Evangélikus Gimnázium, Szarvas, 1880

lődő hangsorok egysége az ütem. Már most, ha a kiejtés erejét vesszük tekintetbe, akkor származik a hangsulyos ütem, melynél a szótag súlyos vagy súlytalan volta dönt; ha pedig a kiejtés idejét, a mórát nézzük, akkor nyerjük a mórás ütemet, vagy lábat, melynél a szótagok hosszúságát vagy rövidségét vesszük számba. A láb tehát nem egyéb, mint ütem, mely a mórán alapul, a melyben minden hosszú tag két, minden rövid pedig egy mórát ér s a mely szintúgy, mint a hangsulyos ütem legalább két s legfeljebb négy tagú lehet; „Minthogy azonban az ütemben a súlyos tag mindig az első helyet foglalja el és mellette a többi mindig súlytalan, a lábban pedig akár a hosszú, akár a rövid tagok bárhol állhatnak és vannak oly lábak is, melyeknek tagjai mind egyenlő értékűek: természetes, hogy a lábak nagyobb különféleséget mutatnak, mint az ütemek.“ Verstani elmélete tehát abban különbözik az Aranyétól, hogy a verses hangsúlyt szóbelinek mondja s igy az ütemben a súlyos tag, mely körül a többi súlytalan csoportosul, mindég az első tag nála, mig Arany, azt állítja, hogy e súlyos tag az ütem bármely tagja lehet, sőt a változatosság kedvéért jó is, ha a kiemelt szótag az ütemben helyet változtat. Az idegenes versekről szólva megkülönbözteti a görög latinos verseket a román-germános versektől, mely utóbbiaknak mórás rhythmusok nem oly erős s megengedik, hogy a hosszúságot a hangsúly helyettesítse. Ez által megmagyarázza azokat a verseket, melyek a német verselés elveinek hatása alatt keletkeztek, s melyeknek megfejtése annyi félreértésnek szolgált alapul.

A költemények elemeikép bemutatja azon szépségi formákat, melyek a költemények tartalmában és alapjában érvényesülnek, s melyek más tankönyvekben vagy egészen hiányoznak, vagy szétszórtan majd mint különálló bevezetés, (a szép és rut) majd mint a költői tartalom viszonya a valósághoz (hűség), majd mint szerkezet (öszhang), majd mint költői stíl (szabályosság), de mindig hiányosan, egymással s a