Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1912

— 13

tovább menjünk. Egy polgárembert a király egész személyén főleg azon dolgok érdeklik, amelyekből a magafajta ember is kiveheti a részét: életmódja, családi ügyei, apróságai; ha pl. nagy történeti szerepet visz, mondjuk koronázzák, az, hogy hogy ült a lován, milyen volt a ruhája, hogyan fogadta a köszöntgetéseket. Mennél több ilyen példát hozunk fel s mennél szélesebb körben kutatunk ez iránt, annál meggyőzőbb lesz előttünk az a sokat hallott tény, hogy az embereket a nagy történeti alakoknak nem történeti szerepe, hanem aprólékos, intim dolgaik érdekük. E jelenség természetszerű oka az ember én-jének mindenütt való előtérbe lépése. Lássunk erre példát. Egy tanár igy mutatja be tanítványainak Kossuth Lajost: Nagy volt, mint szónok s a világtörténeti szerep, mely neki osztályrészül jutott, jórészben rhetorikai képességén alapult. — Egy más tanár ehelyett ilyesfélét mond : Beszéltem egy öreg emberrel, aki itt, a mi városunkban hallotta szólni Kossuth Lajost; elmondta, hogy még mintha most is előtte volna a jelenet, mikor az a szép, jóságos arcú férfi befejezte beszédjét; egy mellette álló ember könnyezve rohant haza, eladta ingóságait s maga is felcsapott katonának. Roppant gazdag tudása volt. Mikor a szabadságharc leveretését követő 50-es években

111. Napóleonnál volt, ez meglepetve nézett reá, mikor az az I. Napoleon-féle proklamációt szószerint kezdte elmondani. A különbség a két előadás közt az, hogy az első egyszerűen leírja Kossuthot, mint tőlünk különálló embert, a második pedig kapcsolatot teremt Kossuth között és köztünk. A kapcsolat nemcsak abban áll, hogy a „mi városunk“^ említi, de abban, hogy még az első tudományos szakszerűséggel beszél, a második úgy, ahogy az ember naponta jellemezheti egy ismerősét: közt ellenül; kapcsolat Kossuth között és köztünk az is, hogy a külsejét leírja s ezáltal nekünk őt megjeleníti; továbbá, hogy olyan emberrel