Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1912
8 nál felakasztanak. Miután bekalandozta fél Európát, kalandjait most a mi országunk területére tette át. No, majd visszaüzi őt az ősi német biederkeit meg tapferkeit! — Ilyen és hasonló kifakadások s a söröskancsó fenekének az asztalhoz való gyakori kocogásai közt telik az idő Poroszország északi részeiben. Hagyjuk most őket magokra a poharukkal s menjünk át a mai Német-birodalomnak azon részére, ahol a thüringiai hegyek dombokká kezdenek ellaposodni. Itt, a Weimar, Jena és Gera közötti vonalon, egész más életet, más hangulatot találunk. Ami a hangulatot illeti, csodálatos, mennyire emlékeztet az az egy pár év előtti, mondjuk, úgy az 1792.-ki hangulatra. Akkor is ősz volt esővel, mint most, dombokon álltunk, mint most s a köd fátyolán át reánk szegezett ágyukat pilan- tottunk meg, mint most. Akik ránk szegezték, akkor is a rabló franciák volták s a vezérük valami ágról szakadt ravasz szédelgő volt, aki olyan gyorsan tudott bennünket rászedni, hogy a mi ősi vitézségünket, a tapferkeitot meg biederkeitot nem volt időnk kifejteni. Az aki most vezérli őket, még sokkal ravaszabb és még sokkal szélhámosabb ; azt mondják, hogy először Corzikáról tiltották ki, azután Franciaországban gyilkolt franciákat, Olaszországban olaszokat, Ausztriában osztrákokat s most Poroszországban fog poroszokat. Ilyen a hangulat az egyesült porosz és szász hadseregben, telve gúnyos kifakadásokkal és lekicsinylésekkel az ellenfél iránt. Ezeken kívül még egy dolog emlékeztet az 1792.-ki hangulatra : a porosz fővezér most is a braunschweigi herceg, már erősen szürkülő hajjal, mogorva vonásokkal, távcsövekkel, térképekkel, tervekkel, ellentervekkel, érvekkel, cáfolatokkal; engedelmes és ellenszegülő Rüchel és Hohenlohe alvezérekkel, bottal vasfegyelmezett legénységgel, társzekerekkel, sátrakkal és még a jó Isten tudja, mennyi mindenféle cók-mókkal.
