Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1888

rekvő emberi szellem összes erőkifejtésének való okát hálásan elismeri s végczélját szeretetteljes megnyugvással keresi. Isten eszméje nélkül gondolkodásunk, törekvésünk széteső befejezetlen, czéltalan, ki nem elégítő, terméketlen s önmagái msgcsufoló idétlenkedés. Ezért a maga feladataival tisztában levő embernevelés, mint az ember eszméjének valósítására irányuló művészkedés, nem nélkülözheti a vallásosságot értve ezalatt az Istentől függés s Istenhez emelkedés öntudatos és szeretetteljes irányzatát, mely a maga felett eszmélő ember lelkűidében, gondolkodásában s cselekvőségében, s igy tehát életfejlődé- sének egész gazdagságában nyer kifejezést. Él és uralkodik ezen életirány tanuló-ifjuságunkban s alaposan nem mondható az a vallásos behatások iránt fogékonytalannak vagy közönyösnek, csak a vallásosság fogalmát ne keressük szohagyornányok elmondásában, tankönyvileg szemen- szedett tételek emlékelésében, vagy valami külső formai gépleges cselekvőség gyakorlásában ; hanem keressük abban, miben a vallásosság lényegileg áll, az az : az Isteről tudó s vele magát benső viszonyban érző lélek azon önkénytes irányzatában, melynél fogva magát lelkiesmeretének indításából folyton jobbítani s tökéletesiteni kívánván, a szív nemesedésében, a gondolkodás emelkedettségében s a tettek erkölcsi becsében keresi és találja föl azon Istennek tetsző áldozatot, melyre a hívőt Krisztus tudománya s életpéldája kötelezi. Igaz, hogy ezen vallásosságra senki sem kényszeríthető. Mint a virág a maga erején nyíló s fordítja égfelé mosolygó bájait ; úgy az öntudó emberi lélek a lelkesedés szárnyain önkényt, szeretetből, szabadon emelkedik a szeretet kútforrásához, mint létele okához s kifejtése végczéljához. De hisz épen ezen személyes