásig telve volt a színház. Szombaton a „New-York szépe“ czimszerepé- ben, vasárnap a „Bőregér“-ben mint Rosalinda s hétfőn a „Vestaszüzek“ Cypris szerepében lépett föl, kicsillant valamennyiből énekművészetének kápráztató tökéletessége, melylyel oly lázba s csodálatba ejtette a szemlélőket. Hozzájárult ehez bájos, szeretetre méltó egyénisége, belopta

magát szivünkbe az a szöszke, bájos baba arcz úgy; hogy soha el nem fogjuk, felejteni zseniális művészi egyéniségét. Ünnepi karaktere volt a háznak mind három estén, midőn a zsibongó nézőtér a függönyöket emelkedni látta s megpillantotta a színpadra röppent bájos csalogányt, kitört a lelkesedés mámoritó zaja s perczekig tartott a lázas taps, a lelkesedés hatalmas moraja s midőn fölzendült ajkán az első dal, melyet csodás művészettel adott elő, nem volt se vége, se hossza a tapsnak, s számtalan kihívásnak. Majd hallottuk Mulder világhírű stakkató polkáját, melynél szebben dalt még elő nem adtak. Egyesítve volt ebben csodás hangjának összes kiváló tulajdonsága, tüneményes tehetsége, az a fuvolaszerü hang, melylyel ezt bemutatta, fölülmúlta minden várakozásunkat, s csak érthető volt azután a bájos művésznő iránt érzett rajongó lelkesedés. Második estén már mint kedves ismerő- sünit lépett színpadra. Ha előbbi estén felgyújtotta bennünk a lelkesedés lángját, e szerepében csak fokozta azt a meleg érzelmet, melyet előzőleg bennünk fölkeltett ragyogó művészete. A más'odik felvonásban énekelte Strausz Ede magyar hangverseny ábrándját, azzal a énektudással, mely a lelkesedés mámorába ringatta szivünket, lelkünket. A rendkívül nehéz, de remekül előadott énekszám után méltán zúgott föl újra a tapsvihar s megismételte háromszor egymásután, édes gyönyörűséget szerezve hallgatóinak s rendkívül jól esett nekünk, hogy az újra és újra megnyilvánuló kérésnek engedett s valamennyi énekszámát örömmel és szívesen ismételte meg, mely előzékenységéért lelkének finomságáról tanúságot tevő szivességeért nem is késett a közönség tomboló lelkesedése, tetszés nyilvánítása. Káprázatos, szép toalettje pedig nem csak közöttünk, de a nők körében is méltó csodálatot keltett. — Vendég- szereplése két estére volt tervezve, a közönség óhajának engedve, azonban szereplését még egy estével megtoldotta s búcsú fellépteül a „Vestaszüzek“-et választotta. A tüntető tapsvihar épp úgy megismétlődött, mint előző estéken s valóságos Szoyer-láz uralta a nézőteret. A közönség lelkesedése egyre fokozódott s a bájos művésznőt számtalanszor hívták a lámpák elé. Az est folyamán gyönyörű virágcsokrokkal tüntették ki, ezek között volt a kath. kaszinóé is, a szatmári ifjúság pedig babérkoszorúval lepte meg. Midőn e sorokat írjuk a művésznő már eltávozott körünkből. Felejhetetlen kedves estét szerzett közönségünknek, de alig is hisszük, hogy művésznőnek lett volna még része ily lelkes fogadtatásban. Bírjuk Ígéretét, hogy ezután is meglátogat bennünket s gyönyörködhetünk majd újra ragyogó művészetében. A viszontlátás reményében mondunk „Isten hozzád“-ot Szoyer Ilonkának, kinek szereplésére mindig a legkellemesebben fogunk visszaemlékezni.

it.

Apróságok.

Bögre ur olvasgatja a postán érkezeti újévi gratulácziókat. Egyszer csak kezébe akafi egy temetkezési vállalat tulajdonosának is a kártyája.

— No hát ez mitől jó — mondja magában — ennek már csakugyan nem hiszem, hogy a kívánsága őszinte.

*

A lapokban ez állott, hogy egy amerikai tudós szerint a déli sarkról óriási jégtömegek fognak elindulni, a melyek elborítják egész Európát.

— Bárcsak úgy volna — mondják a vendéglősök legalább volna mivel megtölteni a jégvermet.

*

Szoyer Ilonka egészen lázba hozta a fiatalságot. A mi még nem történt meg Szatmáron, kifogták a művésznő kocsijából a lovakat s úgy húzták a szállásáig. A második este már ilyet is lehetett hallani:

— Eredj innen, tegnap is én voltam a rudas, ezt a helyet nem engedem.

«

Mint tudva van, vizkereszt éjszakáján éjfélkor az állatok megszólalnak és emberi nyelven beszélnek. Riporterünk meghallgatta a kocsiból kifogott két ló beszédét, a mely is hangzott eképpen:

— Megtudod érteni a lóeszeddel, hogy mi volt az, a mi ma meg tegnap törtéut ?

— Én nem. Hát te ?

— Én sem.

*

Egy czigánygyerek kisérget a Deáktéren egy úri embert s alkalmatlankodik neki, hogy egy pár krajczárt kaphasson.

— Eredj a pokolba, mert felrúglak.

— Tán a nagyságos ur is a kocsit húzta, hogy olyan rugós lett^

*

Két diák megy a színház felé s útközben nagy gyönyörűséggel beszélik egy-