Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1905

— 30

Wolffné (a „hős“) nem is kerül gyanúba, sőt ő lép fel vádlóként, mikor az ellopott hódbunda ügyét tárgyalják, Wehrhahn a szerény, ártatlan Dr. Fleischerre gyanakszik s a nála szolgálatban álló Wolffné nem is igyekszik őt rávezetni a helyes nyomra. Így nem is derül ki a tényállás.

Ez cselekvénynek elég szegényes, mivel a fokozás a lopás megismétlésében áll. A darab egyelőre befejezetlen maradt, Wolffné nem bűnhődik s így nélkülözzük a költői igazságszolgáltatást: ez a legsúlyosabb kifogás, a mit a „Hódbunda“ ellen tenni lehet. Igaz is. Hauptmann érezte e fogyatkozást és megírta folytatását: Der rote Mahn (1901) czímmel. Wolffné bünhődése a tárgya (felgyújtja házát, hogy a biztosítási díjból hasznot húzzon, de a lelkiismereti furdalások megölik.) Teljesen jelentéktelen mű, minden tekintetben nélkülözi a „Hódbunda“ előnyeit, hiszen ezt a mindennapi thémát sem lehetett a végtelenig folytatni. Ha azonban a „Hód- bundát“ „tréfának“ vesszük (hiszen szatirikus vígjáték), akkor túltehetjük magunkat némileg a befejezetlenségen: teljesen nem lehet a gonoszság diadalába belenyugodnunk. Wolffné jellemzése a mesterre vall. A rafinéria és virtuozitás, melylyel lopásait végrehajtja (a fát a hatósági közeg segédkezése mellett), szellemi főlénye, mely a család vezetésében megnyilvánul, ügyes alkalmazkodó képessége a szereplők mindegyikéhez szinte megkedvel- tetik velünk. Férjét és leányait eszközül használja fel csinyjeinek véghezvitelénél, Wehrhahnt úgy irányítja és vezeti, a hogy neki tetszik, a bírói jelenetekben kaczag- tató szerepet játszik. Mindezt erőltetés, túlhajtás, mesterkéltség nélkül cselekedteti vele a költő, „Igen jellemző“ — mondja Barthels — «hogy ő, a ki mindenkinek a szája íze szerint beszél, mindenkinek a bizalmával visz- szaél, nem érzi ugyan az erkölcsi érzés leghalványabb