Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1939

olyan minden tekintetet félrevető szeretete, mely ha megállapításaiban hibákat, tévedéseket is követ el iskolákban, mégis minden körülmények között hasznos és szükséges, már csak nevelőértékénél fogva is, mint azt Tataynak már 1867-i igazgatói jelentése is megállapítja: „Ahazafi- ság amaz öröklött elvei... szilárd alapul szolgálnak a jellem esz- meibb iránybani fejlődésének.“ Úgy, amint azt valljuk és tanítjuk ma is.

Világos várától nem messze, a szöllősi síkon végre is letörött a zászló. Mint oly sokszor történt már, másutt és más körülmények között, ezeréves történetünkben. Mélységes csend borult az idegen fegyverek segítségével leigázott hazára s abban új korszak vette kezdetét. Új korszak, mely annál borúsabb, mennél fényesebb volt a mult. S az egész országot beárnyaló komor ború különös sötétséggel árnyalta be iskolánkat is. Az a korszak jött, mikor a lét és nemlét kérdése, jobban mint valaha, élére lett állítva. A szegénység, a nyomorúság korszaka. Szegény lett az intézet. Fennmaradhatásához az osztrák kormány szándékosan olyan feltételeket szabott, melyek be nem tarthatását az intézet szegénysége miatt joggal remélhette. S az intézet szegénysége természetszerűen vonta maga után a tanárok szegénységét. Olyanná lett az egész intézmény, mint a család, melyre nagy anyagi csapás szakadt rá. A megélhetés kínzó gondjai azonban nemcsak rosszat, jót is eredményeznek. Szülők és gyermekek szorosabban összeforrnak, s érezve, hogy rajtuk kívül senki mástól nincs segedelem, még családiasabbá vonják a családi kapcsokat. Magunk vagyunk és rajtunk kívül senki — ez az érzelem gyötrő is, de bensőséges is. így fejlődött ki, a megpróbáltatásoknak amaz éveiben az a sajátos családias iskolai élet, mely olyan jellegzetes hagyományává lett intézetünknek. Egy 34 évvel ezelőtt végzett szarvasi diák áradozva beszéli minden alkalommal, ha szó kerül rá, hogy milyen óriási változás volt, amikor hat állami gimnáziumi osztály elvégzése után a hetedikbe a szarvasinak lett tanulója. Az addig tapasztalt ridegséget valami különös melegség váltotta fel. Úgy éreztem magam — szokta mondani — mintha egy nagy családba kerültem volna, hol a tanárok szigorán át családias melegség érzett át. Szigorukat elviselni azért nem esett nehezünkre, s ma hálások vagyunk azért.

De a szegénység, bizonytalanság ezeken a tanár-tanulók közötti bensőséges kapcsolatokon kívül még más tekintetben is termelt hasznos gyümölcsöket. Mert ismételjük: az intézet szegénységének természetes velejárója volt a tanárok szegénysége. Aki pedig maga szegény, az megbecsüli általában a szegénységet, a szegényeket. Velük tud érezni és méltányolja bajaikat. Tisztelettel fogja meg munkás kezüket. Tudja méltányolni a kérges kezek munkateljesítményét. Kivált, ha maga is