Szatmár és Vidéke, 1899 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1899-05-09 / 19. szám

19-ik szám.

T

Tizenhatodik évfolyam.

$zatmár, 1899. május 9.

TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

MEGJELEN MINDEN KEDDEN.

t

Égés* évre Fél évre

AZ ELŐFIZETÉS ARA:

. 3 írt. I Negyedévre . .

• I _ 50 kr. | Egyes szám ára.

75 kr. 8 ,

Községek, községi jegyzők éa néptanítók részére egé3z évre 2 frt.

SZERKESZTŐ ES KIADÓHIVATAL,

hova a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, továbbá előfizetések és hirdetések is küldendők :

Morvái János könyvnyomdája Eötvös-utcza 2-ik sz. alatt.

A SZERKESZTŐ LAKÁSA:

Eötvös-utcza 19-ik szám.

HIRDETÉSEK

e lap kiadóhivataléban a legolcsóbb érák mellett fölvétetnek.

Nyilttér garmond sora 8 kr.

Hirdetés és nyil'tér kincstári bélyegilletéke minden beiktatásnál 30 kr.

Nemzeti szövetség.

Szép ünnepély folyt le vasárnap városunkban. A helybeli szövetség tartotta alakuló közgyűlését a központból megjelent tagok részvétele mellett.

Városunk minden szépért és nemesért lelkesedni tudó hazafias közönsége zsuífolásig megtöltötte a Vigadó nagy termét, s áhítattal hallgatta végig az ott elhangzott beszédeket, melyekben a szövetség czéljai voltak világosan előadva.

Hogy mik a czélok az érthetően ki van fejtve dr. Chorin Ferencz elnök megnyitó beszédjében, melyet alább egész terjedelmében hozunk, s hogy e czélok miként lesznek itt mi- nálunk megvalósíthatók, azt a megalakult helybeli szövetség fogja elvégezni, s ha az a lelkesedés, mely az alakulásnál nyilvánult, csak kis részben is megmarad, az eredmény nem lehet kétséges.

Mély köszönetünket tolmácsoljuk a megjelent fővárosi tagoknak, köztük első sorban dr. Chorin Ferencz képviselőnknek, a ki mindig a legelső, mikor Szatmár város érdekét kell szolgálni. 0 volt a közgyűlés elnöke, melyet a következő nagyszabású beszéddel nyitott meg:

Mélyen tisztelt közgyűlés l*)

Kölcsey hynrinuszának elhangzott fenséges dallama eszünkbe juttatja, hogy mi ma egy nagy nemzeti ünnepet ülünk Szatmáron. A hazafiaknak egy közös eszme körül való csoportulására, van szerencsénk t. közönség önöket a nemzeti szövetség központi igazgatósága ne*) Gyorsírói feljegyzés után.

TÁHCZA.

Infandum jubes*)...

Irta Szathmári Zoltán.

Leszakadt az égről a szürke novemberi alkony. Már nem lehetett tisztán kivenni a hüvös; szél szárnyain repülő fehér selyem- szálakat, a lehelletszeru pókhálót, sem a lánczvirág határokat beutazó pelyhét, csak azt láttuk, amint lassú zizzenéssel lepergett a megfakult, halálsárgára vált lombkoronák- ről egy-egy levél a zörrenő harasztra, amint kegyetlen dühében megtépte a szél a dér által pirosra csípett vadszőllő-lugas gyönge ágait.

Négyen ültünk a komor czigánytanyán, melyet megszállott az elmúlás hangulata. És hallgattunk, hogy szinte a nagy csöndességben meghallottuk egymás lélekzetvételét.

Mindenikünk a saját maga gondolatával volt elfoglalva s ezek a gondolatok aligha, szóltak virághervádásról, lombhullásról. A tavaszban jártunk . . .

Az égő szemű Szervácz, aki nagy poéta volt s elpoétáskodta a diplomáját is, nagyot sóhajtott a vetetlen ágyon. Azután megtömte a hosszú, tarkaszáru pipáját, reá- gyujtott és szólt:

— Hallgassatok meg fiuk: az elsőt Valériának hívták ...

Künt egyre sötétebbre érett az alkony. Már alig lehetett kivenni az egyes tárgyak körvonalait.

Tompán hangzott a Szervácz mély hangja.

*) Mutatvány szerzőnek Dolorosa c. alatt megjelent novellás kötetéből

/ében szivünk mélyéből üdvözölni, mely negbizott bennünket, hogy a szatmári lemzeti szövetséget megalakítsuk. Mi mindnyájan, de különösen a magam részéről a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel tettem eleget e felszólításnak: mert hisz mgem a nemzeti szövetség kötelékein kiírni, egyszersmind a politikai kötelesség és barátság kötelékei, fűznek Szatmár városához. (Éljenzés). Én úgy ismerem e város közönségét, hogy nem szívesen hajlandó mindjárt idegen impulsusok. idegen kezdeményezések nyomdokait vakon követni. De ha egyszer meggyőződött egy eszme helyességéről, szívesen ragaszkodik ahhoz is annak igazi szövetségesét igazi előmozdítóját képezi. Legyenek szívesek tehát mélyen t. közönség meghallgatni előadásomat, melyben röviden foglalkozni akarok a nemzeti szövetség múltjával, íelenével, törekvéseivel, czéljával, abban a reményben, hogy annak megismerése után önök szívesek lesznek testtel, lélekkel, lelkesedéssel annak pártolásában részt venni.

T. közönség I Néhány év előtt több fővárosi lelkes férfiú azt a feladatot tűzte, maga elé, hogy a magyar társadalmi egységnek előmozdítására szövetséget létesít. Ügyüknek sikerült, több a közélet terén működő férfiút megnyerni, a kik a szövetség megalakítása és terjesztése körül nagy tevékenységet fejtettek ki kezdetben kétkedve fogadták az eszmét, méltóztatnak tudni, hogy minden társadalmi kezdeményezés hazánkban nem jut nagy népszerűségre. Egységes társadalmi országban, melyben anriyi a nemzetiség és felekezet, oly eszményképen tűnt fel, melynek megvalósítására hiába fáradoztak nemzetünk legjobbjai: egy Széczhenyi István, egy Kossuth Lajos. Elengedték, hogy előbb meg kell teremtenünk az egységes magyar államot intézményekben, törvényekben és csak akkor sikerül arra a magyar egységes társadalom szervezetét felépíteni. A kétkedők tovább mentek és azt mondták, kogy talán még akkor sem, mert a magyar társadalom minden nemesebb

eszme iránt lángol, de minden egység iránt nem. Az ország régi vezérlő eleme a földbirtokos osztály, melyet 1848-nak átalakulásai létesítettek, kifáradva a hosz- szas küzdelemben, jelenleg a létfentartás gondjaival van elfoglalva, tehát nagyobb társadalmi impulzusra nem képes.

Alkossunk meg előbb, igy mondta egy hatalmas magyar, gazdag iparos és kereskedő osztályt, mely a középosztály eddigi vezérlő elemeivel egyesítve uj erőforrássá szolgál a nemzetnek és akkor majd erőt fog kapni hozzá, az egységes magyar társadalom megalakításához. De azok, akik a nemzeti szövetség bölcsőjénél állottak nem riadtak vissza azon nehézségektől, melyek az eszme megvalósításának útjába állottak, rá utallak arra, hogy még sokkal kisebb országok is mily nagy erőfeszítést tettek az egységes társadalmi szövetség létesítésére — rá utaltak, hogy a mi társadalmunk úgyszólván semmit sem tett még arra, hogy a keblében rejlő nagy erőket egyesítve, azokat egy nagy nemzeti czél felé tömörítse. Egyleti életünk tisztelt gyülekezet elég gazdag, az országban vannak számos egyesületek, melyek foglalkoznak jótékonysággal, az emberiség nyomorának enyhítésével, a nemzeti kultúra és nyelvnek terjesztésével; de oly egyesület, mely a különböző téren működő érék cs törekvések egyesítését és egy nagy nemzeti czél felé tömörítését tűzte volna ki feladatul, mely a különböző téren működő emberélet és társadalmi tényezőket azon öntudatra ébresztette volna fel, hogy nekik nagy és nemes és fenséges kötelességük van, mely fenséges kötelességük nagyobb a pillanatnyi szétbontó érdekeknél, a pártszenvedélyeknél vagy párt küzdelmeknél, e nagy kötelesség a magyar nemzeti államnak létesítése. (Élénk éljenzés).

Mélyen tisztelt közönség I

Egyletünk bízik abban, hogy van egy közös érzés és közös gondolat, mely minden magyar ember szivébe mélyen bele van vésve, melyet sem a múltak szenvedései, sem a múltban a nemzetre rakott bilincsek soha kiirtani képesek nem voltak, mely eszme mindig egyesíteni tudta a hazafiakat, mely erőre serkentette mindig hosszú küzdelemben már kimerült nemzetet, ezen fenséges eszme, ezen közös érzület a magyar nemzeti egységes államban van megteremtve. Ezen eszme megvalósítása a társadalomban létező erők életre keltése és egységes szervezetté tömörítése nélkül el nem érhető. E czélból alakult meg a „Nemzeti szövetség“, mely minden nehézség daczára gyorsan terjedt, különösen a vidéken; melynek első alapítójául tisztelhetjük felségesen uralkodó dicsőséges urunk-királyunkat (Élénk éljenzés) világos jeléül annak, hogy a mi törekvésünk a legmagasabb és legilletékesebb helyről is méltatva van.

Szövetségünk czélja tehát felkelteni a társadalomban rejlő erőket, azokat egy nagy nemzeti czél elérésére egyesíteni. Az eszközök, melyek e czél elérésére törekszenek, különbözők: le rombolni törekszünk első sorban azon válaszfalakat, a melyeket a fajok és felekezetek emelnek polgár és polgár között; az államban lakó nemzetiségi és idegen ajkú polgárokat a szeretet és becsülés kötelékei által kívánjuk a szövetséghez fűzni. A szövetség érintkezést keres és találj egyes hazfi s munkások jogos érdekeit előmozdítja, jogtalan állam és társadalom bontó törekvéseik káros voltára őket figyelmezteti. Törekszik, szóval működését oda irányítani, hogy a szükséges társadalmi átalakulást nemes eszközökkel előkészítse és hogy a munkás kérdés rendezésénél a nemzeti intelligen- cziának tért és szerepet adjon. Két nagy eszmény, mint két nagy pilléren épült fel a nemzeti szövetség, a társadalom különböző tényezőit egymáshoz közelebb akarja hozni, egységes szervezetté tömöríteni, a mely egységes szervezet a nemzeti politika szolgálatába fog állani. A szövetkezet nemzetiségi osztálya feladatául tűzte ki, meggyőzni az országban lakó idegen ajkú polgárokat, hogy ebben az országban oly

mint asszonyé, a régi divatu ruhában csak szembeszökőbb volt alakjának törékenysége. Nagyon szép volt.

Ettől kezdve gyakorta belopózkodtam apám szobájába s el-el néztem a leányar- ezot, amelyhez valami mondhatatlan erő vonzott. Az az erő talán, mely a tiltott után hajtja az embereket.

És én megtudtam a történetét is annak a szőke asszonynak.

Rövid történet, nem is uj: megcsalta volna, ha még úgy őrzi is.

Az apám elűzte, a gyermekével együtt kitaszította a világba.

: — Vidd el gyermekemet is, hátha jogom sincs hozzá, hogy én legyek a sorsának intézője.

A rosszvérü asszony egyre rosszabb lett s belehalt a rosszaságába.

Nem is egészen egy évre reá, uj asz- szonyt hozott apám a házhoz: az anyámat. Ezt a szomorú Madonna asszonyt, aki mint mondám — szelíd és jóságos volt.

Éppen jókor, mert a duhaj életbe beleveszett volna az apám. Az a pár év, amit a családi tűzhely körül töltött, annyira, a mennyire visszaadta az életnek. Hanem azután újra visszatért a régi életmódhoz. Én már csak durvának, darabosnak ösmertem.

Sohasem emlékszem reá, hogy megcsókolt volna, vagy szeretettel beszelt volna hozzám kivéve egyetlen esetet. De hiszen éppen ez lesz a történet maga.

így nőttem föl a szomorú házban. Mikor azután olyan tizenkét éves lehettem meguntam azt a szótalan szomorúságot, néma hangulatot, ami beárnyékolta az apám házanépét.

Nyűgnek találtam az otthont, forrni kezdett a vérem, amiben jó rész van az apáméból is.

Örültem rajta, hogy kiszabadulva az egyformán unalmas, szertartásos házinevelők nyűge alól, bekerültem a városba. A zajosabb élet nagyon könnyen hálójába kerített s kitártam mind a két karom a fényesebb világ felé.

Szinte nem is vettem rossznéven, még a lelkemben örültem is, ha összesúgtak a hátam mögött:

— Olyan mint az apja.

Az apám ritkán látogatott meg, egy évben egyszer-kétszer. Pedig nem egyszer hallottam, hogy bent járt a városban. A pinezérek beszélték szemielcn vigyorgással.

Én elég sűrűén mentem haza, de csak az anyámért. Rövid ideig maradtam rendszerint, mert kikivánkozott a lelkem abból a szomorú házból. Az apám most már nem volt olyan durva hozzám, inkább fagyos, hideg, kimért.

Pénzt sohasem kértem tőle, magától meg nem adott. Az anyám gondoskodott rólam minden tekintetben. így ilyen utón sem jöttünk össze az apámmal.

Itt a zajos életben gyűlt ki szivemben először a láríg. Valami éjjeli kávéházban találkoztam először Valériával.

Az első szerelem — ti tudjátok — még kevésbbé válogatós mint a többi, de különben is olyan ösmerősnek tűnt fel nekem ez a női arcz. Valériáé, akit szerettem az első szerelem teljességével, minden őrületességével.

Úgy tetszett előttem, mintha a Valéria szőke arcza ott élt volna már gyermek álmaimban, mintha benne alkottam volna már meg gyermekészszel is a női szépség ideálját. Olyan ismerősnek tetszett a tejfehér arcza, a búzavirág szemei.

A leány jóval idősebb lehetett nálam. A kávéházi füst jócskán le is marta már

Az apám gazdag ember volt valamikor. Onnan tudom, hogy gyakran szemére vetette az anyámnak, aki szelíd és jóságos volt.

A folytonos szemrehányások szenvedővé tették az anyámat, akit pedig nem lehetett váddal illetni, mert apám maga idézte elő anyagi romlását. Talán illetlen is elmondani, de az apám duhaj volt s kártyaszerető módfelett. Sokszor hetekig távol volt hazulról. Én csak emlékszem reá, a mint imbolygó, tétovázó lépésekkel, véreres, kidűzzadt szemekkel nagy ritkán bekukkantott a gyermekszobába s dühösen hadonászva a pipaszárral, kiabálva emlegette az anyánkat, aki szinte nem tud rendet csinálni s nem ért a gyermekneveléshez. És ilyenkor mindig hozzátette:

— Majd adna nektek ... az á másik.

Sokáig nem értettem, mit ért a másik alatt, mig egyszer a cselédszobában hallottam, hogy ilyenkor első féleségére gondolt rendesen.

Mert az anyám, már mint özvegy emberhez került az apámhoz.

Az első asszonyról nem sokat tudott a világ, egy-két öreg emlékében élt csak.

' Úgy őrizte az apám, mint a szemefényét s eldugta a világ elől. Ezt azonban inkább azért tette, mert az asszony nagyon egyszerű, szegény családból való volt, akivel belátta, hogy nem léphet nyilvánosság elé s csak félreértésekre adott volna alkalmit a nagyúri termekben, ahol hire sincs már a naivitásnak. Mondjuk igy szelíden.

Később, hogy érdeklődni kezdtem az apám múltja iránt, egyszer az inassal felkutattuk az íróasztala fiókját. Akkor láttam annak a másiknak az arczképét.

Szép, szőke leányos arcz volt inkább,