Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1892

13

lelkének s hatalmas művészi érzékének csak becsületére válik, hogy ö, a Páznián tanítványa s a. jeremiád-költők utódja, kora vakbuzgóságán fölülemelkedni s az epikus költészet elfogult irányával szakítani tudott.

3. A megdicsőülés eszméje (apotheozis).

Az apotheózisban az isteni fenség rajzolása ragyogó párja az expositiót meginditó isteni jelenetnek. Amott a ha- ragvó isten zordon bánkódása a hálátlanokra ositott javakért, emitt a megengesztelt isten derült kegyelme dicsősége fényét árasztja a kereszténység vértanúira. A képet Zrínyi a keresztény mythos legszebb vonásaiból rajzolja meg, szintoly mesteri alkalmazással a maga költői céljához, egységesen és megokoltan, mint a pokol szellemeinek harcában, jobban a mesternél Tassénál, kinél e jelenetnek mintáját a IX. énekben találjuk, a mikor Sólymán és Clorinda Alecto szellemeinek segélyével már-már megfutamítják a kereszteseket. Tasso itt is a főcselekvény menetében különösebb ok nélkül vonja be a természetfelettiek beavatkozását, Zrínyi takarékos machinatiója ezt a catastrófa fényének emelésére fordítja, a mikor az exposítióban jelzett isteni Ígéret beváltására kerül a sor.

Az isteni jelenet a maga részeiben is gondos szerkezet. Az isten udvartartásának plasztikus rajzával kezdődik. Isten örök trónján ülve nézi a világot kegyelmesen, körülötte ‘méltóság, tisztesség, alatta szerencse s természet alázatossággal állanak (Zrínyi XV. 19. — Tasso IX. 56. 11a sotto i piedi il Fato e la Natura miuistri umili), elölte dicsőség és kegyelem. A dicsőséges lelkek kara hymnu- szokat zeng, a zsoltárok költőjének hárfája kiséri. a mennyei szózatra az Echo felel (Zr. 20. 21. — Ta. 58. Al grau