Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1939

csaknem az emberi életet jelenti és ha ezt egy helyen komoly munkában — meg nem roppant erőkkel tölthetjük el, úgy ez nem más, mint Istennek kegyelme — gazdag ajándéka. E helyen — ez alkalommal — úgy érzem, hogy nekem is ennek a megsegítő isteni kegyelemnek kell első sorban szívből köszönetét mondanom és igaz hálát adnom. De hálát kell adnom azért is, hogy ez az isteni kegyelem számomra is azt a pályát jelölte ki, amelyről valóban azt kell mondanom, hogy „non oderunt dii“, hanem — amint a Felügyelő Úr Öméltósága mondotta „amaverunt“

Tanári és igazgatói működésem alatt mindenkor a kötelességeknek hűséges és becsületes teljesítése — az oktatói és nevelői — majd az adminisztrációs munkáknak minden vonalon való lelkiismeretes elvégzése, az intézet erkölcsi és anyagi értékeinek megőrzése és felfokozása

— a békességes kollégiális szellemnek ápolása és megőrzése „intra muros“ és a társadalmi életnek az iskolát érdeklő és érintő területein hazafias vagy egyházi szolgálat készséges elvégzése „extra muros“ volt a programmom.

Tudatában voltam mindenkor annak, hogy mint az ifjúság lelkének irányítója, mivel tartozom magyar hazánknak és evangélikus egyházunknak ; tudatában voltam annak, hogy ez ősi iskola múltból származó értékeinek megtartása és nívójának emelése — a jövőnek építése és tudatában voltam annak is, hogy a felsőbbség iránti tisztelet és engedelmesség és a munkatársak közötti barátságos szellemnek megszilárdítása

— az iskola erkölcsi értékének „sine qua nonja".

Iparkodtam betartani minden vonalon azt: „neminen laedere, suum cuique tribuere.“

És most itt állok pályámnak végén. Hogy a nagy programmból mennyit sikerült megvalósítanom, azt amint egy alkalommal már mondottam, egyházi és állami felső hatóságomnak igazságos bírálata, munkatársaimnak mindennapi megfigyelése és tanítványaim százainak és ezreinek visszaemlékezése fogja megállapítani. Hogy azonban minden nem sikerült úgy, amint azt én — vagy mások is szerették volna — az természetes. Az emberi fogyatékosságoktól és gyarlóságoktól senki sem ment — én sem; az életnek tarka-barkaságai alól senki sem tudja magát emancipálni — én sem; a körülményeknek sokszor felvetődő nehézségeit gyakran nem sikerül legyőzni, nekem sem sikerült mindenkor. Azonban most, amikor 36 esztendei tanári munka után távozom innen és odatolakodik a fájó érzés könnycseppje szemembe, akkor ebből kitükröződik a nyugodt lelkiismeretnek hangja is, mert azzal a tudattal távozom, hogyha nagyobb dolgokat nem is alkottam, a reámbizottakat legalább megőriztem.

És most igen hálásán köszönöm a Felügyelő Úr Öméltóságának

15