Szatmár és Bereg, 1926 (6. évfolyam, 3-50. szám)
1926-04-04 / 15. szám
2-ik oldal. SZATMAR és BEREO 1926 április 3-áp. Egészen nyilvánvaló volt, hogy a jámbor zsidónak sejtelme sem volt arról, hogy a só behozatala éppen olyan tilos, mint az ópiumé. A A vámőrök természetesen mulattak a derék galiciáneren és éppen tovább akarták engedni, amikor az egyik élesebb szemű vámőrnek feltűnt, hogy milyen érdekes téli mellénye van a jámbor zsidónak. Feltűnően csi- kos-szvetter voh ez a meliényféle ruhadarab, amelyet felső kabátja alatt viselt és kis, ezüst gombocskák fénylettek a mellényén. Nyíltan viselte, nem titkolta, igazán nem volt gyanús. De a vámőr már mindenben gyanakszik és fölös óvatosságból megtapogatta a szép ruhadarabot. Hát minden esik egy-egy zsebet takart, amelyekben aranyórák, gyémánt gyűrűk, láncok voltak szépen elpakolva. A jámbor zsidó a legügyesebb csempészek egyike volt, aki csak azért hozta magával a sót, hogy tudatlanságával ártatlanságát kié* melje. Egy ilyen tudatlan zsidóra, Galicia egyszerű gyermekére, aki azt se tudja, hogy a sót nem szabad — engedély nélkül Magyar- országba — behozni és meg se kíséreli, hogy azt elrejtse, csakugyan alig lehetett gyanakodni és éppen ezért bátran remélhette, hogy sikerül beesempésznie a drágaságokat, amelyek között százezreket éró gyémánt gyűrű kövek is voltak. Kovács Gyula. Állandó, ügyes és ésszerű reklámozás, minden gyári, kereskedelmi, ipari vállalatnak, üzletnek a lelke, rugója, az éltető eleme : dúsan kamatozik és idővel a befektetett tőke ezerszeresét hozza meg. Matej. Irta; Gyula diák. — A „Szatmár és Bereg“ eredeti tárcája. — Köd hömpölygőit a Vág felett és ráült a varoskára is. Matej kinyitotta a vékony deszkaajtót s jooblabával, a vaslábbal nagyot koppantva, kilépett az udvarra. Hanem a gépház csendes volt. Matej megütödött. Egy munkást se látott. Bejárta az egész fűrésztelepet Nem mozdult itt egy lélek se. Azzal kibaliagott a kapuhoz és várt. Várta a munkásokat, mert lehetetlennek tartotta, hogy ne jöjjenek. Tegnap ugyan említette volt neki Pavel, a félszemü, hogy a Kricsmarics-korcsmában nagy gyűlés lészen, mert hát az a két jó prágai ur is ott lészen, akik már nyár óta barátkoztak a szegény tót napszámosokkal, azt is emlitette Pavel, hogy' ingyér mérik a pálinkát, de hát ezt nem is igen hitte. Soká álldogált a kapuban. Előtte zúgott a Vág, jobbra ott a sáros ut végén halvány ködbe takarózva a vasúti állomás. Bizony járt ő is ezen az utón hetyke, nótás légéII. Rákóczi Ferenc szobra. Nagyecsed, április 3. Gyönyörű eszmék szépen szóló húrját pendítette meg a „Szatmár és Bereg műit heti száma vezércikkének Írója. Mert hiszen a történelmi ősök és hősök emlékéből s a mindenkori generációnak követen* dő példaként odaállított, társadalmi és felekezeti differenciákon felülemelkedett nemzet- boldogító nagy munkának, a kellőképen való megörökítéséből és fundusaból táplálkozó jelen lehet csak egyedül a biztató remény arra, hogy évek óta nagypéntek gyászos sírjába fektetett nemzet, megcsonkított haza, megifjodva keljen ki a jó szomszédok által vi- gyorgó örömmel halálosnak hitt állapotból s húsvéti dicsfény feltámadásának várva-várt szent valósága ragyogja be a Kárpátoktól Adriáig szabad magyar földet. Az említett vezércikk fény* sugár abból a fényözönből, amelynek az igazi magyar szivekből fellángolva ezerszeres glóriával kell épen ma körülölelni szolgaföldben nyugvó Rákóczi hamvait. Mert hiszen mit tett, mit áldozott ő mi érettünk?! Mindent! S mit tettünk, mit áldoztunk mi ő. érette?! Semmit! De most e szomorú jelenben, midőn any- nyi sok minden fáj, fáj talán maga az élet is, fáj az is, amit vele szemben évszázado* kon át elhanyagoltunk, most jóvá akarjuk tenni e bünszám* ba menő nagy hibát. Mert csak akkor ünnepeltünk születése napján, ha az ige testet ölt, ha az elhangzott beszédek élő valósággá lesznek. nyék közt, virággal a puskacsövé ben. Aztán Tarnopol, Rohatin .. . nagy ásások, koplalások ... és mars, aj, de sok mars .. . szép volt, ha rossz is volt! És a „százados ur Boros“ — haj, micsoda bátor derék, finom ember volt. Aztán az csúnya volt, az a gránát. Hej a láb, a láb? Hova is vihette az a gránát? No biztosan oda, ahol Marisko vár rá, hűséges, meleg asszonyszemeivel, meg sze* gény kis fia, a Janó. — Akik már nem bírták ki azt a szörnyű, szürke, fájdalmas, keserves valamit, amit életnek hívnak s elmentek Bozse elé, a felhőkön túlra, a fényes nap kertjébe. Vaslábával koppantott egyet s a gondolatok tovább kalandoztak a fejében. No: a kórház. Jó volt. Koszt is, Goszpodin doktorok is. Szép is az a Prága. És a doktorok néha a füléhez hajoltak s úgy mondták, hogy a cseh és a tót nép „barát“. — Barát, testvér. Volt olyan is, aki azt súgta, hogy a „madjari“ nem barát. Kínozza a tótot. No, hát az a doktor rosszul tudta. Meg is mondta neki. Mert az mind nem igaz. 0 bizony látta, hogy löveti magát szitává a magyar legény a Szobrot, igen, az egyik legnagyobb magyarnak, mintha a szolgaság igájában nyögő magyar föld kebeléből törne fel és szólna a honfi bánat nagy keserveivel megtelt lelkekhez e halasztást tovább immár nem tűrő kiáltás, szobrot, megkoszorúzva azt a húsvéti halhatatlanságnak soha el nem halványuló és hervadó koszo mjával, mely, mint egy örök mementó legyen beírva min* den hazáját igazán szerető magyar kebelbe s hirdesse évszázadok után jövő késő unó* káknak is, hogy az Ősök vérén szerzett föld ilyen életet is tudott teremni a nemzet számára. S vájjon, ha megszólal a kérdés, hogy hová, hol kell emelnünk ez emlékszobrot a nagy fejedelem nevével történelmileg kapcsolatban levő s ma meg nem szállott helyek közül, nem fordulhat-e mindnyájunk elfogulatlan tekintete Nagyecsed feié, ahol a gyönyörűen megrendezett Rákóczi ünnepélyen Papp Ignác állami isk. igazgató hazafias lelkesedéstől áthatott beszéde után a szobor-tervének kihirdetése a múltért hálásan fájó könnyező szemekkel s akár azonnal tettekben is áldozni kész köztetszéssel fogadtatott és ilyenforma nyilatkozatokat hallottam : „Aki a mi szabadságunkért, a népért küzdött és mindent áldozott, azért mi is szivünk tiszta örömével áldozunk, de az a szobor Nagyecseden legyen, ahol az ő vára volt.“ Hogy mennyire igazuk van ebben a régi kurucok unokáinak, magának 11. Rákóczi Ferenc fejedelemnek a magyar háborúról szóló emlékirataiból kárpáti hegyeken, csak azért, hogy ott mögötte, annak a rongyos, gőzölgő kis tót falucskának bántódása ne essék. És ez a nép nem brat? Hát akkor kicsoda? Igazság szerint sokkal inkább: brat, mint a cseh. Mert bizony cse- het egyet se látott a tót viskók, sovány kis krumpiiföidekért meghalni. , Lassan szakadozott, gomolygott a köd s jobbról, az állomás felől zugás hallatszott. Azután egy ember körvonalai bukkantak fel a ködben. Pével volt. Lassan meg-megtán- torodva jött. — Mi történt Pável? Mind elmaradtatok a munkából, pedig már két óra — kezdte a beszélgetést Matej. Pávelból dűlt a pálinka gőze. — Nagy napi Mától kezdődik szloboda. — Szloboda? Azután milyen lessz az? — Hát — most már mindent szabad tenni. A szegény embernek mindent szabad. — Hm. Akkor jó dolog ez a szloboda. — Hát persze, hogy jó. Iszen a prágai bratok csinálták a szlobodát. közlök pár történelmi bizonyságot : „Magam pedig szállásomat Ecsed várába tettem - Írja Rákóczi, — amely házam ősi birtoka vala s melyek erődítményeit a németek a háború előtt lerontották, de én újra föl szándékoztam építeni. Fekvését tekintve igen különös és talán egész Európában nincs hozzá hasonló, úgy, hogy bevehetetlennek látszik . .. stb.“ „A hires Báthory ház egyik ága Ecsedtől vette előnevét s e vár a családnak apámról való öreganyám. Báthory Zsófia személyében történt kiholtával, örökösödés utján szállt reánk . . . stb“. Szatmárvárme* gye monográfiája szerint pedig a fejedelem Szatmár elfoglalása után annak várát leromboltatta s helyette ősei hires fészkét, a megközelíthetetlen Ecse- det erősítette meg. Szeretném ha e néhány szó nemcsak kiáltó szó lenne a pusztában, hanem visszhangra is találna a lelkekben és e kérdést magáévá tenné Szat- márvármegyének Rákóczi szelleméhez minden hü magyarja. Biró Gyula ref. s. lelkész Használt bútor és egy Szandlauíer kocsi dado* 15—17 Cim a szerkesztőségben Mielőtt rádiót venne, forduljon felvilágosításért a Magyar Távirati Iroda mátészalkai fiókjához. Hogy jó dolga legyen a szegény tótnak. — Dolgozni se keli? — Nem háti Ez a szloboda. — Aj 1 — Aztán ki vágja a fát arra fönt a hegyekben, ha egyszer nem kell dolgozni. — Hát senki I — Senki? Hát akkor mit fűrészelünk itt? — Ej hát semmit I — Akiknek földiük van, azoknak sem kell dolgozni? — Nem háti A szloboda mindenkinek egyformán szloboda. — Még csak egyet mondj Pável, ha azok se doígoznak, akkor, hogy lesz a kenyér? Hogy lesz a krumplicska? Pável rámeredt, majd bosszúsan rázta meg a fejét. — Mit tudom én 1 Azok tudják, akik kitalálták a szlobodát. Én nem töröm a a fejem, mert sok olyan dolog van a - szlobodában, amit nem értek. Én csak annyit tudok, hogy az jó a szegény embernek, meg, hogy most már semmi közünk a magyarokhoz. Tótország leszünk. Együtt leszünk a csehekkel. A magyarokat elkergetjük. — De hát akkor a háború . . , ki védi a tótokat?
