Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1902

Szemem nem állja ezt a fényes képet.

— Vajon hová merült egy százada ?

Eolzúg a múltból harcok harsonája;

— A küzdelem nem tombolt vörösen; Mi itt a győző fényes koronája:

A dicsőség, — nem harcmezőn torom ! Győző volt mind, a munka koszorúsa, Ki felgyujtá. a szellem őrtüzét,

S ha kisértet a lankadás borúja: ö hozta vissza régi derűjét.

A munka nyomán sorra fakadának A szívnek, észnek szent hajtásai;

Mik nélkül nincsenek az életfának Értékes, illatos virágai.

— Tövises pályánk csalhata'lan őre, Mely önmagának drága bért fizet;

Mely ösztökél a jó utón előre : Megnyugtatónk, biztatónk : a becsület.

Halandók sorsa kétkedés lidérce,

Mely utainkon mindig megjelen,

Hogy a tudvágyban olthatlant emészsze, S oktasson rá; mi véges s végtelen.

Hol hát a köz, mely lelkünket megintse Remélni, tűrni nem tudás tanít!

— Mi emberszivnek egyedüli kincse: Vigasztaló, magasztos, tiszta hit.

E hit volt balzsamunk ezer sebünkre, Mit föllépett a honfifájdalom;

Hogy összetört a fényessége, tükre,

S a honra, véltük, nincsen oltalom.

E hit kisérte rögös életutra Ifjú sziveknek lobbanó hadát:

Hogy karral-tollal ők teszik majd újra. Mint egykor volt: erőssé a hazát!

— 15 —

E hittel álltunk, könnyeinket ontva, A temető sirhalmai között;