Szatmár és Bereg, 1929 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1929-06-09 / 23. szám
2-ik oldal. StiftTMÜR ÉS Síül II 1929. junius 9-én. Női kabátok 22 pengőtől, férfi öltönyök 25 pengőtől KEPETS TESTVÉREKNÉL Mátészalkán és Kisvárdán. kormány elszigetelve maradt s helyét át kellett adnia egy olyan politikai alakulatnak, amely meg tudott birkózni az ország belpolitikai nehézségeivel. A Mac Donald kormány, amely kormányralépése esetén valószínűleg a liberális párttal együtt vállalkozik a kormányzásra, elsősorban a munkanélküliség el- üszkösödésének köszönhette nagy többségét s annak a helyes külpolitikai elgondolásnak, amely az európai munkanélküliséget s a minden oldalról fenyegető gazdasági összeomlást, az európai uj gazdasági renddel s annak velejárójával, a fegyverkezés megszüntetésével s a békerevizióval kívánja orvosolni. Azok a kevesek, akik az angol választások eredményétől nagy belpolitikai változásra gondolnak, azok nincsenek tisztában a külpolitikai erőtényezők kiegyen- sulyozódásával s nem ismerik a kölcsönhatás mértékét, amely az egyik állam belpolitikáját a másik állam függvényévé akarja tenni. A magyar közvélemény bizalommal van eltelve saját kormánya működésével szemben is, mert tudja, hogy a magyar kormány, az uj angol kormányhoz vezető utat ismeri. A szélsőséges kevesek várakozása tehát, amely arra irányul, hogy az angol kormányváltozást kormányváltozásnak kell követni nálunk is, — hiú ábrándozás. kert körül. Féltizenkettő: tömött a tér emlékező, derék magyarokkal. Beszéd is van. Rövid, szívből áradó. Csak úgy döngetik a mondatok korlátjait a messzitávlatu gondolatok! * Egy barátomnál tisztelegtünk. Sokan vagyunk. Betöltjük a kis szobát. S csodáljuk: hová fér el benne az a sok-sok kedvesség, amiből mindannyiunknak jut annyi, ami felejthetlenül beleírja a szivünkbe, hogy itt jártunk. * Ebéden vagyunk. Legyek őszinte? Remegek a „diszebédektől!“ A legjobb falatomnál feláll valaki és beszélni kezd. Most tessék megállni az ebédben, érdeklődő arcot vágni akkor, amikor az édes husszag ott bizsergetteti az orromat! S mondja az istenadta, amíg le nem megy róla. S... mit tesz az ég!... jön egy másik! Egy ? ördögöt! Kettő, három, négy,... Juj! Ez másutt a diszebéd. De itt! Öt mondat az egész szónoklat, de benne mindaz, amit másutt öt óra alatt nyefeg el a „Szolnok“. Öt mondat. Csupa szív és tűz és szeretet. Önkénytelenül is oda figyel az ember. Önkénytelenül is ott lesz Mátészalka a legszebb emlékei között. Amit én itt vendégszeretetben a város és a tüzoltó- testület részéről láttam és élveztem, az megtestesülése annak, amit magyar vendégszeretetről valaha is megálmodtam ! Mert csodásán tudnak itt vendéget fogadni! Voltam nem egyszer „város“ vendége. Oda is ült mellém unott képpel két közgyűlési altag, póthelyettes és kész volt az udvarias vendéglátás. Itt: joviális arcú kedves ur, a főjegyző s főbíró ült ott velem. Nem unottan, de minden szótlan mozdulatukból szívből jövő szavaikból kiérzett, hogy nem a hivatalos kötelesség, de az a magyar vendégszeretet hozta őket ide, ami csak az igaz magyar ember el- tanulhatatlan tulajdonsága. * Délután bent voltam a tüzőrsé- gen. S valamit megtudtam. Megsúgom. Van ördögük! Van! Csak nálunk: Parancsnok urnák hívják ! De! Beleragyog a szemük, ha róla beszélnek! Del Tűz ül ki az arcukra, ha róla van szó! S csak úgy pereg a mondat akadozó ajkakról, mikor felőle érdeklődöm. Úgy félik a szigorúságát. S úgy, de úgy szeretik l Mert ő is szereti, nagyon, minden kis porcikájával szereti büszkeségeit: tűzoltóit. * Délután akartunk eljönni. Reggel lett belőle. Vendégek voltunk. Táncosak. Vígak. Dalosak. Fehér asztalnál úgy összenőtt a szivünk, mintha évek óta Mátészalka levegője éltetett volna. * Hm ! Érdekes város! Ahogy el- döcög velem a vonat az éjbe, valahogy úgy érzem, valamit otthagytam Szálkán. Valamit: a szivem egy darabkáját. A városnál, a polgárainál, az utcáinál, mindenütt egy-egy picit, amerre csak jártam. De nem bánom! Hisz úgy szeretem, úgy megszerettem Szálkát!... De bizony Isten \... S úgy irigylem !,,. De azt is bizony Isten ! (—S—) Jégszekrények háztartások, mészárosok és hentesek részére különböző kivitelben, a legolcsóbb árban beszerezhetők Feldman M. Fia cégnél Mátészalkán (Városháza mellett). 20—24 Hajnalodás. DÉMUSZ ENDRE Orsz. Tűz. Tiszti Tanf. hallgatója. Dereng az ég alja. Párás fehérsége mind izzóbbá válik. S csillagos éj után érkező hajnalra Harmatos a pázsit. Akácfavirágok Édes illatával telik meg a lelkünk S soha ki nem gondolt érzelem-virágok Ébredeznek bennünk. Amint csak ebi zünk Kémlelő lélekkel szét a rónaságra, Mindinkább b inul tompuló beszédünk A mély haliga ba. ... A nap n. az égen Fehér izzásáv ókölv- názdel S végigfut a I csókéij sztőképen Áldott meleg, ei Az alvó természet Újult munkavággyal új munkára kel fel. És hogy alkothasson tökéletest, szépet: Megjelen az ember. Mátészalkától hazafelé, 929. V. 27. Embersors. Irtai K. Szabó Károly (Hodász). Reggeli álmomból zugó morajlás ébresztett föl. Szérüskertünkben javában folyt a cséplés. Sietve öltözködtem, mert nagyon szerettem a cséplőgép-szörnyetegeket nézni. Megcsalatva éreztem magam, hogy nem láthattam, amikor hajnalban idevontatták. Micsoda diadalmas felvonulás az! Hat-nyolc paripa huzza, mint a fekete király vasszekerét, Kora reggel volt. A gép mellett izzadtak a munkások, de én még fáztam. Odaálltam a meleg kazán mellé és bámultam a füstös arcú fűtőt, amint a szalmát gyömöszölte befele kétágú villájával; az ördög is igy fütheti a tüzes gyehennát. Néztem a gép-óriás kerekét, ami oly észveszitően forog körbe-körbe a nagy szijjal. Arra ijedtem föl, hogy megállóit a gép. Édesapám állíttatta meg, mert nem volt megelégedve a munkájával. A gépész bebújt a cséplőbe, hogy igazit valamit benne, de nemsokára előjött és tarkóját va- kargatva jelentette, hogy a dobhengernek nagy baja van, amiatt félbe kell szakítani a cséplést egy pár napra, mig megigazítja. Nagy összeszólalkozás támadt. Apám azt mondta a gépésznek, hogy nem ért a csépléshez, mire az igy felelt: — Hát tessék megcsinálni a gépet és csépelni! — Sértődötten leült egy kazal alá. Hajam szálai égnek meredtek. Mi lesz most ? A napszámosok pedig suttogni kezdtek, de mind hangosabban: — El kell hivatni Dorogi Jánost! — Megjavítja az egy óra alatt, jobban, mint egy gépész! Apám intésére egy suhanc futott is Dorogiért. Addig nem ismertem Dorogi Jánost. Mindenesetre másként képzeltem el, mint amilyen volt, mikor előállott. Ingben, gatyában volt, parasztosan, fején fölszakadt tetejű szalmakalap, lábán semmi. Arrább eloltotta a pipáját, aztán odajött és nagyot köszönt: — Szerencsés jó reggelt agyik az Isten! — Isten hozta Dorogi bácsi! — Jöttem, mert hívtak! Tán valami baja van a gépnek? Édesapám elmondta a tényeket, ami után Dorogi szerszámokat választott, feltűrte karján az ingujjat és hozzáfogott a gépjavításhoz. A gépész gúnyos mosollyal nézte: — Mit érthet ez a paraszt a géphez ? De megfagyott arcán a gúny, mikor Dorogi azzal állt elő tiz perc múlva, hogy lehet folytatni a cséplést, a javítás megtörtént. Újra zúgni kezdett a gép, a fütő tömte az éhes kazánt, a kalászokat üresen okádta ki a cséplő és édesapám arcán megelégedés látszott. A gép morajlását tulharsogta a munkássereg ovációja: — Éljen Dorogi János! Apám beinvitálta János bácsit, de ő nem akart bemenni. így csak egy kazal tövében ültek le. Előkerült a kulacs. Odahuzódtam én is. Folyt a szó a termésről, időjárásról, stb. Felhasználva egy kis csendet én is szóba egyeledtem: — Hogy van az, hogy a bácsi nem gépész és mégis ennyire ért a géphez ? — Hajh, urfícskám! Hosszú lenne azt itt elbeszélni! — Mondja el János bácsi! — könyörögtem. Apám is biztatta, mire hozzáfogott : — Már ískolásfiu koromban nagyon szerettem a gépeket. Akkor jött erre divatba a vasút s én minden vonathoz kifutottam, hogy megcsodáljam. Nagyon szerettem volna kovács lenni. Iskolába menet közben mindig megálltam a kovácsmü- hely előtt és gyönyörködve bámultam befele, A mesternek volt egy kis lánya, velem volt egy idős, rendesen megvártam mig kijött és együtt mentünk az iskola felé. De apám — Isten nyugosztalja — nagyon ellenezte a pályaválasztásomat, azt mondta: „Már pedig te nem leszel kovács! Megértetted ? Idős Dorogi János fia kovács legyen ? Iszen csak cigányok lesznek kovácsok!“ — Lenézte a régi magyar ember az iparost. — Mikor nagyobb lettem, a műhelybe is besettenkedtem. A mester néha rám bízta a fujtatót, meg is veregette a vállam s azt mondta: „Ha kijárod az iskolát, felveszlek inasnak! “ — Kijártam az iskolát, de apám nem engedett inasnak lennem. Pedig csak egy kis házacskánk volt egy pirinkó kerttel, alig tudtunk megélni belőle. Otthon kellett ülnöm tétlenül vagy két évig . . . De azért csak voltam kovácsinas három napig! — Hogyan? — kérdeztem én — i Mátészalka. Hm! Érdekes város! Mert nem község, város! * Valahogy a vonat döcögőse, mikorra odaértem, valami unott közönyt vert belém. Falu, por, por, por és megint por! Ugyan mit lehetne várni, mit lehetne látni itten?! Az állomáson: milliméternyire bevonalazott, fegyelmezett, katonás csapat. Őszinte szívből jövő szavak. Nem cikornyásan, de úgy, ahogy csak magyar ember tud magyar embernek beszélni. Hm ! Mégis csak lesz mit látni Mátészalkán. Magyar udvariasságot tanulni mindenesetre, tudom, ide jönnék. * Valami homok-sivatag közepén leültetnek gyakorlatot nézni. Megvallom, öt hónap óta csinálom ugyanazt: már nézni is unottan nézem, ... ha kell! S leültem. El kezdtem nézni, figyelni, érdeklődni, bámulni, lelkesedni, ujjongani,... csak a végén vettem észre, hogy állok és tapsolok, tapsolok! Mert ilyet még nem láttam! Úgy rohantak azon a homokon, mint a testet öltött Sebesség! Másfélhónapos tűzoltók úgy szerelnek, mint másutt a vén tűzoltó- rókák! Hát, tudnak ezek a gyerekek! Vagy ördögük van!? Vagy egyik, vagy másik!? Vagy mind a kettő! ? De értik a dolguk! Nagyon értik! Félelmesen ! * Pontosságot is tudnak Mátészalkán. Féltizenkettőkor van a Hősök Ünnepe. Negyedtizenkettő: még csak közömbös járókelők sétálgatnak a
