Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1904

50. — Tőled volnék ezer mértföldre távol,

Én ott leszek, mert nincs, mi gátol.

Csínján a riadóval, végszükségbe’ fújd !

E serleget is vedd: legott megjön bora,

Ajkának a derék mit hogyha nyújt:

Nektárt forrása ad s nem apad el soha.

De hogyha gaz, ki rá sóvár :

Megégeti kezét s kiürül a pohár ! —

51. Köszöni Hüon a csodás ajándokot,

Mit átadott neki uj pártfogó kegye.

Kelet felé a bibor-ég aranyozott . . .

Kutatja, útját merre is vegye,

Mely egyenest Bagdadba visz. Türelme már oda.

•— Menj hát! — szól Oberon ; legyen a lelkeden Ne lássam azt a percet ám soha,

Szived hogy gyáva s becstelen 1

52. — Nem kétkedem, erős vagy és mint férfi állsz, De ösöd Ádám volt neked.

Puha agyag, jövőd nem ismered.

Rövid a kéj s hosszú a gyász !

Óvásom ne feledd el semmiért ! —

Aztán hozzá a liliommal ért,

S szeméből — kedves égi színe volt —- Két tiszta könny alá omolt.

53. S hogy tenni hü kötést akart Hüon szava,

Az erdei manó már messze járt;

Mást nem hagyott, csak liljom illatát.

Meglepve szófián áll az ifjú hős maga;

Szemét és homlokát megdörzsöli, mint némelyik,

Ki szép álomból ébred és epekedik :

Vájjon, ami megilleté szivét,

Való-e, vagy csupán csalóka kép ?