Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1902

16 —

Mikor ... óh moiinyi drága koporsónkra Ráhantolták a szívtelen rögöt.

— El bú, cl könny! Ott lent van örök béke;

Porladt a test; nyngosznak a nagyok.

Velünk a szellem kincse, öröksége;

Lelkűktől lelkünk hévvel felragyog.

Ragyogj, ragyogj! E ragyogásban látom A hálaérzet ünnepi jelét,

Mely feltámadt az uj század-határon,

S a múltnak nyújtja szive mindenét.

Daltól, mely zeng most ezrek ajakáról,

Viszhangosak e régi, szent falak;

Mi rátapadt az évek századából:

Dicsőség, munka, gyász — és nem salak!

Jövőbe nézni biztató reménynyel:

A szívbe edzve, ember támasza.

Megküzdni bajjal, búval és veszélylyel:

Ez igazi, ez férfias tusa 1 Szerencse józanúl hiába vakít;

Nem csüggedünk, ha balsors van velünk;

Csak te maradj s emelj fel ősi szent hit:

Erős várunk nekünk az Istenünk!

Dr. Nemes Bóla után Benka Gyula igazgató lépett a közönség elé s elmondá a következő emlékbeszédet:

Tisztelt ünneplő közönség!

Az idő sebes folyam. Siet a múlandóság tengerébe. E folyam mélységét és sebességét csak ember mérlegeli. Isten felette áll, mert öröklétű; az állat pillanatnyi ingerek hatása alatt ösztönszerüleg viselkedik s öntudatlanul él. Az öntudatra fejlő ember a haladó időt a visszaemlékezéssel mérlegeli.

Nemcsak öntudatunk ösztönöz visszaemlékezésre, hanem legtöbbször a kegyelet és hála is arra kötelez, hogy a múlandóság habjain ríngatódzva megemlékezzünk előde-