Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1902
— 33 Hogy a mustárfának ezer lombos ágán A sok kicsiny fészek nincs elhagyva árván, Hálánk izzó napja sírtokig ragyog, — Dicső alkotók Ti, — névteten nagyok! Hol hamvaitokra borúi a hant éje, S keresztje sírtoknak megroskadva áll, — Hogy a múlt időket kissé visszakérje, Csapongó képzelmünk röpte rátalál. Csak egy virágot, mely porotokból hajtott, Oh csak egy fűszálat, mely fődé a hantot: — Nem válóit még vízzé az az ősi vér, — Részt a haladásból követelve kér . , . E megszentelt falak, ha szólni tudnának. Hej! be gazdag múltról szólna a beszéd. Regéje von’ minden bólogató fának A kertben s a rögök, a mik szerteszét Hevernek, ki tudja mennyi könnyet szívtak S mennyi vért, midőn a honért dicsőn vívtak, — Ah! derűsebb képet, — a nagy múlton át A szép jelen vesse által fátyolát. No még ne távozz el, dicső múltúnk képe, Lebegj més előttünk büszkén, magosán ; Büszkén néz rád vissza honunk szabad népe, Hogy szabadok vagyunk, — benne részed van. Átküzdölted Te is azt a dicső harezot, A veszélynek szembe fordítottad arezod . . . Tavasz volt, — nem éltél még oly hő nyarat. Ifjú néped elment — s fele olt maradt. Hah! ki azt a zászlót először ragadta, — A komoly tudós volt, — a higgadt tanár; S mig a város népe fél-vagyonát adta, ők a csatatéren sorakoztak már. És gymnasiumunk . . . hajh letűnt a fénye, A mikor beállott a Bach-korszak réme; De a virradatnak első napsugára Rátűzött oskolánk ősi homlokára,
