Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1897
— 103 — köréből kisebb mérvű agyhüdés Delhányi Zsigmondot, nestorunkat ki 45 éven át kitartó türelemmel, kifogyhatlan szeretettel, növekvő gyakorlottsággal, bölcs tapintattal és széleskörű szakképzettséggel szolgálta a köznevelés ügyét előbb Osgyánban, aztán Rimaszombatban s 1855-től Szarvason. Sok jó és rósz napokat átélt érdemes nestorunk főgymnasiumunk körében. Ezerekre menő tömegét a tanítványoknak vezette át szép sikerrel az alapvető osztályokon, s mint pontos pénztáros, gondos eforus kötelességhüségben mindig az elsők között volt, vallásos lelkűidének alázatosságában érdemeinek dicsőitése s személyének ünnepeltetése ellen következetesen tiltakozván. Vajha az igazat méltán koszoruzó elismerésünk még soká beragyoghatná a szerény öreg öntudatát a jól megérdemelt nyugdíjazás lehető hosszú idején át mindenkor. Delhányi helyét helyettes tanárként november 8-ától Saskó Samu foglalta el, ki mint alapvizsgázott tanárjelölt már előbb a selmeczi főgymnasiumban is tanított- Ezt megelőzőleg helyettesítéssel próbáltuk pótolni beteg társainkat, mi annál nehezebbé vált mert Lippay Béia helyettes tanár már szintén az év elejétől betegeskedett, kiizködve azon végzetes kórral, mely életének utóbb decz. 1-én 30-ik évében oly váratlanul véget vetett. A inai szak- rendszer és magas heti óraszám mellett a helyettesítés mind nehezebbé sőt lehetetlenné válván, utóbb Eisert Árpád alapvizsgázott tanárjelöltet nyertük meg segítségünkre, ki aztán 1898. január 7-ikétől fölvette a megzavart munkát. Így utóbb 12 rendes, két helyettes és egy bejáró szaktanár küzdött meg a személyi változások miatt úgy is eléggé kuszáit teendőkkel. Még igy is nagy nyugtalanságot okozott iskolai életünkben az ősz óta mutatkozó ragály, mely főleg a fiatalabb nemzedéket ostromolta. így már 1897. november 5-én az alumneumot sarlach miatt ki kellett telepítenünk alkalmas berendezésű helyiségéből a tornacsarnokba csakhogy az orvos rendőri felhívás értelmében megvédhessük tanulóinkat a fenyegető ragálytól. Utóbb mégis kijátszotta minden óvó intézkedésünket e végzetes betegség s nemcsak hogy kisebb tanulóinkon föllépett, de a tanári családokat támadta meg, minek folytán előbb Katiik, utóbb Mocskónyi, Neumann, Oláh tánár társaink voltak az iskolába feljöveteltől orvosilag letiltva. így tehát megint a lehelő helyettesitgetés keveset érő kisegítő eszközéhez kellett folyamodnunk az egyöntetű, tervszerű s következetes tanítás rovására. Ezek daczára megküzdöttünk az adott nehézségekkel s azon voltunk, hogy a gondjainkra bízott tanulóság som
