Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1897
— 26 — Klopstock rímet helyén valónak találta, s azért a maga dalaiban is alkalmazta; de annak felületes, gondatlan kezeléséből is kirí az iránta táplált ellenszenve, nem tudván annak fontosságát kellőleg méltányolni. Ha Klopstock ódáit tekintjük, különösen azon ódáit és elegiáit, melyekben a szerelem és barátság ihleti, föltűnő költői kedélyének lágysága. Jellemében és költészetében erő a gyöngédséggel párosul, fensége gyakran kellemmé, sőt érzelmességgé olvad. Könnyei, melyek lyrai áradozásainak elengedhetetlen elemét képezik s érzelmes- ségét helyenként gyáva siránkozássá olvasztják s dióhéjának kimért méltóságát szónoki áradozássá, üres pathossá változtatják, sértik úgy egészséges érzésünket, mint jó Ízlésünket. Már Lessing, az élesszemü kritikus, — azt mondja Klopstock seraphi költészetéről hogy annyira tel- vék érzelemmel, hogy az ember semmit sem érez ; másutt meg, úgy nyilatkozik, hogy midőn Klopstock egyik ódájában sok szép szófutamát élvezte, úgy érezte, mintha lelkesedését is osztaná: vájjon szükséges-e mindenben gondolatot keresnünk ? Ez már az érzelgős irány elleni védekezés volt, s helyén valónak, a józan kritika természetes visszahatásának kell azt tekintenünk oly időben, a midőn a múlt század közepe táján a költészet e beteges tünete mind nagyobb mérveket öltött, s az emberi kedély egészséges és természetes nyílvánúlásai alig jutottak kifejezésre. De a költő gyakran emlegetett könnyeit mégsem sza- I ad szószerint vennünk ; oly férfias és nemes egyéniség, mint amilyen Klopstock volt. nem az igazi sírás fogalmát akarta velük megjelölni, mint inkább bánatos hangúlatá- nak jelképéül akarta azokat föltüntetni. Azon költeményeiben, melyekben a barátságot és a szerelmet énekli meg, e két viszonyt a legmagasabb esz- ményiségre emeli; nevezetesen szerelmi költeményei azok, melyek közvetellenséggel és melegséggel szólnak a szívhez, úgy hogy a német költészet gyöngyei közé tartoznak mai nap is. Legelső helyen említendő „An Fanny“ czímü ifjúkori ódája, melyet Schmidt barátjának nővéréhez intézett A költő eszményi fölfogása, mely — mint Schiller mondja, — mindent a mit tárgyal, megfoszt testétől, hogy lélekké
