Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905

— 44 —

Látnivaló, hogy nem alkalmas tárgy drámai feldolgozásra. A cselekvény az áldozat bemutatásában csúcsosodik ki, de ennek színpadi megérzékítése lehetetlen. Hauptmann is elhagyja a solernói jelenetet — csak később hallunk róla. Hartmann elbeszélését bearanyozza a a középkor misticismusa, mely a nép hitében gyökerező csodát a hívő lélek naiv hangján mondja el; Hauptmann beteges misticismusa nélkülözi vonzó hatását: a középkor gondolatvilága ma már idegen előttünk, babonás felfogását nem oszthatjuk — és költőnk mégis ragaszkodik hozzá! Faust szavaival válaszolunk neki: „Die Botschaft hör ich wohl, allein mir fehlt der Glaube“. — Beyerlein „Jena oder Sedan“ czímü regényének van egy gyönyörű episodja. A hadgyakorlatok alkalmával a regény hősének (Vogt) egyetlen jó barátját baleset érte. Feláldozta magát Vogtért és most halotthalványan ott fekszik a fejedelmi kastélyban, a melynek környékén a szerencsétlenség történt. Vogt meredt szemekkel ül az ágy szélén, ránéz barátja szenvedő, élettelen arczára, majd ki a szabadba, a virágos kertbe, a lemenő nap sugaraiba. Hirtelen felugrik — merész gondolat villan meg agyában — hátha a haldoklót szíve vérével megmenthetné?! Teljes bizalommal közli tervét az ezredor- vossal, mire ez meghatva így szól hozzá: „Nem, édes barátom, itt minden hiábavaló. Derék pajtása emberi számítás szerint menthetetlenül elveszett“. íme, hasonló mese a XX. század világításában! Vogt is kész a legnemesebb áldozatra, de a modern felfogás — hiábavalóságának tudatában — útját állja. Úgy vagyunk a „Szegény Henrikkel“, mint a végzettragédiával. Pedig a mondában rejlő mély gondolat segítségével a modernizálás nem is ütközött volna nehézségekbe, ha a lovag belső átalakulására helyezi a fősúlyt (elfordulás istentől — megtérés): e lelki folyamat projekcziójával, az áldozat ab-